Szobrok, kisplasztikák – raktáron maradnak?

A szobor és kisplasztika igen egyszerűen sokszorosítható műtárgy. A reprodukcióval a fajlagos előállítási költségek mérsékelhetők, több bevételhez juttatva a művészt, ráadásul a “tömegtermelés” a szélesebb vevőkör és ezáltal nagyobb publicitás ígéretét hordozza. Mégsem árasztják el a piacot ezek a művek. Ennek oka az eredetiség kérdésében keresendő, illetve az elterjedt műgyűjtői-befektetői szemléletben, miszerint több példány esetében a művészeti érték csökken.

Másolat vagy hamisítvány?

Minden tétel eredetinek tekintendő mindaddig, amíg maga a művész kéri, hogy felügyelete mellett az öntőmester több darabot állítson elő egy kisplasztikából úgy, hogy a példányszám ne legyen több tíznél – tudtuk meg Tóth Antal művészettörténésztől, a Magyar Nemzeti Galéria szobrászati osztályának vezetőjétől. Íratlan, de egyben a legfontosabb szabály, hogy a sokszorosított darabokon az utolsó simításokat és cizellálásokat az eredeti alkotó végezze el.

Azon művek, amelyek utánöntött példányszáma – a művész tudomásával – meghaladja a tizet, már csak másolatok, műértékük az eredetinek töredékét éri. Ezek talpán az alkotó jelzése mellett fel kell(ene) tüntetni az öntőmester vagy az ércöntő műhely jelzését. Mivel ez lealacsonyítaná műértéküket, a művész tudtán kívül, esetleg halála után előállított másolatok készítőinek eszük ágában sincs ezzel rontani hamisítványaik műkincspiaci esélyeit. A néha igen kiváló minőségű hamisítványok tömeges megjelenése a piacon az adott művek árának zuhanásához vezet, s végül már csak anyagárban várják nem körültekintő vevőiket.

Háttérbe szorulva

A hazai műkereskedelem XX. századi magyar festészet iránt tanúsított egyoldalú elfogultsága miatt a kisplasztikák, szobrok csak a legutóbbi időkben küzdötték fel magukat a vegyes árverések tételei közül a festményaukciók utolsó tételei közé. Ami éppúgy előnytelen, hiszen az elfáradt és kiköltekezett közönség az árverések utolsó tételeinél már szállingózik el a teremből, a lobbizók pedig türelmetlenül lapozzák katalógusukat a visszakérhető tételek miatt. A kisplasztikák szűk gyűjtőkörének tagjai így másodrendű szereplőként várják végig a több órás festményaukciókat.

A milliós árkategóriába csupán a kiemelkedő klasszikus mesterek (Kisfaludy Stróbl Zsigmond, ifj. Vastagh György), illetve az avantgárd jeles hazai képviselői (Beöthy István, Mattis-Teutsch János) iratkozhattak fel. A közismertség és a folyamatos kereslet ellenére sok művész – Beszédes János László, Szervátiusz Tibor, Kerényi Jenő korai munkásságának – alkotásai képtelenek túllépni évek óta beállt árukon.

Újabb lökést és biztató eredményeket a kortárs képzőművészek alkotásai hozhatnak, bár itt is találkozunk szélsőséges eredményekkel. Legutóbb például Vilt Tibor alkotása 34 ezer forintért cserélt gazdát a Nagyházi Galéria árverésén.

Nem kockáztatnak

Kortárs szobrászművészek önálló tárlatának bemutatására kevés galéria vállalkozik, amiben a szállítás nehézkessége, az alkotásoknak megfelelő posztamensek hiánya és az árverési eredmények egyaránt közrejátszanak. Tóth Antal szerint manapság a profitorientált galériák között csupán egy-kettő akad, amelyik megfelelő tőkeerejével képes vállalni ezt a kockázatot.

Az önálló kisplasztikai tárlatokat rendszeresen rendező Ráday Galériánálazt tapasztalják, hogy a kortárs kisplasztikákért leginkább az irodáikat, tárgyalóikat díszítő, gyűjteményüket gazdagító nagyvállalatok és külföldi magánszemélyek érdeklődnek. Utóbbiak többnyire az Európai Unió tagállamaiból, illetve az Egyesült Államokból érkező és viszonteladók, akik azon nyernek, hogy a kisplasztikák hazai ára messze elmarad a nyugat-európaitól.