Gróf Széchenyi Istvánt legnagyobb formátumú politikai ellenfele, Kossuth Lajos nevezte a legnagyobb magyarnak: „Ujjait a kor ütőerére tevé, és megértette annak lüktetéseit, és ezért, egyenesen ezért tartom én őt a legnagyobb magyarnak.” Széchenyi volt a magyar liberalizmus első nagy, programadó politikusa, a XIX. századi reformmozgalom egyik elindítója, motorja, eltökélt harcosa. A rendi Magyarország társadalmi, gazdasági és politikai megújításának szentelte életét, és valahol ez vezetett a halálához is.
A legnagyobb magyar gyakorlatilag egyik napról a másikra cserélte fel miniszteri székét egy elmegyógyintézeti, pontosabban egy magánszanatóriumi lakosztályra 1848. szeptember 5-7-én, ahonnan már soha nem tért haza: 12 évvel később, pisztollyal oltotta ki az életét 68 éves korában.
Miért került Széchenyi a „bolondok házába”? Hogyan változott állapota és milyen élete volt Döblingben? Miért döntött végül az öngyilkosság mellett? A korszak kutatóját, Dr. Melkovics Tamás történészt, az ELTE BTK Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszékének oktatóját kérdeztük.
Szét akarta kergetni az országgyűlést
A magyar reformkor egyik legismertebb mozzanata Kossuth és Széchenyi 1841-ben kezdődő „vitája”, pontosabban politikai küzdelme volt. A cél tekintetében szinte fikarcnyi eltérés sem volt a két államférfi gondolkodásában, még abban is egyetértettek, hogy az átalakulás csak törvényes keretek között, békés úton mehet végbe. Széchenyi azonban mindezt a birodalmi kormányzattal együttműködésben kívánta elérni, míg Kossuth (vele együtt Batthyány, Wesselényi és sokan mások) legyőzendő politikai ellenfélként tekintettek Bécsre.
Naplójának tanúsága szerint Széchenyit fiatal korától fogva komoly hangulatzavarok jellemezték, hol töretlen optimizmus fűtötte, hol erősen pesszimista gondolatok kínozták. Már ekkor megjelent bejegyzéseiben az öngyilkosság gondolata, belső tusáit azonban kifelé erősen titkolta. Az utolsó reformországgyűlésen, még pontosabban 1847 végén, 1848 elején úgy tűnt, Széchenyi középpártban gondolkodó politikai álláspontja még akár győzedelmeskedhet is, számos résztvevő ugyanis visszariadt Kossuth és Batthyány határozottságától.
Kossuth március 3-ai sors- és korszakfordító felirati beszéde után, amikor a teljes ellenzéki program megvalósítását sürgette, Széchenyi kétszer is járt Bécsben: első alkalommal azt kérte, adjanak karhatalmat a kezébe, és ő királyi biztosként »szétkergeti« a pozsonyi országgyűlést
– mondja a 24.hu-nak Melkovics Tamás.
Másodjára, március 15-én azonban már az alsó- és felsőtábla által jóváhagyott kossuthi javaslatot az uralkodóhoz vivő küldöttséggel együtt érkezett a császárvárosba, és tevékenyen kivette a részét annak elfogadtatásában. A bécsi forradalom „sikere” ugyanis mindent megváltoztatott, a pozsonyi egység, a pesti forradalom, majd az uralkodói jóváhagyás és Batthyány miniszterelnöki kinevezése komoly reményekkel kecsegtetett. A gróf ekkor elhitte, hogy mégiscsak lehetséges a gyors és gyökeres változás vérontás nélkül, miniszteri szerepet is vállalt az első felelős magyar kormányban, ő vitte a közlekedési tárcát.
Barátom, csudákat éltünk! Nemzeti sorsunk hajszálon függött. Az első felvonás gyönyörűen sikerült! Én teli vagyok a legszebb reményekkel. (…) Az én politikám biztos volt… de lassú. Kossuth egy kártyára tett mindent, és legalább idáig annyit nyert a hazának, mint amennyit az én politikám tán húsz év alatt nem bírhatott volna előállítani! Ha reakció nem történik, és több lesz bennünk a hazafiság, mint az irigység, s több a polgári erény, mint a dicsvágy… én biz azt hiszem: lesz még a magyarbúl valami – s pedig sok!
– írta március 17-én a titkárának, Tasner Antalnak.
A történész megjegyzi, ez nem valamiféle pálfordulás volt a részéről, hanem a körülmények változtak meg radikális gyorsasággal. Lényegében ő is ezt akarta, ezért dolgozott, csak félt, hogy nem fog sikerülni, háború, bukás lesz a vége, és az ország még rosszabb körülmények közé süllyed. Fontos kiemelni, hogy Széchenyi irtózott a vérontástól: végigharcolta a napóleoni háborúkat, ismerte jól a csataterek borzalmait, az ezzel járó pusztítást, és mindenképpen el akarta azt kerülni.
Áprilisban azonban már kevésbé volt derűlátó, a nyári hónapokban pedig elindult a teljes lelki összeomláshoz vezető úton.
„El vagyunk veszve”
A délvidéki fenyegetettség és Jellasics fellépésének hátterében ugyanis már sejteni lehetett a Habsburg-kormányzat kezét. Egyre világosabbá vált, hogy az engedmények csupán az időhúzást szolgálták, és hamarosan bekövetkezik a kenyértörés, nagyon nagy lesz a baj. Széchenyin egyre inkább eluralkodott a fegyveres konfliktustól való félelem. A felkérések ellenére sem vállalt aktívabb szerepet, ugyanakkor miniszteri feladatait lelkiismeretesen ellátta.
Egyre labilisabbá vált, a közeli vég látomásai gyötörték. Július 18-án ünnepélyes külsőségek között a Lánchíd utolsó, 12. tartóláncát feszítették ki, amikor az emelőcsiga leszakadt, a súlyos szerkezet pedig egy úszó tribünre zuhant. Többen, köztük Széchenyi is a Dunába esett, kiváló úszóként azonban gond nélkül partot ért, a baleset mégis komoly hatást gyakorolt rá. Fantáziájában a híd nemzete sorsának szimbólumává vált, barátainak kijelentette: „Így fog ez menni velünk is, tizenegy óráig fényesen fog sikerülni minden, s midőn elbizakodásunk nagyra nőtt, a tizenkettedik órában törik össze minden.” Naplójában pedig ezt rögzítette: „Most már világosan látom, hogy el vagyunk veszve, visszasüllyedünk a barbárságba. A híd sohasem fog elkészülni, romként fog itt állani.”
Széchenyit folyamatos rémképek gyötörték, miközben egyedül önmagát tette felelőssé azért, hogy a Béccsel való szakítás, a háború, és az általa törvényszerűnek gondolt vereség, a »nemzethalál«, és vele együtt életművének teljes kudarca egyre elkerülhetetlenebb
– fogalmaz a történész.
Meggyőződésévé vált, hogy annak idején a reformtörekvések elindításával ő terelte a hazát erre a „tévútra”, minden rossz az ő felelőssége, Kossuth is az ő „kreálmánya”. Hatni akart, becsvágyó volt, de ha annak idején csöndben marad és nem tesz semmit, az ország sem rohan a vesztébe: a dolgok békésen folytak volna tovább a maguk medrében, ahogy évszázadok óta.
„Agyon akarom lőni magam”
Széchenyi augusztus végén elküldte Pestről a családját, így bizonyos szempontból érzelmileg is magára maradt. Egyre súlyosbodó állapotban érte, amikor egy minisztertanácsi ülésen a Belgiumból érkező fegyverszállítmányból Kossuth kivett egy töltetlen puskát, és azt Széchenyi felé tartotta, miközben árulókról beszélt. Szeptember elején megérkezett a királyi leirat, amely visszakövetelte a magyar had- és pénzügyek irányítását, ami azt jelentette, hogy Bécs semmisnek tekinti az áprilisi törvényeket, magyarán a kormányzat elérkezettnek látta az időt a leszámolásra. Minden elveszett.
Ismét a naplójából idézünk, szeptember 3-án írta: „48 óra múlva minden lángokban áll! És senki sem akarja elhinni nekem! A legiszonyúbb hangulatban vagyok. Pisztoly… de mégsem. Egyáltalán nem alszom… 5 percig nem tudok egy helyben ülni egy széken. Rettenetes lelkiösmeretfurdalások. Karolina, etc. etc. Úgy érzem: átkozott vagyok!” Szeptember 4-én pedig már a következő sorokat jegyezte le:
Agyon akarom lőni magam. Tasner tart vissza!
Itt már elképesztő önvád gyötörte, élete minden „bűne” egyszerre rohanta meg: Karolina a sógornője volt, akivel fiatalkorában minden bizonnyal viszonya volt, majd később a nő meghalt – csakhogy a haláleset még 1820-ban történt. Több mint 20 éve rendszeresen vezetett naplója szeptember 4-én 11 évre teljesen elnémult, utolsó sorában így fogalmazott: „Nem volt még ember, ki nagyobb zűrzavart hozott volna a világba… mint én! Ó, Istenem, irgalmazz nekem!”
Kossuth elbeszéléséből tudjuk, hogy Széchenyi szeptember 4-én minisztertársai előtt eltávozást kért: „Barátaim! Tudjátok én jó gyerek vagyok, – tegyetek a mit jónak láttok; – én mindenbe bele egyezem, – de most kérlek engedjétek, hogy haza menjek; – nagyon beteg vagyok – lázam van”. Természetesen támogatták, hosszabb vidéki pihenést javasoltak, de csak akkor nyugodott meg, amikor ezt írásba is adták.
Megkötözve hagyta el az országot
Másnap orvosa társaságában Cenkre indult, a család otthonába. Útközben ki kellett csavarni a kezéből egy pisztolyt, amivel agyon akarta lőni magát, és hosszas unszolásra átadott egy éles tőrt is. Esztergomnál pedig hirtelen a Dunába vetette magát, bár ő sem gondolhatta komolyan, hogy egy hozzá hasonló kiváló úszónak bármi baja lehet. Így jutottak el Győrbe, ahol találkozott feleségével, Seilern Crescence és orvosa itt döntöttek arról, hogy ne haza menjen, hanem a Bécs melletti Döblingbe, egy magánszanatóriumba.
Mosonmagyaróváron történt a megalázó eset, mikor a rendkívül rossz állapotban lévő Széchenyi kiugrott a kocsiból, és a főutcán rohanva kiabálta, hogy „Égek! Égek!” Innentől kezdve kezén, lábán megkötözve folytatta az utat.
Történészek és orvosok régóta találgatják, milyen pszichiátriai betegséggel küzdött a legnagyobb magyar, pontos kórképet kimondó konszenzus máig nem született. Gyakoriak és egyre súlyosabbak voltak szélsőséges hangulatingadozásai, és öngyilkos hajlama sem volt újkeletű, naplójának számos alkalommal bevallotta, hogy szeretné eldobni az életét. Szögezzük azonban le, pszichés problémái értelmi képességeire egészen az 1848-as idegösszeomlásáig semmilyen befolyással nem bírtak.
Miközben az is tény, hogy a megelőző két évtizedben nem engedett pihenőt magának, ugyanolyan lankadatlan hévvel vezette családjának apró-cseprő ügyeit, ahogy az egyesületi életet, nagyszabású vállalkozásait és országos politikai szerepét, írt, szervezett, tervezett, egyeztetett. Feszített munkatempója nyilvánvalóan megterhelte mentális és fizikai egészségét, utóbbira is sokat panaszkodott. Az idegösszeomlásához vezető út végső állomása, az i-n a pont viszont mindenképpen az volt, hogy
Megölte Magyarországot
A döblingi elmegyógyintézet egy kastélyszerű villában berendezett magánszanatórium volt, eleinte három, majd ötszobás lakosztályban lakott, inasok álltak a rendelkezésére. Mindez azért fontos, mert a kor állami tébolydái ezzel szemben szinte börtönszerű helyeknek számítottak. A XIX. század közepén a pszichiátriai betegségeket még nem igazán értették, kezelésükhöz nem sokat konyítottak, gyakori volt a leláncolt betegek büntetése, akár a fizikai erőszak alkalmazása.
Ezzel szemben a döblingi intézmény vezetője, Gustav Goergen békés eszközökkel, pihenéssel, zeneterápiával gyógyított. Széchenyi a lehető legjobb helyre került. Kezdetben mégis tovább romlott az állapota, minden bizonnyal értesült a történésekről, a szabadságharc leverése, a megtorlás, barátja, vetélytársa, ám egyben harcostársa, Batthyány Lajos kivégzése padlóra küldte.
„Én vagyok az Antikrisztus, én vagyok az Apokalipszis nagy fenevadja! Az egész kinyilatkoztatás rám vonatkozik, mert földgolyónkon én nyitottam meg az utat Arimannak [a gonosz megtestesítőjének].” – írta Goergennek 1850. április 21-én, majd Tasnernek szeptember 7-én: „Mindennek vége a magyarokra nézve. Mert amit ezentúl tesznek, nem egyéb, mint végvonaglás, mert a magyart, mely a legalábbvaló népek által emésztetik meg, semmi sem támasztja fel többé. És azért örök átok fejemre. […] Minden összetört, minden szétszóródott az én bűnöm, az én könyveim, az én erkölcstelen életem, az én csábításom, az én vállalkozásaim, az én izgatásom miatt, amely a magyart nemes fokozatárúl az őrületbe hajszolta.”
Goergen doktor feljegyezte, hogy a gróf naphosszat fel és alá járkált a szobákban, miközben apró darabokra tépkedte a kezében tartott zsebkendőket, és hosszú monológokat tartott saját bűneiről az ápolóknak. Kényszeríteni kellett, hogy tiszta alsóneműt vegyen fel, és a megrögzötten pedáns, arisztokrata úr nem volt hajlandó evőeszközt használni, kezével tömte szájába a falatokat. Utolsó két levelét 1851 augusztus elején írta Tasnernek, ebben mérget, pisztolyt vagy éles kést kért a titkárától. Ettől kezdve a grafomán férfi bő öt éven keresztül egy szót sem vetett papírra.
Teljesen elvágta magát a külvilágtól. Hosszú ideig családtagjainak is megtiltotta a látogatást, úgy volt vele, hogy ha »megölte Magyarországot«, szeretteit is elkerülhetetlenül el fogja pusztítani
– mondja Melkovics Tamás.
Az idő gyógyította a sebeket
Javulást végeredményben csak az idő, illetve egyházi személyek hoztak. A mélyen vallásos, katolikus Széchenyit többé-kevésbé sikerült meggyőzni, hogy egyetlen embernek sincs olyan hatalma a történelem folyására, mint amivel önmagát vádolja. Sőt, ha ezt hiszi, azzal már-már isteni magasságokba képzeli önmagát.
Lassanként enyhült a bűntudata, hiszen Magyarországot ugyan a földbe döngölték, de az mégsem pusztult el, a társadalmi vívmányok pedig megmaradtak. 1856 végétől, valószínűleg először csak önterápiás céllal, de ismét elkezdett írni. A következő évben februártól novemberig elkészítette 900 oldalas, Önismeret című művét, ami önreflexiónak indul, majd szatírába vált át. Ebben a kemény kifejezéseket sem kerülve kritikával illeti a magyarországi megtorlásért felelős Habsburg-vezetést, magyarán szólva elküldi a francba Schwarzenberg herceg volt birodalmi miniszterelnököt, Alexander Bach belügyminisztert, és trónbitorlónak titulálja Ferenc Józsefet. Sőt,
1858-ban már hazai lapokat, folyóiratokat rendelt, és látogatókat is fogadott, zenélt, sakkozott, egybenyitott szobáiban járkálva testmozgást végzett. Vendégeinek felolvasásokat tartott az Önismeretből, és állítólag szándékában állt kinyomtattatni – nem tudni, hogy mennyire gondolta ezt komolyan, hiszen a könyv felségsértési perek özönét vonhatta volna maga után. A féltő hangokra azt mondta, 67 évesen ugyan már mi baja származhat mindebből, míg végül Kiss Márton írnokára bízta, hogy rejtse el azokat.
„Nem tudom megmenteni magam!”
A döblingi elmegyógyintézet, pontosabban Széchenyi ottani lakosztálya politikai műhellyé alakult, fő célja a külföldi közvélemény meggyőzése volt Magyarország jogainak visszaállításáról. Ennek szellemében született meg 1858-ban az Ein Blick auf den anonymen Rückblick: Ferenc József ebben már nem gonosz, hanem megtévesztett uralkodó, Bachot azonban tovább szapulta, rendszerét és személyét is kikarikírozta.
Fia, Béla Londonban kinyomtattatta, és bár Széchenyi nem írta alá, sőt, olyan csalafintságokkal is élt, miszerint a könyv írójának halála után jelent meg, aki olvasta, az a stílus alapján mégis pillanatok alatt azonosította a szerzőt. Idővel a hatalom is felfigyelt tevékenységére, és egyre vadabb elméletek kaptak szárnyra a szanatóriumból irányított, titkos államellenes összeesküvésekről.
A rendőrség házkutatást tartott nemcsak Széchenyi lakosztályában, hanem orvosánál, fiainál, barátainál is, és bár a nagy összeesküvésre semmilyen bizonyítékot nem találtak, előkerült az Önismeret. Széchenyi tudta, hogy ebből nagy baj lehet, majd megérkezett Thierry rendőrminiszter levele: „Az Ön által évekkel ezelőtt választott menedékhely már régen megszűnt annak lenni”.
Úgy vélte, a kormányzat elhatározta, hogy elhallgattatják. Nem a politikai pertől félt, hanem, hogy meghurcolják és berakják egy állami tébolydába. Ennyi idősen nem tudta volna elviselni sem a körülményeket, sem méltóságának végső lerombolását
– emeli ki a történész.
1860 márciusának végén már napról napra csak ilyeneket írt az újrakezdett naplóba: „Óriás léptekkel közeledik a végem. A végtelenségig fognak gyötörni. Ki kell vonnom magam ebből!? (…) Nem tudom hurcolni az életemet. Meg kell semmisítenem magam! (…) Az éjjel véget akartam vetni az életemnek. (…) Kétségbeesve. Nem tudok élni és meghalni sem”. Az április 1-jén feljegyzett utolsó bejegyzés így szól: „Nem tudom megmenteni magam!”
A dátum kiválasztásának vallási szimbolikáját sem szabad figyelmen kívül hagyni: 1860. április 7-ének éjjele húsvétvasárnapra, Krisztus feltámadásának ünnepére virradt.
A hazáért adta életét
Már több mint egy évtizede nem volt aktív részese a magyar közéletnek (épp csak kezdett visszatérni), Széchenyi halála mégis megrázta a magyarságot. Temetését a bécsi udvar nyomására a meghirdetettnél egy nappal korábban tartották, így is 10 ezres tömeg gyűlt össze Cenken április 11-én. Pesti gyászmiséjén pedig 80 ezren tüntettek némán a neoabszolutista elnyomás ellen.
A magyar „néplélek” nem tudta és ma sem tudja elfogadni, ha egy nagy személyisége természetes halállal, baleset következtében távozik, esetleg önkezével vet véget az életének, számos példát hozhatunk Szent Imre hercegtől Hunyadi Mátyáson és Zrínyi Miklóson át Teleki Pálig. Széchenyi esetében is rövidesen összeesküvés-elméletek láttak napvilágot, természetesen a Habsburg-hatalmat sejtetve a háttérben.
Nem megyünk bele a részletekbe, de a birodalom állása meglehetősen instabil volt úgy a nemzetközi porondon, mint Magyarországon, nem véletlenül adta ki Ferenc József az enyhülést szolgáló októberi diplomát, majd a februári pátenst alig néhány hónappal később. Ebben a helyzetben finoman szólva is meggondolatlanság lett volna Széchenyi meggyilkolásával vagy pusztán komoly meghurcolásával is vörös posztót lengetni a magyarok előtt.
A perdöntő bizonyíték azonban magától a gróftól származik, naplóbejegyzéseiből pontosan végigkövethetők lelkiállapotának változásai, és a vissza-visszatérő szuicid gondolatok. Maga a napló utolsó, döblingi szakasza azonban csak a két világháború között került elő, ám ez mégsem magyarázza a ma is széles körben elterjedt mendemondákat.
A történészszakma szerint egyértelmű az öngyilkosság, jól látszik az út, azok a hatások, amelyek nyomán idegei felmondták a szolgálatot. Környezete sokáig meg tudta akadályozni, ráadásul vallásos emberként maga is húzta, halasztotta. Az ellene körvonalazódó újabb „támadás” volt az utolsó csepp a pohárban: 68 éves idős emberként nem vállalta az általa biztosra vett meghurcoltatást. Széchenyi István részben a közéleti tevékenység jelentette nyomásba halt bele, a hazáért való aggodalomba: „az összeesküvés-elméletekkel épp a lényeget vesszük el tőle, mégpedig azt, hogy ezért az országért adta az életét. A marcangoló önvád okozta összeomlás után még egyszer utoljára felébredt, hogy ismét nemzete jövőjén munkálkodhasson, és aztán belehaljon abba” – adja meg a végszót Melkovics Tamás.
