Valaha az egyik legolvasottabb magyar író volt Herczeg Ferenc (1863–1954), Tisza István „udvari” írója és a Horthy-kor konzervatív „írófejedelme”, noha csak tanult nyelve volt a magyar a verseci német család gyermekének. Az 1930-ban Corvin-lánccal is kitüntetett szerző még „rabláncon”, egy államfogházban írta meg első regényét Fenn és lenn címmel (1890), miután egy halállal végződő párbaj miatt hűvösre került.
Utána viszont évtizedekig sütkérezhetett a sikerben, mivel az Egyetemes Regénytár pályázatára beküldött művével Mikszáth Kálmán elismerését is kivívta. A „nagy palóc mesemondó”, a magyar dzsentri kíméletlen bírálója az utóbb „kritikai realizmusnak” elnevezett, szórakoztatva társadalombíráló irány folytatóját látta a fiatal kollégában, de Herczeg minél sikeresebb lett, annál kevésbé tűzte pellengérre azt az elitet, amelynek soraiba ő is bekerült.
Nobel-díjra jelölték Magyarországról
1896-ban a kormányzó Szabadelvű Párt képviselőjének választották, és írói munkásságát fokozatosan kiegészítette politikai publicistai szerepvállalása, amelyben a kor kihívásainak egyre kevésbé megfelelő Tisza-rendszer apologétájaként hadakozott az ellenzékkel. 1911-től a baloldali radikális társadalomtudományi folyóirat, a Huszadik Század ellensúlyozására létrehozott Magyar Figyelő élén folytatott cikkpárbajokat a baloldali radikális értelmiséggel, miközben írói pályája töretlen volt.
Miképp azt László Ferenc is bemutatja a Honi bestiárium (2022) remek Herczeg Ferenc-portréjában, itthon Molnár Ferencéhez mérhető sikereket aratott a színpadon – legsikeresebb darabja az 1917-ben bemutatott Kék róka –, és a történelmi regényírásnak is céhmestere lett. Legismertebb műve ebben a műfajban a Bakócz Tamásról szóló Az élet kapuja (1925), amiért Nobel-díjra is jelölték, legalábbis Magyarországról, mert abban a korban még az egyes országok elküldhették jelöltjeiket a Svéd Királyi Tudományos Akadémiának.
A magyar közéleti vitákkal hivatásból foglalkozókat leszámítva aligha emlékszik bárki is arra, hogy a világjárvány előtti „boldog békeidők” utolsó heteiben, 2020 elején a Herczeg Ferenc-botrány uralta a magyar nyilvánosságot, miután az új Nemzeti Alaptantervben a Herczeg előtti és utáni magyar próza két csúcsához, Mikszáth Kálmánéhoz és Kosztolányi Dezsőéhez hasonló, kiemelt szerepet juttattak a konzervatív írónak. Rossz szokásunk szerint politikai vita lett egy esztétikai kérdésből: tiltakozás indult az ellen, hogy kötelezővé tesznek egy „irredenta és fasiszta” írót.
Nem csoda, hogy nem nyerte el
Pedig Herczeg Ferencnek nem azért nem szabad egy bekezdésnél több helyet szorítani a magyar irodalomtankönyvekben, mert 1927-től a Magyar Revíziós Ligát vezette (ez igaz), vagy mert úgymond „fasiszta” lett volna (ez nem igaz), hanem, mert íróként harminc évvel maradt el a korától, így nem csoda, hogy nem nyerte el a Nobel-díjat (amelyre kortársként alighanem több esélye lett volna Babits Mihálynak).
Hogy csak két példát hozzunk arra, miért volt indokolt, hogy nem az itthonról politikai okokból jelölt konzervatív írót jutalmazták a legrangosabb irodalmi elismeréssel: Az arany hegedű című 1916-os első világháborús regénye önsajnálatba és magánéleti nyavalygásba fullad, és amikor Henri Barbusse már az új típusú, indusztriális háború anyagcsatáinak első hiteles leírását, A tűz című, megrendítő antimilitarista vádiratát publikálta, Herczeg az őt megcsaló asszonyát ítélte el és térdepeltette kukoricára a regénybeli hűtlen Gráczián Katalin alakjában.
De még rosszabb az Északi fény című, 1925-ös Herczeg-regény, amelyben papírból hajtogatott figurák zörögnek, így a proletárdiktatúrát átélő szerző adós maradt a „forradalmak korának” (amelynek kezdetén ő is támogatta Károlyi Mihályt) nemcsak maradandó, de művészileg értékes megörökítésével. Pedig ki mástól várhatták volna a jobboldali olvasók a szívüknek kedves „nagy” Tanácsköztársaság-regényt, ha nem a konzervatív „írófejedelemtől”. Vele szemben a zseniális Dosztojevszkijnek az egyetlen Ivanov-gyilkosság elég volt, hogy megírja a Szergej Nyecsajev és bűntársai ihlette Ördögöket (1872).
Kemény kritikák
Herczeg Ferencnek persze volt annyi kritikai érzéke, hogy sose gondolta magát Dosztojevszkijnek, és arról sem tehet, ha kurzusirodalmárok nagy és elismert íróként ünneplik Magyarországon. Pedig valószínűleg Jászi Oszkárnak volt igaza, amikor 1905-ben Herczeg Ferenc műveit választotta negatív példának, hogy egy ünnepelt magyar író munkásságát – az egyébként 1921-ben irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett – Anatole France-éval összevetve bírálja a magyar kulturális élet nívóját a Kulturális elmaradottságunk okairól című előadásában.
De a legkíméletlenebb bírálatot A Gyurkovics-leányok (1893) és A Gyurkovics-fiúk (1895) szerzőjéről Pogány József, későbbi 1919-es népbiztos írta még rettegett kritikusként. Pogány a Galilei Kör folyóiratában, a Szabadgondolatban közölt Herczeg Ferenc Magyarországa című, 1911-es írásában így írta le a „tegnapi Magyarország legnépszerűbb írójának” világát:
A könyv minden lapján nagy ivások, kártyázások, párbajkomédiák, csúf naplopások és kulturálatlanságok. Herczeg Ferenc mosolyog mindezen.
Csak abban tévedett a kritikus, hogy a korrupció nem csak a „régi Magyarország” sajátja volt – és innen nézve Herczeg Ferenc igen korszerű író. Pedig saját bevallása szerint már semmit sem értett az 1945 utáni világból: így nem csoda, hogy haláláig teljesen visszavonultan élt, és elhunytát mindössze egy rövidhír tudatta az olvasókkal a Rákosi-rendszer lapjaiban.
