Az 1748-ban, a dél-franciaországi Montauban városában született Marie Gouze-nak talán azt hányták a szemére legtöbbször, hogy nem tudja, hol a helye. Ha ebben volt is némi igazság, annak valós oka is volt: a hivatalosan egy helyi hentes gyermekeként világra jött lány már kiskorában megtudta, hogy igazi apja Pompignan márkija, Jean-Jacques Lefranc. Marie kilencéves koráig sok időt is tölthetett vér szerinti apjával, aki társadalmi rangjához méltóan művelt ember volt, ráadásul drámaíró-költőként is szerzett magának némi hírnevet. A kislányra nagy hatást gyakorló márki azonban egy új házasság kedvéért Párizsba költözött, és minden kapcsolatot megszakított az egy ballépés gyümölcsének tartott lánnyal.
Törvény szerinti apja halála után a 17 éves Marie-t feleségül kényszerítették egy szakácshoz, akinek egy gyereket is szült, de a férfi két évvel később meghalt, a házasságot rettenetes csapásként megélő lány pedig úgy döntött, Párizsba költözik és író lesz belőle. Ekkor vette fel az Olympe de Gouges nevet.
Alkotni kezdett
A vidéki, formális iskolával alig rendelkező lány valahogy megtalálta a helyét a párizsi szalonok világában, és a kor haladó értelmiségijeivel folytatott beszélgetéseiből hamarosan igen egyedi világképet alakított ki. Megélhetését biztosító szeretője és mások is megkérték a fiatal özvegy kezét, ő azonban elutasította a házasságot, amelyet „a bizalom és a szerelem sírjának” tartott. Annak ellenére, hogy franciául igen hibásan írt – anyanyelve ugyanis a provanszál volt –, alkotni kezdett.
Műveit a helyesírás útvesztőjében jobban eligazodó titkárnők vetették papírra, így született első, bemutatásra érdemesnek találtatott darabja Zamore és Mirza címmel. A mű valójában szenvedélyes kiáltvány volt a rabszolgaság ellen és a „négerek” egyenjogúsága mellett. A Comédie-Française beleegyezett a darab színrevitelébe, de a szövegen sok változtatást kértek, amelyek persze tompítani igyekeztek az élét. De Gouges végül nagy nehezen beleegyezett az átírásokba, az 1789-ben bemutatott darab viszont a közönség pfujolása közepette néhány előadás után megbukott.
Cikkei közül viszont sokat leközöltek az újságok, ezekben többek között felvetette a vagyonadó és az állami szociális gondolkodás ötletét, javasolta a házasság polgári szerződéssé történő átalakítását, a válás lehetővé tételét, de konkrét intézkedéseket javasolt a csecsemők és a szülő nők halandóságának visszaszorítására is.
Keményen kiállt a nők egyenjogúságáért
Amikor a forradalom elsöpörte a régi rendet, de Gouges kettőzött erővel vetette magát a munkába, és 1791-ben az Emberi és polgári jogok nyilatkozatának alapján megfogalmazta A női és polgárnői jogok nyilatkozatát.
„Férfi, képes vagy igazságos lenni? Ezt egy nő kérdezi tőled, és legalább ettől a jogától nem foszthatod meg. Mondd, kitől kaptad korlátlan hatalmadat, hogy nőtársaimat elnyomd? … Tekints a bölcs Teremtőre, nézz a természet rendjében megtalálható különböző nemű egyedekre… A felvilágosodás és a tiszta ész századában egyedül a férfi akar – már semmivel nem igazolható oktalansággal – uralkodni a másik nem felett, aki pedig szellemi képességeinek teljes birtokában van. A férfiak saját jogegyenlőségüket követelve csak maguk számára akarnak hasznot húzni a forradalomból, hogy még több szavuk legyen” – fogalmazott az előszóban.
Miután a forradalmi átalakulás néhány ügyben, például a polgári házasság és a válás kérdésében előrelépést hozott, de Gouges egy darabig reménykedett abban, hogy megvalósulhat a férfiak és a nők valódi egyenjogúsága. De hamar szembesülnie kellett azzal, hogy e gondolatok még a legradikálisabb forradalmároknak is túlzásnak tűnnek.
A nőkért és a kizsákmányolt gyarmati alattvalókért folytatott küzdelmét leginkább komolyan sem vették a forradalmat vezető bölcs férfiak, ám de Gouges elkövette azt a hibát, hogy minden elnyomottért, így a jakobinus terror áldozataiért is kiállt. Feljelentették, letartóztatták, majd 1793 augusztusában vádat emeltek ellene.
Az első igazi feminista
A forradalmi terror sok áldozatával ellentétben tőle az utókor is sokáig megtagadta a rehabilitációt. Munkái nagyrészt feledésbe merültek, ahol pedig mégis szóba került a neve, hisztérikus, őrült nézeteket szajkózó mániákusnak írták le, akit helyesírása miatt még félig írástudatlannak is minősítettek. Hasonló képet festett róla még egy ritka, XX. század eleji életrajza is, ami szintén inkább elrettentő példaként mutatta be Olympe de Gouges-t a korabeli olvasóknak. Újabb közel egy évszázadnak kellett eltelnie, hogy sokan felismerjék nézeteinek megdöbbentő modernségét és az első igazi feministának, a politikai porondra saját gondolataikkal fellépő nők előfutárának könyveljék el.
„Honfiak és honleányok, bosszuljátok meg halálomat!” – hangzottak utolsó szavai a guillotine előtt.
Robespierre-éket ugyan valóban elsöpörte a saját maguk által elszabadított terror, ám igazi elégtételként csak nézeteinek reneszánszát élhette volna meg, illetve talán azt, hogy 2016-ban, ha csak mellszoborként is, de bebocsáttatott a francia Nemzetgyűlésbe.
