A földigiliszták éves szinten akár 22 tonna talajt is megmozgathatnak, és három tonna avart dolgozhatnak fel hektáronként hazánkban. Egyes helyeken ha erdőben sétálunk, valójában gilisztaürüléken lépkedünk – ökológiailag kiemelten fontos a tevékenységük
– mondja a 24.hu-nak Dr. Csuzdi Csaba biológus professzor.
Magyarország leghíresebb gilisztája minden bizonnyal a nagy ho-ho-ho horgász kollégája, bizalmasa, a Mikó István tréfás hangján megszólaló Főkukac. Valódi gilisztákkal azonban a legtöbb embernek, főleg a városiaknak semmiféle kapcsolatuk sincs, legfeljebb, ha eső után látjuk őket vergődni a parkok aszfaltútjain.
Az élővilágban betöltött szerepük azonban kiemelkedő, nem véletlen, hogy kutatásuk Magyarországon is csaknem 150 éves múltra tekint vissza, és már Charles Darwin is komoly érdeklődést mutatott irányukba: élete első és utolsó könyvét is a giliszták és a talaj közti kapcsolat feltárásának szentelte. Sőt, a saját kertjében figyelte és dokumentálta, hogyan tűnnek el a felszínről a kihelyezett lapos kövek a giliszták munkája nyomán.
Miért annyira fontosak ezek a rejtett életet élő állatok? Hogyan veri át a rigó a gilisztákat, és készít belőlük a vakond konzervet? Miért másznak ki a betonra, ha esik az eső? Tényleg „megduplázzuk” őket, ha kettétépjük? Ezekről kérdeztük Csuzdi Csabát, az Eszterházy Károly Katolikus Egyetem Állattani Tanszékének egyetemi tanárát.
Verseny az esővel és a nappal
Magyarországon és szerte Európában a laikus közvélemény számára egyetlen faj, a közönséges földigiliszta (tudományos nevén Lumbricus terrestris) jelenti „a gilisztát”. Nem csoda, hiszen elterjedtsége és egyes szokásai miatt gyakran találkozunk vele. A viszonylag nagytestű, a 30 centit is elérő, sőt, néha meghaladó egyedek alkotta faj olyan átmenetet képez – erről később még ejtünk szót –, amely jól érzi magát az erdők talajában, de meg tud élni avar nélkül, „földet fogyasztva” kertekben, mezőkön, parkokban, mezőgazdasági területeken is.
Behurcolt faj abban az értelemben, hogy valószínűleg Franciaország nyugati régiójából származik, a Homo sapiens hordozta szét a kontinensen a vándorlásai során akár már 15–20 ezer éve
– mondja a 24.hu-nak Csuzdi Csaba.
Mivel gyakorlatilag minden környezetben feltalálja magát, városi közegben is gyakori, és főként ennek köszönheti ismertségét. A giliszták ugyanis teljes testfelületükön, a bőrükön keresztül lélegeznek. Kiadós eső esetén a kötött, tömör városi talaj csak alig-alig vezeti el a vizet, a giliszták állandó, stabil járatai hamar megtelnek, ezért az állat a felszínre menekül. Tömegesen láthatjuk őket szilárd burkolaton, ahol aztán sokakat akaratlanul is agyontaposunk, másokat ragadozók kapkodnak össze.
A túlélők sem lélegezhetnek fel a zivatar elmúltával, mert, amint kisüt a nap, a férgek percei meg vannak számlálva: az UV-sugarak elől gyorsan vissza kell bújniuk a földbe. Ezért aztán nem ritkán eső után pár órával már a „vesztesek” kiszáradt teste fekszik az utakon.
A rigó átveri, a vakond „konzerválja”
A felfelé menekülést a közönséges földigiliszták nem csak áradás esetén alkalmazzák. Legfőbb ragadozójuk a vakond, stratégiája pedig meglehetősen egyszerű: hosszú, girbegurba járatokat ás a földbe, majd folyamatosan járőrözve elfogyasztja a folyosóra pottyant gerincteleneket. A hosszú fegyverkezési verseny eredményeként a giliszták érzékelik a vakond ásásából származó rezgéseket, és megpróbálnak kereket oldani. Természetesen ekkor is a felszínre igyekeznek.
E védekezési stratégiát kifigyelték, és ki is használják a giliszták megtévesztésére a feketerigók. Egy helyben ugrálnak a vakond által keltett rezgéseket „utánozva”, majd nyakon csípik a felszínre bukkanó egyedeket. Azok viszont túlélhetik a támadást, ha elég erősen kapaszkodnak a föld alatt maradt részükkel ahhoz, hogy a madár kettétépje a testüket.
Mindez pedig elvezet a sok gyerek által kipróbált gilisztaduplázó műtétekhez. Valóban, a kettévágott, -szakított test mindkét része sokáig mozog még, nyilván ez alapozza meg a tévhitet, miszerint a két csonk regenerálódik, és önálló állattá válik.
Több gyűrűsféreg képes erre, egyes fajok ivartalan szaporodásra is használják, de a földigiliszták nem. Csak az a rész él túl és regenerálódik, amelyiken a fej van, a »többi« menthetetlen
– emeli ki Csuzdi professzor.
Előre és hátra ugyanolyan ügyesen mozognak, így a rigótámadást akkor élhetik túl, ha történetesen a hátsó felükkel bukkantak a felszínre. Valójában ez is elképesztő tulajdonság: a fejet tartalmazó rész ilyenkor vastag nyálkaréteg védelmében, teljes nyugalomba merülve lassanként újranöveszti a teste hiányzó részeit és a szerveket.
Ezt viszont a vakond fordítja a maga javára nagyon ravasz módon. Ha, tegyük fel, már teleette magát, de hever még egy-két giliszta a csapdájában, akkor azokat „konzerválja”: megharapdálja a fejüket annyira, hogy dermedt állapotba kerülve megkezdjék a regenerálódást, majd elraktározza őket egy vakjáratban. Az étel így napokig, hetekig frissen tartható.
Rendkívül népes társaság
Rendszertanilag a földigiliszták a gyűrűsférgek törzsébe tartoznak, meghatározásuk úgy hangzik: nagy méretű, főleg a talajban élő kevéssertéjű gyűrűsférgek. De miért csak főleg? Mert egyesek szinte már vízi életmódot folytatnak, mocsárban, a balatoni nádasnak is otthont adó part menti iszapban laknak. Egy különös és egyedi faj, az aggteleki barlangi giliszta pedig kizárólag a Baradla-barlang vízzel teli szifonjaiban található meg, az akár 30–40 méteres vízoszlop alatti törmelékben.
Világszerte 4500–5000 földigilisztafajt ismerünk, de az újabb kutatásokkal ez a szám meredeken emelkedik, és még nagyon sok a feltáratlan terület – a valós érték ennek többszöröse lehet. A Kárpát-medencében jelenleg mintegy 100, a mai Magyarország területén 60 fajuk ismert. Népes társaságról van tehát szó, amelynek túlnyomó többsége valóban a szárazföldi talajok lakója.
A talaj teljes vertikumát belakják az avar és a talaj találkozásától az alapkőzetig. Élőhelyük szerint változik életmódjuk, ökológiai funkcióik és morfológiájuk, az egy–kétcentis testhossztól egészen a méteresig
– magyarázza a professzor.
Fölül lakik a vörös, alul az óriás
A kistestű, úgynevezett avarlakók gyakorlatilag a felszínen élnek, a talaj és az avar határán a lehullott levelekkel táplálkoznak. Testük mindössze néhány centiméter hosszú, és jellegzetes vöröses színük van. A napfény, pontosabban a napból érkező UV-sugárzás ugyanis minden földigilisztára halálos, már rövid időn belül végez velük, az avarlakók pedig ebből a szempontból veszélyzónában élnek. A vörös színanyag nyújt védelmet arra az időre, amíg fedezékbe húzódnak.
Lejjebb a talajlakókat találjuk, ezek a fajok horizontálisan mozognak, nem jönnek fel a felszínre. Nem készítenek állandó járatokat, hanem folyamatosan „rágják” magukat keresztül-kasul a talajban. Furcsa belegondolni, de valahogy úgy képzeljük el, mintha egy tömlőt húznánk odalent, a giliszta testén „átmegy a föld”, miközben kivonja belőle a számára értékes tápanyagokat, a maradékot pedig nyálkával bevont kis csomókban hagyja maga mögött. A talajlakók már termetesebbek, hosszuk 20–30 centi körüli is lehet.
A legalsóbb rétegig a mélyben aknázónak nevezett csoport tagjai jutnak, napi rutin szerint ingáznak állandó, vertikális járataikban a felszín és akár az alapkőzet között. Éjjel a fejüket dugják ki a föld alól, hogy összegyűjtsék a táplálékként szolgáló avart, amit aztán behúznak a járataikba. Reggel az ellenkező felükkel tisztelik meg a külvilágot, ilyenkor szabadulnak meg a végterméktől. Ők a legnagyobbak, ezek a fajok a 20–30 centitől a fél-, sőt, egyméteresig nőnek. Erdélyben, Abrudbánya környékén él például a 100 centiméter hosszra megnövő szigethegységi giliszta (Octodrilus permagnus).
Ez az állat ökölnyi ürülékcsomagokat »pottyant ki« magából, ami a környéken 15–20 centi vastagon fedi a felszínt, a tudomány önálló talajtípusként (Vermisol) tartja számon
– emeli ki a szakember.
Giliszták szántottak a Földön
A három alapvető, úgynevezett ökomorfológiai csoport között természetesen számos átmenetet is találunk, mint például a közönséges földigilisztát, de a lényeg, hogy mindegyikük alapvető szerepet játszik a föld termőképességének kialakításában és megtartásában. Tevékenységük tápanyagot visz a talajba, átformálja, a szerves anyagokat további bontásra készíti elő, miközben ellensúlyozza a tömörödést: javítja a morzsalékosságot, ezáltal jobban átjárhatóvá teszi az oxigén vagy a víz számára, ezért is nevezik ezeket az állatokat ökoszisztéma-mérnököknek.
Az élővilág tagjait felelőtlenség – és lehetetlen – lenne érdemeik szerint súlyozni, de Csuzdi Csaba szavaival a földigiliszták ökológiai szempontból tényleg „eszméletlenül fontosak”. Ahogy Darwin után szakmai körökben a mondás tartja: amíg az ember fel nem találta az ekét, addig a földigiliszták szántottak a Földön.
A professzor maga is részt vett egy több évtizedes kutatásban, ahol két magyarországi helyszínen vizsgálták a férgek tevékenységét. Adataik alapján pedig, amely élőhelyen mélyben aknázó fajok is jelen vannak, ott évente hektáronként 22 tonna talajt hoznak a felszínre, és három tonna avart alakítanak át más élőlények számára is feldolgozható tápanyaggá. Ahol az óriások hiányoznak, ott nagyjából hét tonna talaj és egy tonna avar ez az arány. Sőt, az „óriások” nélkül az összes többi lebontó szervezet együtt sem képes megbirkózni az éves avarmennyiséggel, ilyen helyeken remekül meg lehet különböztetni a különböző években lehullott levelek rétegeit. És ami ebből következik:
A legnagyobb ellenségük
A földigilisztákat az emberi tevékenység, azon belül is a természet-átalakítás veszélyezteti leginkább. Ha valahonnét kivágják az erdőt, értelemszerűen eltűnnek az avarlakó, avarfogyasztó fajok is. A végeláthatatlan mezőgazdasági területeken a helyben maradtak is alig találnak táplálékot, szélsőséges esetben még az is előfordulhat, hogy a vetést kezdik enni, vagyis a talaj karbantartója mezőgazdasági károkat is okozhat.
Az élőhely-átalakítás főleg trópusi területeken okoz gondot, ahol kis túlzással minden egyes völgyben más-más, sokszor még ismeretlen fajok alkotnak közösséget. Az erdőirtással ezeket még azelőtt eltüntethetjük a föld színéről, mielőtt felfedeznénk, megismernénk, egyáltalán felmérhetnénk az ökológiai szerepüket.
