Jóléti intézkedésekkel és erőszakkal, sok ecet és kevés méz adagolásával Kádár János 1958 tavaszára pacifikálta a magyar társadalmat. Az értelmiség kapitulált, a fegyvergyárakban hűtőszekrények és mosógépek készültek, miközben a megtorlás lendülete nem csökkent, Nagy Imre és társai még ítéletükre vártak.
Marosán György magabiztosan jelenthette ki 1958 elején, hogy
amikor ütni kell, akkor ne simogass, és amikor simogatni kell, akkor ne üss!
– hozzátéve: „a mi pártunk politikája magyar és nemzetközi vonatkozásban egyaránt elfogadhatónak és eredményesnek tekinthető”. Erről Nyikita Hruscsov szovjet pártfőtitkár személyesen is meggyőződhetett az év áprilisában.
Mindeközben Kádár olyan kemény munkatempót diktált magának, hogy felesége olvasatában mintegy droidként ment előre, magánélete nem volt. Amikor Moszkvában elvállalta az ország vezetését, egyúttal arra is vállalkozott, hogy a Szovjetunió Kommunista Pártja (SZKP) kottája szerint fog játszani, és a legkeményebb módszereket alkalmazza Magyarországon. Nem igaz, hogy nem lett volna más választása, akkor sem esett volna bántódása, ha visszautasítja a neki szánt szerepet. Ő azonban folytatta a szovjet minta és akarat ráerőszakolását a hazájára, ezért a Kádár-rendszer stabilizálását restaurációként, nem pedig konszolidációként kell értelmezni.
Erről szólt az előző rész sorozatunkból, amelyben történészekkel készült beszélgetések alapján mutatjuk be Kádár János életét, a tudományos tények és értékelések mellett helyet kapnak a visszaemlékezések, és meg-megállunk háttérinformációk, pletykák felgöngyölítésére is. Ismét Dr. Germuska Pál történésszel, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága kutatójával beszélgetve ígéretünkhöz híven azzal folytatjuk, hogy
Hruscsov és Kádár, apa és fiú
A szovjet főtitkár 10 napot töltött Magyarországon 1958 áprilisában, üzemeket látogatott meg, beszédeket mondott, mindenhol ünneplő, integető tömeg – sok esetben kivezényelt emberek – fogadta, számos vidéki helyszínen is megfordult. Valójában a „gazda” eljött körbenézni, sikerült-e rendet tenni az országban, és visszaállítani a sínre a kisiklott szerelvényt. Ítélete szerint igen, távozásakor elégedettségét fejezte ki, miszerint Magyarország jó úton halad.
Persze Kádár számára is hatalmas lehetőség volt ez megmutatni, milyen fejlődést ért el a forradalom után másfél évvel, illetve, hogy ura a helyzetnek. Ez a hosszú együttlét pedig elmélyítette a barátságát a szovjet pártvezérrel.
Kádárnak számos magyar kollégájával, beosztottjával, vezetőtársával sem volt igazán személyes viszonya, a 18 évvel idősebb Hruscsovval azonban valamiféle apa-fiú kapcsolat alakult ki köztük
– mondja a 24.hu-nak Germuska Pál.
A szovjet főtitkár a második világháborúban elvesztette a fiát, protezsáltnál kicsit többként tekintett Kádárra, aki egy nehéz helyzetben helytállt, megoldotta a helyzetet, és megszolgálta a belé helyezett bizalmat. Fontos volt ez mindkettejük számára, hiszen a szovjet politbüro nem minden tagja támogatta Kádárt, bukása Hruscsov ellen is ütőkártya lehetett volna. Illetve Kádár szempontjából ne feledkezzünk meg a Moszkvában ugrásra készen álló, hatalomra éhes magyar kommunistákról, mint például Rákosi Mátyásról – akire egyébként élete egy korábbi szakaszában ugyancsak apafiguraként tekintett.
A látogatás némi túlzással a megdicsőülést hozta el Kádár Jánosnak, aki nyáron arra is engedélyt kapott, hogy végleg leszámoljon legnagyobb ellenfelével, azaz pontot tegyen a Nagy Imre-ügy végére. Erről sorozatunk következő részében lesz szó, most viszont rátérünk az erőszak újonnan megnyitott színhelyére, a kolhozosításra. Régi adóssága volt ez a magyar kommunista államnak a Szovjetunió felé.
Kádár bepótolja Rákosi lemaradását
Érdemes kicsit távolabbról kezdeni, onnantól, hogy az 1956-os reformok némi utat nyitottak a magángazdaságok számára, amit az emberek azonnal ki is használtak. Kisiparosok tízezrei váltották ki az engedélyt, gombamód szaporodtak a magántermelők, a heti vásárokra visszatért a rég nem látott árubőség. Az új hatalom jó darabig „tűrte”, mással volt elfoglalva, sőt, még jól is jött a megélhetési gondok mérséklése, így a kedvezményként megemelt béreket volt mire költeni.
A magánszektor felpezsdülése viszont elhozta bizonyos munkáscsoportok rosszallását, műfelháborodását, mondván: miközben mi a fizetésünkből próbálunk megélni, a parasztok megint híznak, gazdagodnak. A politikai vezetés szintjén is megjelentek ezek a hangok egyre erősebb, balról érkező nyomást helyezve Kádárra. Sőt, hiába kapott vállveregetést Hruscsovtól, a Szovjetunió és a szocialista államok is sürgették: az évtized második felére a kelet-európai országok Lengyelország kivételével végrehajtották már a magángazdaságok felszámolását, ám nálunk a Rákosi-korszakban ez nem történt meg. Itt volt hát az ideje.
A maga logikájában teljesen egyértelműen végig kellett vinni az agráriumban is az államosítási programot, ami valójában a kommunista rendszer alapját jelentette. A hangolás, hangulatkeltés már 1958 nyarán megkezdődött, ezt például a Ludas Matyiban megjelenő propagandisztikus karikatúrákon is érzékelni lehetett, ahol a kisiparosokat és a parasztokat pénzeszsákként jelenítették meg.
Amikor az előző részben arról beszéltünk, hogy a kádári hatalom megszilárdítását konszolidáció helyett inkább a Rákosi-rendszer restaurációjának nevezhetjük, ezt is bele kell érteni: mindazt, amit Rákosiék nem tudtak befejezni, Kádárék megtették
– emeli ki a történész.
Inkább felhagytak a termeléssel
A szocialista vezetők és saját szélsőbalos elvtársai nyomása ellenére a téeszesítés nem jelentett kényszert Kádár számára, ő maga is ezt tartotta helyes útnak, a „hogyan” kérdésében azonban egyensúlyozni próbált. Ez látszik abból is, hogy Fehér Lajost bízta meg az agrárügyek megtervezésével, ő pedig egy Nagy Imre-féle, 1948–49-es irányvonalra emlékeztető csomagot tett le az asztalra.
Lassú kolhozosítást javasolt a parasztoknak tett engedményekkel és modernizációval összekötve, hiszen más országok példáján látszott, a nagyüzemek erőltetett megszervezése drasztikusan visszavetette az agrártermelést. Egyébként teljesen logikus: ha összevonunk 100 kisgazdaságot, abból még nem lesz nagyüzem, hiába van meg a kellő földterület, akkor is száz ló fogja húzni ugyanazokat az ekéket – a sikerhez gépesítésre, modern technológiákra, műtrágyákra stb. van szükség.
Az 1958 júniusában elfogadott hároméves terv már tartalmazott forrásokat a „mezőgazdaság szocialista szektorának” fejlesztésére, persze az iparosítás mellett. Ezzel párhuzamosan megkezdődött a téeszesítési kampány, amelynek közismert lényege az volt, hogy a magántermelőket, magyarán a parasztokat mezőgazdasági termelőszövetkezetekbe (téeszekbe) tereljék földjeikkel, állatállományukkal és eszköztárukkal együtt. A nagy közösből aztán majd jut mindenkinek falun és városon egyaránt, senki nem gazdagodik „érdemtelenül”, és mindenki tisztességes áron jut élelmiszerhez.
A folyamat pedig a „munkáskormány” legnagyobb rémálmához, a szocializmusban megengedhetetlen munkanélküliség megjelenéséhez vezetett. Ma sem nagyon szokták ezt emlegetni. Szabad belső migráció akkoriban nem létezett, Budapestre nem lehetett „csak úgy” beköltözni, és a vidéki városok, de még a megyeszékhelyek sem tudtak kellő számú munkalehetőséget kínálni.
Szocialista rémálom: a munkanélküliség
Olyannyira, hogy már a politikának is reagálnia kellett, Rónai Sándor, az Országgyűlés elnöke az MSZMP Politikai Bizottságának (PB) 1958. október végi ülésén úgy fogalmazott, különböző területekről „érkeztek jelzések munkaerőfelesleg” megjelenéséről.
A példa kedvéért az ország egyik ekkoriban elhanyagolt, de egyébként legfejlettebb térségében, Vas megyében 130 ezer kereső mellett 1500–2000 munkanélkülit találunk ’58–’59-ben, ez a szám a téeszesítési kampány felpörgésével 3–4 ezerre nőtt a következő években. Arányaiban ugyan nem túl magas, de a teljes foglalkoztatottságot sulykoló rendszernek rendkívül kellemetlen.
A mezőgazdasági népesség elvándorlásából adódó munkanélküliség országos szinten jelen volt, így az említett PB-ülésen elfogadott vidéki ipartelepítési program kapcsán csakhamar tülekedés indult a megyék részéről. Eredeti célként Budapest ipari súlyának csökkentését szabták meg, a létesítendő gyárakért pedig fenti okból mondhatni verseny indult. A téeszesítés egyik messze ható következményeként felbomlott a hagyományos paraszti életmodell, a feleségek, lányok, anyák is tömegesen kényszerültek munkát vállalni.
A legszomorúbb pedig az volt az egészben, hogy nők számára a magyar könnyűipar közel sem tudott elegendő munkát kínálni
– emeli ki Germuska Pál.
Az 1960-as évek első felében aztán az új vidéki beruházások fokozatosan felszívták a férfi munkaerőfelesleget (sőt, egyes megyékben már a munkaerőhiány is felbukkant), a nők – különösen az újonnan munkába állók – számára azonban az egész évtized során komoly gondot okozott az elhelyezkedés.
Kádár gyors eredményeket akart
Rátérve a magángazdaságok felszámolásának magyarországi gyakorlatára, nem véletlenül írtunk következetesen kampányról a kolhozosítás vagy tészesítés kapcsán. Ugyanis valóban kampány folyt, amelynek hatására az illető maga kérelmezte a felvételét a termelőszövetkezetbe, azonban semmiképp ne a mai társadalmi, politikai vagy kereskedelmi kampányok eszköztárára gondoljunk: sokkal durvább volt, erősen átszőve lelki és fizikai erőszakkal.
A végső döntést e kérdésben is az 1958. október 29-ei PB-ülésen hozták meg, Fehér Lajos lassan haladó, engedményekkel és fejlesztésekkel egybekötött ajánlásával ellentétben a keményvonalas földművelésügyi miniszter, Dögei Imre és köre javaslata győzött:
Kádár egyetértett. Fehér megbízása még azt jelenthette, ő maga talán az enyhébb eszközök híve, ám ezen a vitán már ő is amellett érvelt, hogy gyorsabban kell haladni, minél hamarabb eredményekre van szükség. Ezzel eldördült a startpisztoly, a PB-ülés végén a szokásos virágnyelven fogalmazták meg a magyar társadalom elleni újabb támadást: a politikai és gazdasági helyzet lehetővé teszi a termelőszövetkezetek jelenleginél gyorsabb ütemű téli és tavaszi fejlesztését.
Erőszak és alkohol
Megyénként, járásokig lebontva kidolgozták a menetrendet, mintegy 1500–2000 pártaktivista lepte el a falvakat, a hatalom ez esetben is kettős játékot játszott. Egyrészt lépten-nyomon az önkéntességet hangsúlyozták, és azt, hogy nem szabad a régi kényszereket alkalmazni. A mai köztudatban is így él, számtalan kiadványban, fórumon találkozhatunk vele, miszerint „ekkor már nem ütötték a parasztot, csak a kályhához állították.”
Magyarán finomabb módszerek érvényesültek, a meggyőzés mellett kedvezményekkel tették vonzóvá a parasztok számára a termelőszövetkezeteket. Az állam valóban igyekezett segítséget nyújtani a géppark kiépítésében, és például társadalombiztosítást is ígért, de a 2010-es és 2020-as évek kutatásai egyértelműen megcáfolták a „finom módszereket”.
Hadjáratszerű, szervezett lerohanás volt a metódus, az akkoriban túlkapásoknak nevezett esetek mennyisége és kiterjedtsége arra mutat, hogy a fizikai erőszak a kampány tudatos részének számított
– mondja a történész.
Tanítókat, munkásokat szerveztek be agitátornak, bekapcsolódott a rendőrség és a Munkásőrség, nagy csapatokban, tervszerűen haladtak faluról falura, házról házra. Gondoljunk bele, ahogy 20–30 ember betódul valakinek az otthonába, és nem megy el addig, amíg alá nem írja a belépési nyilatkozatot. Lövöldöznek az udvaron, a férfiakat beviszik a tanácsházára, egész éjszaka üvöltöznek velük, megverik, verbálisan alázzák, mindezt újra és újra, amíg be nem adja a derekát.
Nem túlzás azt állítani, hogy a téeszesítéssel a hatalom a társadalom elleni erőszak újabb frontját nyitotta meg. A következő években mintegy egymillió ember hagyta el az agráriumot, családok adták fel az addigi életüket, mert nem akartak „közösben” gazdálkodni. A kampány hatásaként drámai mértékben, sok ezer hektoliterrel nőtt az alkoholfogyasztás, Germuska Pál szavaival:
A „siker” valóban gyorsan megszületett, az 1959. novemberi pártkongresszuson már a mezőgazdaság szocialista átszervezésének befejezését célozták meg, az 1961. februári központi bizottsági nyilatkozat pedig deklarálta, hogy – ugyancsak korabeli szóhasználattal – a mezőgazdaságban uralkodóvá váltak a szocialista termelési viszonyok. Ez a gyakorlatban azt jelenti, ekkorra olyan nagyságrendben téeszesítették az országot, hogy a magántulajdonban maradt földterület mérete elhanyagolhatóvá vált. Akárcsak az iparban, a mezőgazdaság számára is népgazdasági tervek rögzítették az előírásokat.
Tabusított trauma
A kolhozosítás traumája, hogy úthengerként ment végig a társadalmon, évszázados szokásrendeket, termelési módokat, életviszonyokat forgatott fel, a többgenerációs családi együttélésre alapuló hagyományos családi és gazdálkodási modelleket megszüntette. Ennek ellenére a korszakban, majd később, sőt, a rendszerváltás után is eufemisztikus megközelítés jellemezte a témát mind a közvélemény, mind a történészszakma részéről.
E szerint nincs min csodálkozni, a modern nagyüzem létrehozása elkerülhetetlen kényszer volt, haladni kellett a korral – áldozatokkal járt ugyan, ezeket nem lehetett megúszni. A történész azonban hangsúlyozza:
Nem arról volt szó, hogy a termelőszövetkezetek mellett versenyben maradnak a magángazdaságok, és a piac idővel alakítja a társadalmat is. Hanem a kommunista logika szerint a szektort beterelték valami katonás rendbe, beerőszakolták a tervstruktúrába. És ezzel áldozattá vált az akkori társadalom többsége.
Az utóbbi másfél-két évtized egyik kiemelt szava a tabusítás, a 2000-es években készített interjúk során rengeteg trauma szabadult fel, illetve kellő számú tudósítás és megfelelő minőségű forrás teszi megkérdőjelezhetetlenné az akkor történt tömeges erőszakot. Miközben a forradalom és szabadságharc miatti megtorlást is csak hosszú évekkel később tekinthetjük lezártnak – erről fog szólni sorozatunk következő része.
