A törökök kiűzésével párhuzamosan, az ország északkeleti végeinek viszonylagos szabadságának felszámolásával több felkelés, mozgalom is indult e vidéken a XVII–XVIII. század fordulójának környékén a bécsi udvar ellen. Ahogy például az 1697-es hegyaljai felkelést, ezeket gyorsan és hatékonyan fojtották el a helyi, szükség esetén császári csapatokkal is kiegészített katonai erők.
Találkozás a Tiszánál
Amikor tehát Rákóczi és Bercsényi 1703 tavaszán zászlót bontott, majd a minden rendű és rangú elégedetlenkedők gyülekező seregének élére állt nyár elején, még senki nem lehetett biztos abban, hogy kezdeményezésük nem jut elődei sorsára. Igaz persze, hogy ezúttal nem akárki, hanem egy jelentős tekintéllyel és befolyással rendelkező, országos ismertséggel is bíró főúr állt a „bujdosók”, azaz ekkor már inkább „kurucok” élére, ám ettől néhány ezres, de főként kiképzetlen, rosszul felfegyverzett emberekből álló seregének harcértéke nem lett nagyobb. Ahhoz, hogy maga mellé állíthassa az ország többi részén a bécsi udvarral elégedetlenkedő urak egy részét, Rákóczinak fel kellett mutatnia valamilyen eredményt, ami reményt adhatott arra, hogy ezúttal nem kergetik szét a felkelőket az első ütközetek után.
A fejedelem ezért a Vereckei-hágón történő átkelése után megindult az Alföld felé, ám Munkács megszállása után visszavonulásra kényszerült a város felmentésére érkező, császári reguláris katonákat is sorai között tudó sereg elől. Július elején mégis újra megindult az Alföld irányába. Ezúttal némi kitérővel haladt, és hosszabb ideig nem is ütközött ellenállásba, ráadásul a korábbi tapasztalatoktól elbizakodott Udvari Haditanács sem mozgósított nagyobb erőket a Rákóczival szembeszállni készülő Csáky István beregi főispán megsegítésére. Csáky ezért nemesi felkelést hirdetett, és
A nemesi felkelők ugyan maguk sem számítottak éppen elit haderőnek, ám a Rákóczi derékhadát adó, kapára-kaszára kapott jobbágyokkal, illetve könnyűlovasokkal szemben még így is jó esélyekkel vehették fel a harcot. Különösen stratégiai előnyük birtokában, hiszen a folyó jól védhető vonalnak számított, amelyen egy nagyobb sereg nem kelhetett át akárhol, a támadók hátát pedig a Beregszászon állomásozó császári katonaság is veszélyeztette.
Győzelem és kettős megemlékezés
Rákóczi erőinek nagy részét Bercsényi parancsnoksága alatt hagyta, maga pedig a tiszaújlaki révet vette célba, amelyet Csáky maroknyi embere őrzött, miközben a főispán a túlparton várakozott. Mivel Csáky azt hitte, a kuruc főerőkkel került szembe, a révet sorsára hagyta, a védőket pedig néhány roham után szétszórták a Rákóczihoz csatlakozott huszárok. A felkelők igazi szerencséje nem is ez volt, hanem az, hogy a túlparton terjedni kezdett a szóbeszéd, hogy Rákócziékhoz hamarosan hatalmas lengyel–svéd sereg csatlakozik, így Csáky még a tiszaújlaki „ütközet” estéjén, azaz 1703. július 14-én szélnek eresztette hadait. Miután a császári katonák is visszavonultak Munkács felé, megnyílt az út az Alföldre. A kurucok első győzelmének híre ment az országban, és a mozgalom így gyorsan kiteljesedhetett. Miközben Rákóczi bevette Debrecent, a felkelők zászlói alá minden vidékről gyűlni kezdtek az emberek,
Idekívánkozik egy kétszáz évvel későbbi, a dualizmus századfordulós politikai életét, illetve a „kurucos” magyar hagyományokat jól jellemző kis színes epizód is. Történt, hogy e világraszóló győzelemnek Szatmár vármegye 1903-ban, a kerek évforduló kapcsán emlékművet kívánt állíttatni. A – tegyük hozzá, mégiscsak egy Habsburg király fennhatósága alá tartozó – képviselőtestület nagy felbuzdulással fogadta el az indítványt. Meg is kezdődött a közpénzből felállítandó emlékmű tervezése, ám ezt a nem az átkelőhely megszűnésével jelentőségét elveszítő Tiszaújlakon, hanem a közeli, híddal is rendelkező, ám már Ugocsa vármegyei Tiszabecs határában készültek átadni.
Itt már az országos politika is színre lépett: a Függetlenségi és 48-as Párt helyi képviselői egy saját, közadakozásból Tiszaújlakon létesítendő emlékmű létrehozása mellett döntöttek. A két emlékművet, a tiszabecsi turulmadaras szobrot, illetve az újlaki emlékkövet végül ugyanazon a napon, 1903. szeptember 20-án avatták fel, két külön ünnepség keretében. A helyi szűkös közlekedési lehetőségek miatt az ünnepségekre érkező kormánypárti és harcos ellenzéki támogatók ugyanazon a vonaton érkeztek, ugyanolyan díszmagyarba öltözve, de aztán a két település között szétválva, külön emlékeztek meg Rákóczi első győzelméről. Az már tényleg csak hab a tortán, hogy a két emlékművet ugyanaz a szobrászmester, Kepes Sándor készítette.
