Tudomány

Kádárt meglepetésként érte a forradalom

Rákosi bukása után, 1956 nyarán Kádár János a párt második emberévé vált, kitartott a keményvonalas főtitkár, Gerő Ernő mellett, határozott távolságot tartott Nagy Imrétől. A reformellenzék több bírálatával egyetértett, sőt állítólag még javaslatokat is adott, ám a nevével már nem vállalta, az elkészült dokumentumot nem írta alá. Az eseményekből úgy látszik, a forradalom előtti hónapokban, sőt hetekben és napokban a pártvezetésnek nem igazán szúrt szemet, hogy a tönk szélére sodort országban robbanásig nőtt a feszültség.

Szabadulása után Kádár János nem fordult az őt megalázó és börtönbe juttató Rákosi Mátyás ellen, sőt míg kifelé a pártvezetés egységét demonstrálta, a háttérben a Rákosi és Gerő Ernő vezette keményvonalas, sztálinista hatalmi tömböt támogatta Nagy Imrével és a reformkommunistákkal szemben. Ez már bőven Sztálin halála után történt, amikor a hazai frakcióharcokat a Moszkvában dúló hatalmi küzdelmek aktuális állása befolyásolta. Ezért szorult hátrébb 1953 nyarán Rákosi, és alakíthatott kormányt Nagy, majd a helyzet megfordult, Nyikita Hruscsov végleges győzelmével Rákosi 1955 áprilisában visszatért a hatalomba, és a miniszterelnöki székbe saját emberét, Hegedüs Andrást ültette.

Kádár mindeközben kivárt, taktikázott. Rákosiék felé húzott, a reformerektől távolságot tartott, a pártbeli törvénytelenségekért, ide értve saját meghurcoltatását is, az ekkor már Nagy Imre kegyeit kereső Farkas Mihályt támadta – ebben erősen lehetett személyes bosszúvágy is. Mindemellett pedig igyekezett a Rajk-perben belügyminiszterként játszott szerepét eltitkolni, így a „közös bűn” is Sztálin legjobb tanítványához láncolta. Főleg úgy, hogy Rákosi a tudomására hozta: a birtokában van egy hangfelvétel, amelyen Kádár keményen vallatja Rajk Lászlót, egykori harcostársát, barátját. Bár nem törekedett ilyesmire, mégis egyfajta „harmadik erőtér” alakult ki körülötte: a pártapparátus csalódott tagjai lehetőségként tekintettek rá.

Erről szólt sorozatunk előző része, amelyben történészekkel készült beszélgetések alapján foglaljuk össze Kádár János életét. A tudományos tények és értékelések mellett helyet kapnak a visszaemlékezések, és meg-megállunk háttérinformációk, pletykák felgöngyölítésére is. A folytatásban maradunk még a forradalom előtti hónapoknál – ez az időszak rendkívül fontos Kádár karrierjének megértéséhez, jellemének megismeréséhez. Hogyan vált nagyon rövid idő alatt

fontos tisztségeket viselő, de mégiscsak szürke, jelentéktelen pártkatonából Magyarország teljhatalmú vezetőjévé?

Földváryné dr. Kiss Rékával, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága elnökével beszélgettünk.

Varga Jennifer / 24.hu Földváryné dr. Kiss Réka

Értette a kritikát, de nem szerette

Kádár Jánost 1954 júliusában, Nagy Imre miniszterelnöksége idején kiengedték a rácsok mögül, jogilag és anyagilag rehabilitálták, de Rákosi nem helyezte őt vissza korábbi pozíciójába. Újra feladatot vállalt a Rákosi irányította pártapparátusban, de csak középvezetői funkciót kapott azzal, hogy angyalföldi párttitkárrá nevezték ki. 1955 tavaszán, amikor Nagy Imre megbukott, és a párton belüli hatalmi harcokból, a moszkvai széljárást követve újból a gyűlölt Rákosi került ki győztesen, sokakban felerősödhetett a félelem egy újabb terrorhullámtól és a párton belüli leszámolástól. Ettől – ahogy évekkel később a szovjet nagykövetnek, Jurij Andropovnak beszámolt – Kádár is tartott.

Rákosi játszmái azonban számára emelkedést jelentettek, 1955 szeptemberétől már Pest megyei első titkár volt. Lényegében egészen az SZKP 1956. februári XX. kongresszusáig – a hruscsovi titkos beszéd elhangzásáig, és az ennek nyomán a magyar kommunista pártban is újra fellángoló hatalmi harcokig – Kádár a szovjet pártvezetés irányvonalát követve nem fordult nyíltan szembe Rákosival. Miközben mégis formálódott róla egy imázs, miszerint ő Rákosi kritikusa, ennek fontos elemeként pedig az állítás, hogy a börtönben őt is brutálisan megkínozták. Ez minden bizonnyal olyan mítosz, melyet szűkebb körben maga is tudatosan igyekezett építeni.

Sokak szemében benne volt a potenciál, hogy a Rákosival szembeni ellenzék egyik arca legyen, de Kádár nem kért ebből, nem létesített érdemi kapcsolatot Nagy Imrével, és körülötte sem alakult ki politikai csoportnak nevezhető kör

– mondja a 24.hu-nak Földváryné Kiss Réka.

A pártellenzéken belüli kritikák erősödésével egyre többen megkeresték, ezek a közeledési kísérletek viszont nem voltak sikeresek, Kádár a pártegységre, pártszerűségre hivatkozva elzárkózott. Hozzáállásának emblematikus epizódja, amikor 1955 októberében a Nagy Imre körül csoportosuló pártellenzéki értelmiség megkereste egy kulturális területet érintő tiltakozó petíció ötletével. Nemcsak egyetértett a benne foglalt bírálatokkal, hanem egyes források szerint maga adta az ötletet, miként lehetne a frakciózást elkerülve, pártszerűen fellépni. – a megszületett memorandumot azonban már nem volt hajlandó aláírni.

Jelzésértékű, sőt mondhatni térfélkijelölő gesztus volt az is, amikor a meghívás ellenére tüntetőleg távol maradt Nagy Imre 60. születésnapi ünnepségéről 1956 júniusában. Egy visszaemlékezés szerint Kádár azt mondta, hogy annak idején, „amikor Nagy Imrét kizárták a pártból, ő fölkereste, de most nem megy el, mert ez egy demonstráció a pártegység ellen, amiben nem akar részt venni, de ír neki egy levelet, amelyben gratulál a hatvanadik születésnapjára”.

Mindezt azért is érdekes, mert néhány hónappal később, a forradalom napjaiban egy időre Kádárt mégis Nagy Imre mellett találjuk.

Album023 / Fortepan Kossuth Lajos tér, parlamenti szoba 1956. október 23-án. Szemben ül Nagy Imre miniszterelnök, mellette jobbra ül Hidas István, a minisztertanács első elnökhelyettese, őmögötte áll Pongrátz Ernő. A kép jobb szélén könyvekkel a kezében Sinkovits Imre színművész, előtte ül takarva Déry Tibor író. Nagy Imrétől balra összekulcsolt kézzel Mekis József, a minisztertanács egyik elnökhelyettese.

Rákosi Kádárt javasolta, mert gyenge

Az SZKP XX. kongresszusa után, a moszkvai folyamatokat érzékelve Kádár is tisztában lehetett azzal, hogy Rákosi menthetetlen. Révai Józseffel, a párt fő ideológusával, a „négyesfogat” egykori tagjával összefogva óvatos akcióba is kezdett a pártfőtitkárral szemben, bár igaz: közvetlen célpontja továbbra sem ő, hanem – Rákosinak lényegében egérutat biztosítva – Farkas Mihály volt. 1956 márciusában az MDP KV ülésén hangzottak el azok a mondatai, amelyek egyszerre tükrözték a pártszerűség mindenek fölött álló valóságát és a Rákositól való taktikai elmozdulást:

„Kérem, elvtársak, én évekig éltem és dolgoztam Rákosi elvtárssal, mindennapos közös munkán, és megmondom maguknak, soha életemben olyan nyugodtan nem aludtam, mint akkor, mikor nekem az volt a feladatom, hogy figyeljek arra, hogy Rákosi elvtárs, Gerő elvtárs, Révai elvtárs és hozzáfűzöm, Farkas Mihály mit mond, mit tesz, mert egy becsületes kommunistának ez a dolga, hogy törje a fejét, hogyan kell végrehajtani és mit tehet ő a maga részéről hozzá. […] Megmondom, ebben volt egy bizonyos vakbizalom is, és az a vakhit és vakbizalom nem egészséges vonása a pártéletnek.”

Miközben a párton belül zajlottak a frakció- és utódlási harcok, 1956 nyarára Magyarország szinte a tönk szélére került. A gazdaság romokban hevert, az emberek nélkülöztek. Csak egy példa: az ország éléskamrájának számító Bács-Kiskun megyében tüntetések szerveződtek, mert nem volt kenyér. A társadalom tűrőképessége határára ért. Erősödtek a mozgolódások, már a kommunista párt tagságát is feszítette az elégedetlenség, ennek kifejezésére viszont bármiféle nyilvánosságot értelemszerűen csak a párton belüli fórumok adhattak. Ilyen volt például a Petőfi kör, amely legnagyobb vitáját, az úgynevezett sajtóvitát június végén tartotta, éppen egy időben a szovjet blokk egészének krízisére rávilágító, halálos áldozatokat követelő poznańi munkásfelkeléssel.

A robbanást elkerülendő, a Kreml újból a magyar pártvezetésen belüli személycserékkel kívánta a bajokat orvosolni Budapesten. A folyamat körül a szovjet nagykövet, Andropov mellett több magas rangú SZKP-vezető, mint Mihail Szuszlov vagy Anasztaz Mikojan bábáskodott személyesen.

Végeredményként 1956 júliusában Rákosit leváltották, néhány nap múlva pedig végleg a Szovjetunióba távozott (itt írtunk erről részletesen). Helyét a párt első titkárának székében Gerő Ernő vette át. Miért éppen ő? A szovjet vezetés továbbra is bizalmatlan volt Nagy Imrével szemben, félt a nevével fémjelzett politikai iránytól, Gerőt ellenben régi, tapasztalt kádernek, jó problémamegoldónak tartották, és más választás nem is nagyon volt. Kádár Jánossal még nem számoltak igazán komoly lehetőségként. Bár Szuszlov egy korábbi, Moszkvába írt jelentése szerint Kádár pozitívan viszonyul a Szovjetunióhoz, a PB-be való beválasztása megnyugtatja az elégedetlenkedők egy részét, miközben pedig Kádárt „erkölcsileg megköti”, azaz megnehezíti a Nagy Imrével való szövetkezését. A történész úgy látja, a végső döntés, azaz a Rákosi-Gerő csere szovjet részről a helyzet teljes félreértelmezését mutatja, hiszen a közvélemény szemében jószerivel semmi sem változott.

Távozása előtt Rákosi – korábbi hatalmi játszmáik ellenére – Gerővel szemben Kádárt javasolta utódjának, hiszen azzal számolt, hogy ezúttal is vissza fog térni, és őt gondolta a legkönnyebben legyőzhető ellenfélnek. Gerővel ellentétben Kádárnak nem volt moszkvai kapcsolatrendszere, illetve, ha a magyar pártapparátusban rendelkezett is renoméval, széles társadalmi ismertséggel nem bírt. Ennek ellenére a forradalomig tartó szűk négy hónap alatt Kádár János egyre fontosabb személlyé vált a magyar pártapparátusban, ráadásul úgy, hogy ez idő nagy részét külföldön és passzívan töltötte, nem állt elő új kezdeményezésekkel.

Nem azért, mert olyan karakteres, karizmatikus vezető lett volna, netán annyira komoly támogatói kört tudhatott volna a háta mögött. Nem. Azért emelkedett egyre feljebb, mert a belső intrikák, konfliktusok, leszámolások során kihullottak a felette elhelyezkedő emberek

– jegyzi meg Földváryné Kiss Réka. Tegyük hozzá: kísérteties a hasonlóság a Horthy-korszak történéseivel, annyi különbséggel, hogy akkor külső erők, azaz rendőrségi akciók, perek, kivégzések tizedelték addig az illegálisan működő kommunista párt vezérkarát, míg végül Kádár jutott a csúcsra.

Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteménye Kádár János, Gerő Ernő és Rákosi Mátyás 1945 májusában.

A párt második embere

A Magyar Dolgozók Pártja (MDP) Rákosit leváltó és Gerőt első titkárrá emelő központi vezetőségi ülésén, 1956. július 18-án Kádárt Gerő Ernő helyettesévé, az állampárt második számú vezetőjévé választották.

Noha a forradalom kitöréséig Kádárnak csak néhány hónapja maradt a pártvezetésben, mégis kulcsfontosságú ez az időszak. Nemcsak a forradalomhoz vezető út megértése szempontjából, hanem mert ide nyúlik vissza a két későbbi kulcspolitikus, Kádár János és Nagy Imre forradalom után megalkotott „mesternarratívája”, amelyre sorozatunk későbbi részeiben térünk majd ki. A lényeg, hogy Kádár erre az időszakra hivatkozva teremtette meg a saját politikáját legitimáló elbeszélését, miszerint ő a pártapparátuson belül a Rákosi-féle sztálinizmust és személyi kultuszt kritizáló kör vezetője volt, úgy, hogy eközben szembefordult az „árulóvá vált Nagy Imrével” is.

Ezzel szemben Nagy Imre a forradalom leverése után, romániai fogsága idején arról írt: „Kádár János gyáva és elvtelen politikai magatartásának a bűne” volt, hogy nem sikerült szembefordulni a Rákosi-Gerő klikk katasztrófába torkolló sztálinista politikájával, és ezáltal nem sikerült elkerülni a robbanást.

Miközben a válság az élet minden területén egyre mélyült, és a párton belüli törésvonalak is egyre élesebbé váltak, az új vezetés külföldi utakra indult. Kádárt a desztalinizáció meghirdetése után jócskán felértékelődött Kínába küldték, az ottani kommunista párt kongresszusán vett részt: 1956. szeptember 9-én indult három hétre. Gerő ugyanekkor szabadságra ment, hat hétre a Szovjetunióba utazott, és más vezetők is külhoni látogatásokat tettek.

Nem világos, a legfontosabb állami- és pártvezetők miért hagyták el ilyen hosszú időszakokra az országot a gazdasági, politikai és társadalmi krízis mélypontján.

Nehéz elképzelni, hogy egyáltalán nem érzékelték a fejük felett átcsapni készülő hullámok erősödését. Talán úgy gondolták, hogy a válság megoldása immár csakis külföldi segítséggel lehetséges, és ehhez próbálhatták megszerezni a kommunista testvérpártok támogatását. Az igazság azonban az, hogy nem tudjuk.

Rajk, a lelki teher

Kínából hazafelé Kádár delegációja megállt Moszkvában, itt Gerőékhez csatlakozva az SZKP vezetőivel folytattak tárgyalásokat, miközben már össze is állították a következő, Jugoszláviába induló küldöttség névsorát. Gerőtől Kádáron és Hegedüs miniszterelnökön keresztül szinte a teljes pártvezetés szerepelt a listán dacára annak, hogy itthonról folyamatosan érkeztek a vészjelzések. Úgy látszik, a szovjetek számára fontosabb volt Josip Broz Tito megbékítése, mint az egyre feszültebb magyar helyzet. Itthon közben lezajlott Rajk László ünnepélyes újratemetése október 6-án, ami felért egy tömegdemonstrációval.

Kádár ezen a napon még Moszkvában volt, de gondoljunk bele az ő szemszögéből! Régről ismerték egymást, az illegalitásból. Közeli viszonyukat jelzi, hogy 1949-ben Kádár Rajk fiának a keresztapja lett, majd pár hónappal később személyesen vett részt a kihallgatásán, asszisztált a peréhez, és jelen volt a kivégzésén. Mert a párt azt mondta, hogy Rajk bűnös, Kádárnak pedig csak a párt számított: ez volt élete alfája és ómegája, a kommunista párt nélkül képtelen lett volna meghatározni magát a világban.

Szerepet vállalt és jelen volt egy barátja kivégzésén, mert elhitte, hogy bűnös. Azért, mert a párt azt mondta, és a pártnak mindig igaza van. Sőt, még az 1954-es rehabilitációs tárgyalásán is fasiszta elhajlással és nagyképűséggel vádolta Rajkot. Aztán a párt azt mondja, hogy mégsem volt igaza, és rehabilitálják Rajkot. Hogyan lehet ezt feldolgozni?

– fogalmaz a történész.

Bauer Sándor / Fortepan A Fiumei úti Nemzeti Sírkert (Kerepesi temető): Rajk László, Pálffy György, Szőnyi Tibor és Szalai András újratemetése 1956. október 6-án.

Ezért sem véletlen Kádár nagy játszmája, amivel Farkas Mihályra tolta az egész felelősséget, mondván: tisztességtelen ténykedése Rákosi elvtársat és őt is megvezették… Kádár szemszögéből azonban az is fontos, hogy az újratemetés idején még külföldön tartózkodott, nem tapasztalta meg az itthoni közhangulatot: politikai véleménytől függetlenül 200 ezer ember ment el a temetésre, és egy kvázi politikai jellegű nagygyűlésen kimondták a sztálinizmus bűneit. Mindaddig elképzelhetetlen volt ilyesmi.

Kínai, majd szovjet tartózkodása alatt tanulgatta a nemzetközi kommunista viszonyrendszert, értékes tapasztalatokat szerzett, miközben vajmi keveset érzékelt a magyarországi klímából. És ha a személyes jelenlét hiányától el is tekintünk, a párt második számú vezetőjeként sem tudott kiépíteni olyan kapcsolati hálót, ahonnan legalább jelzést kaphatott volna: a helyzet robbanásközeli állapotba került.

Teljes tudatlanság

A teljes magyar vezérkar október 15-én indult a nyolc napos jugoszláviai útra, Moszkva kezdeményezésére megkövetni és keblükre ölelni Titót, a korábbi esküdt ellenséget – végigturnézták az egész országot. Mindezt úgy, hogy Tito nem volt kíváncsi a magyarokra: minden feladatot a helyettesére bízott.

Gerő október 21-én már biztosan kapott információkat az itthoni készülődésről, a szegedi eseményekről, a MEFESZ megalakulásáról, az október 23-ára tervezett tüntetésről, mégsem siettek haza. A történész úgy véli, mindez erős lenyomata annak, hogy az MDP vezetése mennyire nem érzékelte a társadalmi valóságot.

Horváth János és családja / Fortepan Szent Gellért rakpart: a Kertészeti és Szőlészeti Főiskola hallgatói vonulnak a Bem József tér felé 1956. október 23-án.

Magyarországon egyetlen kompetens vezető sem tartózkodott, aki bármiféle átgondolt választ adhatott volna az egyre nyilvánvalóbb krízisre. Amikor a küldöttség végre október 23-án délelőtt hazaért, még hosszan ment a vita arról, hogy engedélyezzék-e az aznapra bejelentett diáktüntetést. Persze az itthon maradt elvtársak azonnal jelezték, mekkora a baj, ám az Akadémia utcai pártközpontba érkezvén Gerő a pártprotokoll szerint először megtartotta beszámolóját a jugoszláviai látogatásról, majd csak utána térhettek rá a magyarországi helyzet értékelésére.

Arról, hogy Kádár János az Akadémia utcában személyesen mit gondolt, kevés információ áll rendelkezésünkre. Amit tudunk, abból azt valószínűsíthetjük, hogy a bajok valós mélységét kezdetben ő sem mérte fel. Párthűsége pedig a forradalom kitörésének kritikus óráiban Gerő mellett tartotta, döntéseit elfogadta.

Hogy a pártvezetésen belül a valóság ismeretének hiánya micsoda kapkodáshoz, egymásnak ellentmondó döntésekhez, végül pedig szinte egyedüli megoldásként a fegyveres erőszakhoz és a szovjet csapatok segítségül hívásához vezetett, arról sorozatunk következő részében lesz szó. Annyit elárulunk: Kádár még akkor sem tűnt ki önálló véleménnyel, az események sodrása végül mégis Nagy Imre mellé állította.

Kádár Jánosról szóló sorozatunk eddigi részei:

Ajánlott videó

Olvasói sztorik