Legutóbbi könyvének (Foreign Bodies: Pandemics, Vaccines and the Health of Nations, Simon & Schuster, 2023) első része a himlő elleni harccal foglalkozik. Mennyire volt pusztító ez a betegség Európában?
Hihetetlenül ragályos és apokaliptikusan rettenetes volt. Szabadon pusztított a zsúfolt városokban, minden három fertőzöttből egyet megölhetett. A késő középkorban és a 17. században a pestis még félelmetesebb volt, de a 18. század elejére visszahúzódott, így az embereket egyfajta hamis biztonságérzet töltötte el. Száz éven belül azonban szerencsére hatalmas áttörést értek el a himlő ellen, sor került az első tömeges oltási kampányra. Pedig ez látszólag ellentmondott a józan észnek: pontosan azt a dolgot engedni a testedbe, ami oly sok halálért felelős.
Mik voltak a fő tényezők abban, hogy sikerült az embereket meggyőzni az oltás jótékony voltáról?
Nagy-Britanniában különösen sokat segített, hogy a királyi család az eljárás hívévé vált. Lady Mary Wortley Montagu, az isztambuli brit követ felesége maga is túlélt egy félelmetes himlőfertőzést, és hallott is történeteket nőkről, akik túlélték a betegséget. Kíváncsisága odáig vezette, hogy elkezdett hinni abban, hogy az oltás eljárása – amely a betegségben szenvedők sebeiből származó váladék testbe fecskendezését jelentette – megmentheti az embereket. Amikor visszatért Nagy-Britanniába 1718-ban, meggyőzte Ansbachi Karolina walesi hercegnét is. A himlő nagyon aggasztotta a királyi családokat, mert fűnyíróként tarolta le a hercegeket és az uralkodónőket szerte Európában.
Mivel a királyi család is beoltatta magát, a sajtó is tudósítani kezdett arról, mi történik.
Természetesen voltak heves ellenzők – különösen a papság soraiból, akik közül egyesek arról prédikáltak, hogy az oltás beavatkozás az isteni ítélet folyamatába. De az 1720-as évekre az eljárást már számos orvos alkalmazta, és már jóval több volt holmi divathóbortnál.
Szintén vizsgálja a kolera 19. századi terjedését. Ennek milyen hatásai voltak?
A kolera szinte ismeretlen volt Európában a 19. század elejéig, így aztán az emberek nem voltak felkészülve erre a borzalmas betegségre. Aki elkapta, gyorsan halt nagyon kellemetlen halált, elvesztve az összes folyadékot a testéből. A könyvemen végigfutó paradoxonok egyike, hogy az európai embereknek hatalmat, gazdagságot és boldogságot hozó fejlődés – a szállítást és az utazást forradalmasító eszközök és a kiterjedt közlekedési hálózatok – egyben tökéletes körülményeket teremtett a kórokozók terjedéséhez és virágzásához.
Miután John Snow londoni orvos feltárta, hogy egy Broad Street-i (ma a Soho negyedben található Broadwick Street), széklettel szennyezett vizet szolgáltató vízpumpa volt a kolera egyik kitörésének epicentruma – következésképpen a kolera víz által terjedő betegség –, úgy tűnhetett, a vízforrások megtisztítása megoldhatja a problémát. Valójában a vonatokon vagy ló vontatta kocsikban utazó emberek is beszennyezhették a kárpitokat, és a következő utas ezúton is elkaphatta a kolerát. Szóval a körülmények, amelyek gazdasági növekedést hoztak, és a városok összekapcsolása révén a kereskedelem fejlődését tették lehetővé, egyben növelték a borzalmas járványos betegségek terjedésének valószínűségét is. Csak amikor 1883-ban Robert Koch azonosította a kolerát okozó baktériumot, jöttek rá a tudósok, hogy milyen katasztrofálisan és milyen gyorsan tud maga a kórokozó terjedni.
Könyvének egyik izgalmas karaktere Adrien Proust. Az ő munkássága mennyire tekinthető úttörőnek?
Adrien Proust – a híres író, Marcel Proust édesapja – orvos volt, aki a Nemzetközi Egészségügyi Konferenciák központi alakjává vált. Azt az elképzelést hangoztatta, hogy a kolera megfékezése lehetetlen egyes, különösen veszélyeztetett területeken bevezetett kijárási tilalom vagy szigorú karantén nélkül. Úgy gondolta, hogy szükség lenne valamilyen nemzetközi egészségügyi szervezetre – ebből az elképzelésből nőtt ki később a WHO. Volt tehát egy messzire tekintő, jóindulatú oldala, de közben vérbeli imperialista volt, aki saját kultúráját akarta megvédeni: főként az foglalkoztatta, hogyan lehetne megakadályozni a kolerát Nyugat-Európa elérésében, ezért sürgette egy egészségügyi kordon bevezetését, hogy megállítsa a járvány Ázsiából való továbbterjedését. Egyik fő aggodalma a muszlimok számára kötelező mekkai zarándoklat volt, mivel a hádzs során sok százezer ember zsúfolódik össze szűkös hajókon és szállásokon, szegényes tisztálkodási és egyéb körülmények között, ami ideális lehetőséget teremt a mikrobák szaporodásához.
Ezzel a megközelítéssel két komoly probléma is akadt. Az egyik, hogy a Brit Birodalom a 19. század közepétől kezdett hatalmas összegeket keresni az indiai gyarmataiból. A britek tehát nem akarták leállítani a Szuezi-csatorna forgalmát, és utolsóként fogadták el a tudomány eredményeit a kolera terjedéséről és a baktériumok szerepéről.
A végsőkig tartották magukat ahhoz, hogy ez nem járványos betegség, tehát a probléma kezelhető helyi fertőtlenítő intézkedésekkel, semmi szükség a birodalom kereskedelmi forgalmának megzavarására. A másik gond az volt, hogy az 1850-es évek második felében kitört indiai lázadásnak nagyon erős vallási felhangjai voltak, ezért a britek – joggal – óvakodtak attól, hogy akadályozzák a mekkai zarándoklatokat, mert ez olyan gyúanyagként szolgálhatott volna az elégedetlenség olajos hordójának, amely nemcsak Indiában, de az egész térségben véget vethetett volna a brit gyarmati jelenlétnek. A tudománynak tehát át kellett mennie a politikai elfogadhatóság tesztjén is – ahogy most is.
Mennyire visszatérő jelenség a tudomány és a politika kapcsolata a betegségek történetében?
Szeretnénk azt hinni, hogy a tudomány a lehető leginkább ideológiamentes, teljesen figyelmen kívül hagyja a politikát, még akkor is, ha esetleg ez lezárásokhoz, a kereskedelmi forgalom megzavarásához és hasonlókhoz vezet. De nem ez a helyzet, még ma sem. Könyvem szomorú magja ez a hihetetlen paradoxon:
ünnepeljük és csodáljuk az emberi zsenialitás kivételességét és a sebességet, amellyel a tudomány gyakorlati eredményeket képes elérni, miközben kitartóan élnek a legképtelenebb, leghihetetlenebbül elfogult előítéletek és gyanúk ugyanezzel a zsenialitással kapcsolatban.
Így hát, amit a 18. század felvilágosult elméi gondoltak a jövőről – miszerint egy napon a tudás önmagában képes lesz felszámolni a betegséget, a szegénységet és a tudatlanságot –, soha nem valósult meg. Valami mélyen bele van huzalozva közös kultúránkba a világ egyik végétől a másikig, ami ellen akar állni ennek a fejlődésnek, a tudományt pedig valamiféle összeesküvés részének látja.
Egy másik központi alak, akivel foglalkozik, Waldemar Haffkine.
Haffkine lenyűgöző figura: egy odesszai zsidó, aki a 19. század második felében fegyvereket csempészett, hogy megvédje a zsidó közösséget a pogromoktól. Odessza azon kevés helyek közé tartozott az Orosz Birodalomban, ahol a zsidók nem voltak bezárva egyfajta Hegedűs a háztetőn világba, és világi oktatást kaphattak. Haffkine így az új odesszai egyetem diákja lett, ahol egy másik kivételes ember oktatta, az avantgárd biológiaprofesszor, Ilja Mecsnyikov. 1889-ben Haffkine csatlakozott Mecsnyikovhoz az újonnan alapított párizsi Pasteur Intézetben, ahol a kolera elleni vakcina kifejlesztését kapta feladatául. És rengeteg nehézség után sikerrel is járt.
A kolera ekkorra már végre-valahára valamelyest visszaszorulóban volt Európából. Haffkine ezért úgy döntött, hogy csak néhány kontrollált kísérlet segítségével mutathatja be a nagyközönségnek az oltás hatásait. Terve az volt, hogy összegyűjt egy csapat kísérleti alanyt, felüket beoltja, másik felüket viszont nem.
Ekkoriban a párizsi brit követ tisztét Dufferin márkija töltötte be, aki korábban indiai alkirály volt; őt is rendkívül izgatta egy kolera elleni lehetséges védőoltás, így lehetőséget adott Haffkine-nak, hogy a brit gyarmaton dolgozzon. Amikor Haffkine eljutott Indiába, szembesült azzal, hogy a helyi egészségügyi hatóságok tudni sem akarnak az egészről. Azt tartották, hogy a fertőzött víz megtisztítása elég a probléma leküzdéséhez, és nem érdekelte őket a mikrobiológia, a baktériumok tudománya, az, hogy miként élnek és szaporodnak ezek a mikroorganizmusok, vagy miképpen lehet megfékezni a betegséget. Haffkine tehát nagyon kevés támogatást és még kevesebb anyagi eszközt kapott a munkájához. A helyi orvosi közösség vonakodása ellenére Haffkine nekiállt beoltani nemcsak az Indiában tartózkodó európaiakat, hanem a legszegényebbeket is. Kalkutta nyomornegyedeiben kezdett dolgozni, majd indiai orvosokat képzett ki a vakcinálásra, elmagyarázva, hogy mit és miért kell csinálniuk.
Haffkine hírnevet szerzett Nagy-Britanniában, ahol olyanok, mint például Joseph Lister (sebész, az antiszeptikus sebészeti eljárások úttörője) hősként emlegették. 1889-ben Bombay-ban, a mai Mumbai-ban kezdett dolgozni, felállítva az első, vakcinákat tömegesen előállító üzemet, ezúttal a pestis ellen. A betegség durva belépővel tért vissza, az 1890-es évek közepétől az 1920-as évek elejéig nagyjából 12 millió ember halálát okozta főként Indiában és Kínában. Haffkine laborja naponta több tízezer adag oltóanyagot küldött szét Indiában, rengeteg embert megmentve.
Haffkine-t ennek ellenére állandóan gyanakvás és ellenségeskedés vette körül Indiában. Ez volt a „Nagy játszma” korszaka, amelyben a Brit és az Orosz Birodalom vetélkedett az ázsiai befolyásért. Orosz származása miatt gyakran hóbortosnak vagy gyanúsnak tartották, sőt, egyszer még kémkedéssel is meggyanúsították.
Aztán 1902-ben szörnyű tragédia történt. Az apró pandzsábi faluban, Mulkowalban 19 ember halt meg, miután tetanuszfertőzést kaptak egy szennyezett pestisvakcina-adagtól. Sokkal később derült csak ki, hogy a szennyezés nem a bombay-i üzemben, hanem a faluban történt. Egy gumidugó leesett a földre – az oltásokat vidéken gyakran a földeken adták be –, és ahelyett, hogy fertőtlenítő hőkezelést kapott volna Haffkine ajánlásainak megfelelően, csupán fertőtlenítő oldatba áztatták be. Haffkine-t tették felelőssé a történtekért, felfüggesztették, megalázó módon elbocsátották. Lord Curzon indiai alkirály magánkívül volt a dühtől: Haffkine-t hibáztatta ezért a katasztrófáért, amely aláássa a Brit Birodalom hitelességét Indiában. Mégiscsak ez volt az a korszak, amikor a birodalom igyekezett magát nemcsak keménynek, szigorúnak és atyáskodónak láttatni, hanem úgy is, mint amelyet érdekel indiai alattvalóinak fizikai jólléte. Természetesen az egész ügyet körüllengte az antiszemitizmus is, bár nyíltan kimondva nem került szóba.
Haffkine próbálta tisztára mosni a nevét – előadásokat tartott Párizsban, fűnek-fának írogatott –, kezdetben nem sok sikerrel. Aztán egy újabb kiemelkedő személyiség, Ronald Ross – aki felfedezte, hogy az Anopheles szúnyogok terjesztik a malária kórokozóját – kampányt indított, amely végül tisztázta Haffkine-t 1907-ben. Túl későn: karrierjét és életét is tönkretette ez az ügy.
Milyen következtetéseket vonhatunk le a kor hatalmi és társadalmi viszonyairól e történet kapcsán?
Erre az egészre a fényes pompa és kulturális-anyagi gazdagság korában került sor. Fontosnak tartották, hogy mind az indiai, mind a londoni kormányzat olyan színben tűnjön fel, mint amely maguk az indiaiak jólétéért tevékenykedik. Így aztán nagyon is lelkesen tettek meg bűnbaknak valakit és valamit – a valaki Haffkine, a valami a mikrobiológia tudománya volt, aki és ami romba döntötte a fertőtlenítés korábbi kultuszát.
A kolera állandóan ott motoszkált a fejükben, de amikor a pestis lecsapott – egy betegség, aminek semmi köze a szennyezett vízhez, annál több olyan mikroorganizmusokhoz, amelyek az embereket csípő bolhákon élnek, és ezáltal megfertőznek embereket –, teljesen más hozzáállásra lett volna szükség ahhoz, hogy kezelni tudják.
A hatóságok folytatták a fertőtlenítési hadjáratot, felkutattak mindenkit, aki tüneteket mutatott, vizsgálatnak vetették alá a vonatokról leszálló embereket. Házakat romboltak le, bútorokat és ruhákat égettek el, szétválasztottak családokat – gyakran mélyszegény családokat –, gyerekeket szakítva el szüleiktől, házastársakat egymástól. Haffkine rámutatott, hogy ezek közül egyik sem ér valami sokat. Ha lerombolsz egy házat, a patkányok egyszerűen továbbállnak, rajtuk a bolhákkal, magukkal szállítva a mikroorganizmusokat – és ezzel végeredményben nem a pestis megfékezését, hanem további terjedését segíted elő. A hatóságok persze nem akarták meghallgatni, Haffkine-t pedig a fertőző betegségek megfékezésének bevett módszerei ellen lázító eretneknek tartották.
Mit szeretett volna elérni a könyvével?
Ez egy szenvedélyes kiállás a tudomány mellett. Korábban említettem a minket csapdában tartó paradoxont: egyfelől csodáljuk a zsenialitást és a lenyűgöző találékonyságot. Közben viszont úgy tűnik, létezik a primitív rettegés, paranoia és gyanakvás kifogyhatatlan forrása is. Szeretném, ha ez a könyv egyfajta ellenszérum lehetne a tudományt körülvevő gyanakvás és bizalmatlanság egy részére, és segítene eloszlatni azt a gyanút, hogy a tudósok valamiféle nagy terven munkálkodnak, ami csak a saját javukat szolgálja.
(Az interjút Litván Dániel fordította.)
