Azon az éjszakán, amelyen Umberto Eco A Foucault-inga című 1988-as regényének végkifejlete is játszódik, a párizsi közkórházban kilehelte lelkét a 20. század egyik legeredetibb gondolkodója, másik szerint legnagyobb szellemi blöfflovagja, Michel Foucault, akit az egyik első híres AIDS-halottként is listázhatnának (Foucault szenvedélyesen rajongott a lajstromokért). Foucault még haldokolva se akarta elhinni, hogy létezik az 1983-ban a Pasteur Intézetben azonosított HIV-vírus – erre mondják, hogy nagy ésszel csak nagyot lehet tévedni.
Mi a normális?
A minden korlátot áthágó francia gondolkodó talán tiltakozna, hogy megemlékezzünk róla, hiszen a Mi a szerző? (1969) című nevezetes írásában kifejtette, hogy a szerző személye lényegtelen, hiszen csak egy diskurzus médiuma, ám épp Foucault a bölcsészzakó helyett felhúzott bőrdzsekivel és kopaszra borotvált fejével mindent megtett azért, hogy azonosítható legyen, mint a posztstrukturalizmus „Fantomasa”. A könyvtári olvasójegyén beírhatta volna a foglalkozáshoz: „Michel Foucault”. Fogalommá és az egyik legtöbbet hivatkozott szerzővé avanzsált, már csak azért is, mert „határátlépő”, interdiszciplináris munkáiban a strukturalizmus, a marxizmus és a pszichoanalízis hívei egyként találhatnak inspirációt.
Foucault ifjúkora egy par excellence pszichoanalitikus esettanulmány. 1926-ban született Paul-Michel Foucault néven, egy hívő katolikus családban. Elnyomásként megélt jezsuita neveltetést kapott, homoszexualitása miatt utóbb levetkezett bűntudatot terheltek rá. Bár apja, Paul Foucault orvosi pályára akarta küldeni, ő bölcsésznek tanult, és A klinikai orvoslás születése (1963) című művében az orvostudomány elnyomó gesztusait részletezte. Még egy szimbolikus apagyilkosságot is elkövetett azzal, hogy kiradírozta a nevéből a „Paul”-t. Nem volt boldog ifjúkora, a párizsi elitképzőben, az École Normale Supérieure-ben többször is öngyilkossági kísérletekkel „kacérkodott”.
Hogy „meggyógyítsák”, elmegyógyintézetbe is cipelték, végül 1955-ben egészen Svédországig, az Uppsalai Egyetemig menekült szenvedélyei és szenvedései elől. Talán nem vulgárfreudizmus, ha biográfusához, James Millerhez hasonlóan arra jutunk: a homoszexualitása miatti bujkálási kényszer, a szégyenérzet, a félelem a kigúnyolástól és az ebből fakadó önutálat magyarázza, hogy Foucault vizsgálni kezdte: történetileg miként alakult ki a „normális” fogalma? A normalitás hívei miképp üldözték a különbözőket, az úgynevezett „abnormálisokat”, a „deviánsokat”, horribile dictu „perverzeket”?
Mi az őrültség?
Először az „őrültség” fogalmát analizálta: Franciaországba hazatérve A bolondság története a klasszicizmus korában (1961) című könyvével új korszakot nyitott a történettudományos vizsgálatokban. „A középkor végén a lepra eltűnik a nyugati világból” – ezzel a zseniális mondattal indít, amely után bemutatja, hogy a felvilágosodás észkultusza miképp tette új leprásokká a „bolondokat”. Míg a középkorban a bolondokat ugyan különcnek, de többlettudás birtokosának tartották, akiknek a falvakban és a királyi udvarokban is megvolt a helyük, a racionalizmus uralomra jutásával a bolondok irracionalizmusa fenyegető lett, ami miatt elzárásra ítélték őket.
Ahogy Sutyák Tibor összegez a Michel Foucault gondolkodása című 2007-es könyvében: „Az ész kivetette magából az őrület lehetőségét, biztos fallal vette körül magát, jobban mondva, mivel saját hatókörét immár kitágíthatja az egész észlelhető világra, ezek a biztos falak inkább az őrületet fogják körül, elválasztván a gondolkodástól és a megismeréstől, bebörtönözvén az esztelenség tömlöcébe. (…) A klasszikus korban az őrület legfőbb hozományává az vált, hogy szemben áll az ésszel, hogy kiesik az észből, hogy ő az ész kitagadott mostohatestvére.”
A bolondok házába kezdték csukni a munkakerülőket, a hajléktalanokat és a csavargókat is, mint „abnormális” figurákat, hiszen a „rendes” emberek dolgoznak és adót fizetnek. Foucault műve kötelező szakirodalmi háttér a Száll a kakukk fészkére című 1975-ös Milos Forman-filmhez, amely leleplezi, hogy a „gyógyító” pszichiátriai osztály valójában börtön.
A lélek a test börtöne
Foucault intellektuális szupersztár lett a hatvanas évek Franciaországában, abban a paradicsomi korszakban, amikor az volt a legfőbb kérdés, hogy kinek van igaza, Foucault-nak vagy Jacques Derridának. Tekintélyét tovább növelte olyan munkáival, mint a módszertanát kifejtő 1966-os A szavak és dolgok, amelyben megírta, hogy az „embert” hogyan találták ki a „biológia” fogalmával együtt, amikor absztrakt fogalmak mentén újrarendeződött a tudás a 17. századtól (például létrejött a „légzőszerv” fogalma, ami összekapcsolja a halak kopoltyúját az ember tüdejével). A tudományos gondolkodás átalakulását bemutató művének a befejezése zseniális: „Ha e diszpozíciók eltűnnének, ahogy keletkeztek (…), akkor lefogadhatjuk, hogy az ember úgy eltűnik, akár a tengerparti fövenybe rajzolt arc.” Nem csoda, hogy a megjelenése utána a bölcsészek ezzel a Foucault-kötettel jártak randizni.
Módszertanát tovább mélyítette A tudás archeológiája című 1969-es kötetével – az 1968-as párizsi diáklázadások idején is ezen dolgozott a tunéziai tengerparton. Bár mindenki arra várt, hogy Foucault Párizsba rohan, hogy ha nem is felszedett macskaköveket dobáljon, de legalább Jean-Paul Sartre-hoz hasonlóan szónokoljon, igazi lázadóként nem engedelmeskedett az elvárásnak. Szerepfelfogásában szakított a politikai ügyek mellett elkötelezett értelmiségi figurájával, és amikor kivételesen kiállt az 1979-es teheráni forradalom mellett, megégette magát: az imperialista elnyomás alóli önfelszabadítást látta benne, aztán az irániak rövid úton még nagyobb elnyomást hozták össze maguknak a vallási fundamentalista Khomeini ajatollah vezetésével.
Következő kultikus művében, az 1975-ös Felügyelet és büntetésben bemutatta, hogy a modern, napirendek-munkaidők szabályozta kapitalista társadalomban miképp lett „a lélek a test börtöne”. Hogyan nevelik belénk az iskolákban és a kaszárnyákra emlékeztető más intézményekben a szabálykövetést, hogy a termelés és fogyasztás megbízható katonái legyünk? Miképp fegyelmezik annyira az állampolgárokat a felügyelettel, hogy már nincs is szükség a 18. századig jellemző nyilvános kínzásokra és kivégzésekre, a „rettenet színházára”? A köztéri arcfelismerő kamerák terjedése különösen aktuálissá teszi ezt a Foucault-könyvet.
A HIV-vírus tényleg létezett
Élete utolsó szűk évtizedében a szexualitásdiskurzus történetét kutatta az ókortól, A szexualitás története című többkötetes opus magnumát azonban nem fejezhette be. Ekkoriban már mainstreammé vált ellenkulturális sztárként Kaliforniába költözött, ahol a tudatfelszabadítás jegyében kipróbálta az LSD-t a Zabriskie Point (1970) című Antonioni-filmből ismert Halál-völgyben. A határátlépés jegyében pedig felfedezte a San Fransciscó-i homoszexuális szadomazo-szubkultúrát – épp akkor, amikor az akkor még nem azonosított AIDS terjedni kezdett. A homoszexuálisokat különösen fertőző rejtélyes betegségről szóló híreket nem hitte el, hanem a neokonzervatív Reagan-korszak elnyomó diskurzusának tartotta, amely azt célozza, hogy a megijesztett homoszexuálisok saját magukat nyomják el, ahelyett, hogy vágyaik korlátlan kiélésével felszabadítanák magukat.
Kritizálta a melegjogi aktivistákat, akik a járványtól félve, korlátozásokat követelve a fegyelmező hatalomhoz fordultak. Miképp Mark Lilla A zabolátlan értelem című kötetének Foucault-esszéjében megfogalmazta: „annyira gyanús volt neki az egészségügyi »gondoskodás« és a betegségről folyó »diskurzus«, hogy ez végül is érzéketlenné tette minden megkülönböztetésre a biológiai tény és annak társadalmi értelmezése között. Ha elhisszük, hogy minden »diskurzust«, ami a betegségről szól, a társadalom erői konstruálnak, és azt is, hogy az ember esztétikailag bármilyen »ellendiskurzust« képes létrehozni, akkor könnyen meggyőzhetjük magunkat arról, hogy bizonyos értelemben legyőzhetetlenek vagyunk.”
Foucault sem volt legyőzhetetlen: belehalt abba a nyughatatlan nietzschei keresésbe, amellyel választ keresett arra, hogy miért szenved attól, aki. Bár mára politikatudományi közhely lett Foucault gondolata arról, hogy a diskurzus konstruálja a valóságot és a politikában csak a narratíva számít, nem a „tények” – a HIV-vírus tényleg létezett.
A cikk szerzője Csunderlik Péter történész.
