1956

Matrózszerelem, gonosz kulákok és Hajmási Péter – színdarabok 1956-ból

Farkas Mariann
Farkas Mariann

2016. 09. 27. 09:57

A vidéki és fővárosi színházak államosítása és újraszervezése 1949 második felében fejeződött be. A korabeli kultúrpolitika elvárása az volt, hogy a színpadra kerülő darabok politikai-eszmei szempontok szerint is megfelelőek legyenek. Ehhez kulcsfontosságú lett volna a megbízható vezető művészek elhelyezése az egyes társulatoknál, de a művészvilágban kevés volt az olyan “jó káder”, aki művészi teljesítménye alapján is alkalmas volt vezető pozíció betöltésére.

A színházi vezetőknek nemcsak művészeti és szervezési feladataik lettek, hanem a művészek erkölcsi jobbítása is – különös tekintettel a bohém életvitel felszámolására. A párt szerint ehhez közelebb kellett hozni a dolgozókat a művészekkel, és olyan darabokat kellett műsorra tűzni, mely ideológiájával utat mutat művésznek, közönségnek egyaránt. Kevés volt azonban a megfelelő színdarab, ezért a párt Színházi Szakbizottsága (mert volt ilyen is) létrehozott egy Dramaturgiai Tanácsot, melynek tagjai között több kommunista színházigazgató, rendező és dramaturg volt. Fő feladatuk az volt, hogy a színházak műsorainak összeállítása során érvényesüljenek az ideológiai elvárások. A minisztérium munkáját “segítve” véleményezték a jóváhagyásra leadott műsorterveket, de javaslataik nem mindig érvényesültek.

A Dramaturgiai Tanácson kívül más munkaközösségek is alakultak. Volt munkacsoport, melynek feladata a politikai operett műfaj megteremtése és népszerűsítése volt.

A hasonló profilú színházak közös dramaturgiák felállítására vállalkoztak. A zenés színházak az Operaház dramaturgiáját követték, a prózai színházak a Nemzetiét, a Bábszínház és az Ifjúsági Színház pedig az Úttörő Színházét. A magyar drámairodalom 1945 előtti művei csak akkor kerültek színpadra, ha valamilyen módon aktualizálni lehetett őket. Az új darabok témaválasztása a bürokratizmus, a szocializmus építésének hivatali kerékkötői (Sólyom László: Holnapra kiderül) és a korszak társadalmi-politikai problémái (Vészi Endre: A titkárnő) mentén működött.

Dunajevszkij Szabad szél című műve volt a legtöbbet játszott szovjet darabok egyike. A trieszti kikötő matrózvilága, a partizán múltú jófiúk és az imperialista rosszfiúk ellentétének középpontjában a szabadság és az önfeláldozás áll, szerelmi szállal színezve.Forradalmi jelenet, fegyverszállító hajó felrobbantása, derék partizán és hű szerelmese – minden van benne, ami a „modern” és „aktuális” szórakoztatáshoz kellett, ráadásul mindez operett műfajban. A fináléban a kórus által énekelt dal (főleg a refrénje: „Szél, szél, szállj Keletről hozzánk / Szél, szél új világot hozz ránk!”) olyan népszerű lett, hogy a korabeli tömegrendezvényeken rendszeresen használták háttérzeneként.

 

Jóravaló leány és brigádvezetők

Sós György Pettyes című színdarabja prózai és zenés változatban is színpadra került. A címszereplő Pettyes, egy szeplős, bátortalan ifjú honvéd, aki almalopásba keveredik. A szereplők között a szerző igyekezett felvonultatni a korabeli vidék teljes tablóját: vannak itt gonosz kulákok, bűnöző hajlamú gyújtogatók, becsületes TSZ-munkások, brigádvezető, és persze jóravaló leány is, akibe Pettyes szerelmes lesz. A darab népszerű volt, később regényként is megjelent.

Urbán Ernő Tűzkeresztség című műve a korabeli beszámolók alapján a nézők megtanulhatják, „hogyan igyekszik éket verni az ellenség” a termelő csoportokba, és hogy hogyan kell a gyakorlatban alkalmazni a párt parasztpolitikáját. A negatív szereplő egy “minden hájjal megkent, aljas” kulákasszony, Sóhár Lidi, akinek ellenpólusa Boziné, a nagyszerű párttitkár asszony. A helyi újság szerint a szegedi bemutatót több TSZ termelőcsoportja együtt nézte meg, és megbizonyosodtak arról, hogy a párt „biztos kézzel vezeti a parasztokat” a fényes jövő felé.
Urbán egy másik műve a szovjet művészetpolitika által kijelölt, és nálunk is átvett irány által preferált szatírák egyik legjobbika volt ebben az időszakban. Az Uborkafa című darab kisvárosi környezetben mutatta meg a jó kommunisták harcát a basáskodó vállalatvezetővel szemben. A párt oldaláról kapott ugyan némi kritikát a népi demokrácia jó oldalának kevésbé részletgazdag bemutatása, de a szakmai körökből érkező, a szatíra műfaját elmagyarázó válaszok végül lecsillapították a kedélyeket.

Amire éhezett a magyar

1954 közepén tűzte műsorra a miskolci színház a Csárdáskirálynőt. Újraírt verzió volt, de a magyar  közönség már nagyon ki volt éhezve egy igazi Jajj, cicá-ra, és olyan elsöprő siker lett, hogy a következő évadban hét vidéki színház és a Fővárosi Operettszínház is bemutatta. Ez volt az a legendás előadás, melyet Szinetár Miklós rendezett, és Honthy Hanna játszotta Cecíliát, Feleki Kamill pedig Miska szerepét. A műsorpolitika kénytelen volt meghajolni a közönség igénye előtt, és a darab a következő évadokban is tarolt: 1954 közepe és 1957 eleje között másfél millió néző dúdolta a nézőtéren a Hajmási Péter, Hajmási Pál-t.

 

A Csárdáskirálynő sikerének következtében megváltozott a műsorpolitika: az 1955/56-os évadra már a vidéki színházak bemutatóinak 80%-a zenés darab volt, jellemzően vígjáték.

Háttérbe szorultak a szovjet darabok, és az addig is csak elvétve felvállalt nyugati darabok. Karinthy Ferenc Ezer év és Sarkadi Imre Szeptember című színműve aratott csak nagyobb sikert. Az évadban mindössze 4 Shakespeare-premier volt, abból kettő igazán jelentős: a Hamlet Debrecenben Mensáros László főszereplésével, és a III. Richárd Major Tamással a Nemzetiben.

A fővárosi és vidéki kőszínházak mellett nagy szerepe volt azoknak a vándortársulatoknak, melyeknek az volt a feladata, hogy eljuttassák a művészetet az állandó színházzal nem rendelkező településekre is. Két nagy utazó színház volt: a Magyar Néphadsereg Színháza, és az Állami Déryné Színház (korábban Állami Faluszínház), mely 10-12 társulattal járta a vidéket. Az előadásokat a vállalatok szakszervezeteinek kultúrfelelősei igyekeztek teltházassá tenni, szorosan együttműködve a színházak közönségszervezőivel. A budapesti színházak bérleteinek fele fizikai dolgozóké volt. Az állam alacsonyan tartotta a jegyárakat, és nagy hangsúlyt fektettek a bérletek értékesítésére. A forradalmat megelőző évadban már 5 és fél milliós nézőszámnál tartott a magyar színházvilág, és a jegyértékesítésbe az IBUSZ-t is bevonták.

Fotó: Fortepan

Olvass még 1956-ról!

 

Kommentek

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.