Ha a leghíresebb itáliai művészeket kellene felsorolni, valószínűleg kevesen jutnának el Gian (esetleg Giovanni) Lorenzo Berniniig. Pedig, ha egyetlen embert kellene választani, aki az évente több millió turista által megcsodált Róma ma is látható arculatát a leginkább befolyásolta, a legtöbb művészettörténész őt nevezné meg.
Egész életében dolgozott
Ugyan Bernini 1598. december 7-én Nápolyban született, szobrászként dolgozó édesapja már valamikor 1606 táján Rómába költöztette családját, Gian Lorenzo pedig a város már-már fanatikus elkötelezettségű polgárává nevelkedett. A feljegyzések szerint élete során csupán egyszer utazott el hosszabb időre, 1665-ben Párizsba látogatott, ahol visszautasította XIV. Lajos felkérését a Louvre kibővítésére, és közölte, az egész francia főváros nem ér annyit, mint egy közepes itáliai festő egyetlen vászna. Így aztán egész karrierjét Rómának szentelte, amelynek belvárosában ma is s
Mi volt Bernini titka? Természetesen elképesztően tehetséges volt, apja műhelyében már egész fiatalon lenyűgöző szobrokat mintázott, de építészként, festőként, sőt drámaíróként is ontotta magából az alkotásokat. A tehetség önmagában még nem biztos, hogy elegendő lett volna ahhoz, hogy ilyen sikereket érjen el. Bernini az „igazi” művészlelkek öntörvényűségére és megbízhatatlanságára rácáfolva egész hosszú, nagyjából 70 éves karrierje során folyamatosan dolgozott, napi egy étkezéssel akár néha 10–12 órákat megszakítás nélkül alkotva.
Tudatosan építette az imázsát
Pápák, befolyásos főpapok és arisztokraták jöttek és mentek, Bernini pedig csak kapta az újabb és újabb felkéréseket. Egyetlen rövid időszakban apadtak el a megrendelések: az 1640-es években a művész nagy csodálójának számító VIII. Orbán pápa halála után, X. Ince tudatosan egy riválisát, Borrominit favorizálta. Ez addig tartott, amíg Bernini felkérés nélkül el nem készítette saját verzióját a pápa által a Navonna téren felállítandó szökőkútra. Az egyházfő le volt nyűgözve.
Az egyetlen módja annak, hogy ne adj neki munkát, az, ha nem látod a műveit
– mondta állítólag Ince azután, hogy az ő verzióját választotta.
Kérdés persze, hogy mi igaz a róla keringő anekdotákból, Bernini ugyanis imázsát is nagyon tudatosan építgette. A leghíresebb róla szóló történet szerint már nyolcévesen egy olyan mellszobrot készített, amely V. Pál pápa figyelmét is felkeltette. Amikor a csodagyereket az egyházfő elé vitték, ő ott helyben felskiccelt neki néhány olyan vázlatot, hogy V. Pál kijelentette, „talán a mi korunk Michelangelója áll itt előttünk”. Amennyire meg lehet állapítani, az inkriminált mellszobrot csak tizenéves korában készítette, az V. Pálhoz fűződő történetet pedig maga terjesztette. Saját maga bízta meg első életrajzainak szerzőit is, akiket természetesen el is látott jól irányzott történetekkel.
Mindenhol ott van
Szerencsénkre azonban művészként is nagyon tudatos volt. Nem elégedett meg a bevett megoldásokkal, hanem állandóan igyekezett keresni és átlépni a határokat. Rengeteget kísérletezett például azzal, hogy a fehér, hideg márványt „megszínezze” (a szemeknél például nagy műgonddal kialakított fény-árnyék játékokkal érte el, hogy a pupilla sötétebbnek látszódjon, mint a környezete), sőt élettel töltse meg. Szoboralakjait igyekezett a maximális feszültség közben megörökíteni, még kortársairól készült mellszobrai is mintha egy intim, szinte akaratlanul elkapott pillanatban öntődtek volna márványba.
Mindig szem előtt tartotta azt is, hogy művei a lehető legnagyobb drámai hatást gyakorolják a befogadókra. Szobrait például igyekezett úgy elhelyezni, hogy az általa megálmodott szögből tekintsék meg őket a nézők, a parittyakövet minden erejével elhajítani készülő Dávidot például úgy, ahogy Góliát látta volna élete utolsó másodpercében.
Az utókor talán kicsit túlságosan is hatásvadásznak találta műveit, és ugyan az itáliai barokk stílusra elképesztő befolyással volt alkotásai és rengeteg tanítványa, majd követője révén, ritkán emlegették a legnagyobbak között. Azokból a százezrekből, akik akár órákat is várakoznak az általa megálmodott téren a Szent Péter-bazilika előtt, hogy aztán bejutva megcsodálják a gigantikus székesegyház nagyrészt az ő keze nyomát viselő belső terét, sokan talán különösebb figyelem nélkül siklanak át a neve felett az útikönyvben, amelynek szinte minden oldalán szerepel. Talán magáról is készítenie kellett volna egy szobrot, amely fegyelmezett munka helyett a művész vívódásának pillanatait ábrázolta volna a tőle megszokott tökéletességgel.
