„Ma Amerikában közelebb vagyunk a szegénység feletti végső diadalhoz, mint bármely ország valaha” – aligha tévedhetett volna nagyobbat Herbert Hoover későbbi elnök (1929–1933) az 1928-as republikánus elnökjelölő konvención, bár okkal bizakodhatott: a gazdaság pörgött, egyre több autó dudált az utakon, a nagyvárosokban felhőkarcolók emelkedtek. New Yorkban már építeni kezdték a Chrysler Building art déco csodáját, amely azonban nem sokáig büszkélkedhetett a világ legmagasabb épülete címével, hiszen nem messze tőle már megvásárolták a telket az Empire State Building felemeléséhez.
De mire 1931-re felhúzták, már csak az „Empty State Building” gúnynévvel illethették, hiszen közben beütött a gazdasági válság. Az új felhőkarcolók csak arra lettek jók, hogy csődbe ment üzletemberek vessék le magukat róla, az irodák azonban kiadatlanul álltak. A gazdasági válságért azt a Hoover elnököt tették felelőssé, aki a kampánya során
Nem így lett, Hoovert pedig elsöpörte a népharag, pedig nála képzettebb és rutinosabb menedzsert nem igazán találunk az amerikai elnökök között.
Geológus, sikeres üzletember
Egy iowai kvéker családban született 1874. augusztus 10-én, de a kaliforniai Stanford Egyetemen szerzett geológusi végzettséget. Feleségül is egy geológust vett, Lou Henryt, akivel közösen beutazták a világot, Hoover feladata ugyanis az volt bányamérnökként, hogy befektetésre érdemes bányákat mérjen fel. Kínában is megfordultak, ahol mindketten megtanultak mandarinul: később a Fehér Házban ezen a nyelven beszéltek, ha nem akarták, hogy bárki kihallgassa őket, de ezen túl még további nyelvek sorát sajátították el. Hoover sikeres üzletember lett, akinek a vagyonát 1918-ban már négymillió dollárra taksálták (az infláció miatt ez ma nyolcvanmillió dollárt, több mint 28 milliárd forintot jelentene).
Szakmai kihívások híján felfedezte magában a humanitárius menedzsert: a világháború alatt számos segélyprogramot szervezett, először a németek megszállta Belgiumban, a szörnyű pusztítással járó szovjet-orosz polgárháború és az ukrajnai éhínség (1921–1923) idején pedig legkevesebb kilencmillió ember köszönhette az életét az amerikai élelmiszersegélyeknek.
A világháborút követő párizsi békekonferencián Woodrow Wilson gazdasági tanácsadóként számított rá – ő volt az egyetlen republikánus, akit a demokrata elnök magával vitt. Kétpárti elismertségét jelzi, hogy a még a politikusi pályája elején tartó Franklin D. Roosevelt így sóhajtott fel Herbert Hoover eredményei láttán: „Bárcsak az Egyesült Államok elnökévé tehetnénk!” Ki gondolta volna ekkor, hogy Hooverből nemcsak valóban elnök lesz, de majd épp Roosevelt fogja leváltani?
Ördögi körben a gazdaság
Az üzleti körök kiszolgálója, Warren G. Harding (1921–1923), majd annak halála után hivatalba lépő utódja, „óvatos Cal”, vagyis Calvin Coolidge elnök (1923–1929) alatt kereskedelmi miniszterként a republikánus adminisztráció igazi motorja volt. Amikor az 1928-as választáson elnökjelöltként indult, nem volt kérdés a győzelme, hiszen a gazdaság észvesztően pörgött – akárcsak a keleti parti elit A nagy Gatsby (1925) mulatságain –, ellenfeléül pedig egy katolikust, Al Smitht választottak a demokraták, akinek aligha lehetett esélye a protestáns Államokban (az első katolikus elnököt csak 1960-ban választották meg, John Fitzgerald Kennedy személyében, Joe Biden pedig mindössze a második).
Hoover az 1922-es Amerikai individualizmus című könyvében a kicsi állam és a végszükség esetén beavatkozó kormány mellett tett hitet, és ennek szellemében is látott neki a kormányzásnak. Az 1929. október 24-i tőzsdei összeomlás, a „fekete csütörtök”, majd a 29-i „fekete kedd” azonban olyan gazdasági világválsághoz vezetett, amelynek kezeléséhez elégtelen volt a liberálisok „éjjeliőr állama”. A brutális recesszió a megelőző elképesztő konjunktúrából következett. Túltermelési válság volt, vagyis a kereslet nem tartott lépést az előállított javak mennyiségével.
Így a gyárakban elbocsátották a munkásokat, akikre már nem volt szükség, ezzel viszont megint csökkent a fizetőképes fogyasztók száma, amivel megint eladhatatlan árumennyiség keletkezett az ördögi körben (a gyógyszert a bajra a New Deal-közgazdászok a nem piacra termelő állami beruházásokban vélték megtalálni, de a gazdasági növekedés igazából csak a világháborús bummal indult újra). Eric Hobsbawm a következőt írta A szélsőségek kora című 1994-es összefoglalásban a világválság okairól:
„Az történt, ami a szabadpiaci gazdasági virágzás esetén gyakran megtörténik: a bérek elmaradtak a profitok aránytalan növekedése mögött, és a prosperáló nagyobb szelethez jutott a nemzeti tortából. (…) [A] tömegek igénye nem tarthatott lépést az ipari rendszer gyorsan növekvő termelékenységével, az eredmény a túltermelés és a spekuláció lett. (…) Amikor a válság bekövetkezett, hatását az Egyesült Államokban még drasztikusabbá tette, hogy az igények csökkenő expanzióját a vásárlási hitel óriási felfutása ellensúlyozta. (Azok az olvasók, akik emlékeznek még az 1980-as évek végére, ismerős terepen érezhetik magukat.) A spekulatív ingatlanügyek felfutása a válság előtt néhány évvel érte el a csúcspontját az önáltató optimisták és a gombamód szaporodó pénzügyi ügynökségek révén, a rossz kölcsönökkel terhelt bankok nem voltak hajlandók új lakáshiteleket adni vagy a meglévőeket refinanszírozni. (…) Naponta ezrével kobozták el a jelzáloggal megterhelt ingatlanokat”.
Elkésett a jó válasz
Sigmund Freud viccelmélete szerint a humor lényege az ismétlődés, de azért az már kezd unalmassá válni, hogy a kapitalista gazdaság újra és újra, mindig ugyanúgy eltöri a nyakát a felelőtlen fejesek miatt, ahogy a nyomortanyáról kikászálódó Charlie Chaplin a pocsolyában a Modern idők (1936) című zseniális szatírájában – hiszen ez történt 1987-ben, majd 2008-ban is.
A Hoover-adminisztráció az importot korlátozó Hawley–Smoot-féle vámtörvénnyel (1930) és a kereskedelmi bezárkózással csak súlyosbította a válságot. Az európai termékek emiatt nem találtak utat az amerikai piacra, így 1931-ben ott is kitört a válság, amivel az amerikai gazdaság az európai fogyasztói jórészét is elvesztette. Minderre Hoover szigorú költségvetési politikával, a „nadrágszíj összehúzásával” reagált, noha éppen túlköltekező fiskális politikát kellett volna folytatni – miképp azt kora legzseniálisabb közgazdásza, John Maynard Keynes tanácsolta.
A Hoover-elnökség az addig nem alkalmazott, „unortodox” gazdaságpolitikai eszközökhöz csak akkor kezdett nyúlni, mikor már késő volt: 1932 januárjában a gazdasági rekonstrukcióra 500 millió, majd még 1,5 milliárd dollárt szavazott meg a Kongresszus, hogy azzal a bankokat és a nagyvállalatokat támogassák – de persze nem a szegényeket. Ahogy Hahner Péter rámutatott a Hoover-portréjában: „Mindezen rendelkezések azt bizonyítják, hogy Hoover képes volt szakítani a »laissez faire« múlt századból örökölt elveivel, és hatékonyan előkészítette Franklin Delano Roosevelt politikáját, a New Dealt”. De már elkésett.
Elkerülhetetlen bukás
Az 1932-es demokrata kampány sikeresen festette fel a „hear nothing, see nothing, do nothing” (se hall, se lát, tétlen) Hoover képét, és tette bűnbakká az elnököt az elképesztő munkanélküliségért: a nyomortelepeket „Hooverville”-nek (Hoover-városnak), a hajléktalanok takarójául szolgáló újságpapírt „Hoover-takarók”-nak nevezték. Az elnök népszerűsége a mélypontjára jutott, amikor 1932 júliusában belelőttek a Washingtonban tüntető, lecsúszott veteránokba, majd, amikor elszabadultak az indulatok, Hoover katonák bevetéséről döntött.
„Szavazz Hooverre!” – láthatjuk a tépett plakátot A lovakat lelövik, ugye? című 1969-es film nyitó képsoraiban, de a döntő többség változást akart (munkalehetőség mellett). A demokrata Roosevelt a népi szavazatok 57,4 százalékát és 472 elektori szavazatot gyűjtött be, Hoovernek így egy ciklus után távoznia kellett.
A második világháború idején ismét segélyszervezeteket menedzselt, majd a Truman-elnökség (1945–1953) is számított a szakértelmére a világ élelmezési problémáinak kezelésében. A történettudomány különösen sokat köszönhet Herbert Hoovernek, mert alma materén, a Stanford Egyetemen ő alapította meg 1919-ben a Hoover Intézetet, eredetileg az első világháborúval kapcsolatos dokumentumok összegyűjtésére. Azóta a tudományos műhely a legjelentősebb republikánus agytrösztté nőtte ki magát: jelenlegi igazgatója Condoleezza Rice korábbi nemzetbiztonsági tanácsadó és külügyminiszter, kutatói között pedig H. R. McMastert, Donald Trump első nemzetbiztonsági tanácsadóját és Niall Ferguson konzervatív sztártörténészt találjuk.
A cikk szerzője Csunderlik Péter történész.
