Miután 1443-ban a Hunyadi János és I. Ulászló király vezette sereg több győztes csatát is megvívva egészen Szófiáig nyomult előre a Balkánon a korábbi években megállíthatatlanul terjeszkedő Oszmán Birodalom ellen vezetett hadjáraton, a magyar – és egyben lengyel – király közelebbi és távolabbi környezetében sokan úgy látták, eljött az idő döntő csapást mérni a törökökre. Úgy tűnt, a Balkán „felszabadítása”, illetve a Bizánci Császárság maradékának megmentése mögé jelentős erőket felvonultató szövetség kovácsolódhat össze I. Ulászló mellett a Cesarini bíboros, pápai legátus képviselte Szentszék, Velence, Burgundia, illetve Kasztrióta György (más néven Szkander bég) albán fejedelem, Brankovics György szerb despota, valamint VIII. Ióannész bizánci császár részvételével.
Közben azonban II. Murád szultán sem tétlenkedett, és kiegyezett Brankoviccsal, majd rajta és Hunyadin keresztül a magyar uralkodónak is békeajánlatot tett. Hunyadi hajlott is az 1444 júniusában, Drinápolyban felvázolt megállapodás elfogadására, Ulászló azonban – főként Cesarini nyomására – egyre inkább a harcos fellépést szorgalmazta. A zűrzavart tetézte, hogy a király végül egy igencsak sajátos megoldást választott. Belement ugyan a szultánnal kötendő béke elfogadásába, de még ez előtt, 1444. augusztus 4-én esküvel fogadta meg a hadjárat megindítását, és azt is kijelentette, hogy
Így aztán hiába szentesítette Ulászló is a békét augusztus közepén, szeptemberben már a Balkánra vonuló hadsereget vezette. Ekkor azonban a formálódó szövetség már jócskán meggyengült: Brankovics nem küldött csapatokat, a nyugati hajóhad jóval gyengébbnek bizonyult a vártnál, Ulászlót még a lengyel csapatai is cserbenhagyták. Mindebben a politikai megfontolások mellett komoly szerepet játszott az is, hogy a különféle eskükről és békékről érkező ellentmondásos hírek elbizonytalanították a szövetség tagjait. Miután novemberben, a várnai csatában Ulászló egy meggondolatlan lovasrohamot indítva elesett, és ezzel megpecsételte serege sorsát is, sokan úgy értelmezték a történteket, mint jogos isteni büntetést az esküszegésért, sőt e nézetet számos későbbi magyar történetíró is magáévá tette.
Az mindenesetre biztos, hogy a kettős játék hosszú időre lehetetlenné tette, hogy Ulászló utódai valamiféle tartós békét kovácsoljanak össze az Oszmán Birodalommal, az Európából történő kiűzésük esélye pedig a királlyal együtt veszett oda a várnai csatamezőn.
