Sokan nehezen fogadják el, de biológiai értelemben az ember állat, a főemlősök rendjébe tartozik: genetikai állományunk csupán 4 százalékban tér el a csimpánzokétól. Minden porcikánkban, ízig-vérig állatok vagyunk, de különlegesek, történelmi példával élve elsők az egyenlők között. Semmivel nincs több jogunk az élethez, mint az élővilág bármely más tagjának, mégis képesek vagyunk a teljes bolygót gyökerestül átalakítani, mérhetetlen pusztítás éppúgy kitelik tőlünk, mint elképesztő alkotások létrehozása.
Az ember vitán felül a Föld uralkodó faja, de vajon hogyan jutottunk el idáig? Ha kutatunk az iskolás emlékeink között, felrémlik a többivel szembe fordítható hüvelykujj, az eszközhasználat, a tűz megszelídítése, és mindenek előtt az agy méretének egyedülálló növekedése. Illetve ami talán kevésbé szerepel a köztudatban, de kulcsfontosságú, és elválaszthatatlan agyunk méretétől: a beszéd megjelenése. Az emberi nyelv kialakulása nemcsak az utolsó nagy mérföldkő volt a világuralom felé, hanem olyan kritikus pillanatban született, amikor szó szerint a túlélést jelentette.
Az Ökológiai Kutatóközpont (ÖK) kutatói számítógépes szimulációval vizsgálták a nyelv kialakulását, és úgy tűnik, sikerült is azonosítaniuk ezen utolsó, nagy átmenet helyét, idejét és főként miértjét. Hogyan alakult ki az emberi nyelv? Miért mondhatjuk azt, hogy állati dögök mellett váltunk félelmetesen sikeressé? Dr. Szilágyi András evolúcióbiológussal, az ÖK Evolúciótudományi Intézetének igazgatójával beszélgettünk.
Lelkes kutyarajongóként nem áll távol tőlem a gondolat, hogy az ebek a betanított parancsszavakon túl is sok mindent megértenek, és ez fordítva szintén igaz. Ezek szerint beszélgetünk a kutyával is?
Nem, hanem kommunikálunk. Meg tudjuk neki tanítani, hogy ül, fut, gyere ide, és a hosszas együttélés során jól megtanultuk értelmezni egymás jelzéseit, de ha azt mondanánk, hogy „holnap esik, ne gyere ki az óladból”, a kutya számára nyilván felfoghatatlan. De összességében nem is kell csupán a kutyáig visszanyúlnunk, hiszen a kommunikáció nem nóvum, inkább azt mondhatjuk, az élettel egyidős.
Már a legegyszerűbb élőlényeknél is szükséges vagy célszerű volt bizonyos információcsere, ami ekkor természetesen nem hanggal, hanem kemikáliák kiválasztásával, felvételével történt: már bizonyos baktériumoknál működik egy barát vagy ellenség megkülönböztetésére szolgáló rendszer. Persze a kommunikációnak különböző fejlettségi fokai vannak, és a legtöbbször a túlélés három legfontosabb mozzanatához kötődik: a párválasztáshoz, a veszély jelzéséhez és az élelemszerzéshez. Gondoljunk bele, olyan kritikus tényezők ezek, amelyekről nagyon is célszerű pontos jeleket adni.
De az emberi kommunikáció mégis teljesen unikális. Ha azokat a tényezőket keressük, amik az embert a főemlős-társaiktól döntően megkülönböztetik, és csak egyetlen biológiai szempontot emelhetünk ki, akkor az az egészen kitűnő kommunikációs képességünk – ez emelt ki minket a főemlősük közül és ez tett minket emberré.
Látunk kísérleteket, ahol a kutatók különböző jelrendszerek segítségével egészen meglepő mélységben kommunikálnak gorillákkal, csimpánzokkal. Ez már beszélgetés vagy csupán idomítás?
Etológiai kérdés, de az a gyanúm, hogy utóbbi. A kommunikációnak nemcsak az a lényege, hogy én elmondjam, amit akarok, hanem hogy a másik azt is értse, amit szándékoztam mondani neki. Ahhoz, hogy bonyolult, absztrakt dolgokat fel tudjunk fogni, nyilván elég komoly hardver kell.
Rendben, az emberi beszéd, a nyelvek a kommunikáció csúcsán állnak. De hol az a határ, ahol a hangadás nyelvvé, beszéddé válik?
Nincs éles váltás, feltételezéseink szerint a humán kommunikáció valamiféle protonyelvből indult ki, ez a kialakult emberi nyelv és a kommunikáció kezdetleges, nonverbális formája közötti állapot, amely azonban már egészen biztos, hogy hangadáson és információközlésen alapult.
Feszegessük ezt a határt akkor a protonyelv ismeretében: honnantól tett minket emberré a kommunikáció, mondjuk a csimpánzokhoz képest?
Onnantól, hogy az ember esetében nagyon absztrakt kommunikáció alakult ki. Tudunk beszélni feltételes módban, jövő- és múltbeli történésekről, és tudunk elvont fogalmakról információt cserélni. Mindez kizárólag emberi sajátosság, tudomásunk szerint más élőlény nem képes erre. Még egy csimpánz sem tud elmondani a társainak olyat például, hogy „holnap elmegyek ahhoz a fához, és ha ott találok valamit, neked is hozok belőle”. Ez elég bonyolult gondolati konstrukció, amihez relatíve fejlett agy kell.
Protonyelv, vagyis előnyelv, ősnyelv, ami már nem majmok makogása, de nem is kifejlett beszéd. A laikus itt megvakarja a fejét, hogy akkor micsoda?
Irigylem a dinoszaurusz-kutatókat, mert ha elkezdenek ásni és a szerencse is melléjük szegődik, találnak egy csontot a múltból. Legyen ez akár csak egy tenyérnyi lelet, máris van valami a kezükben, ami köré felrajzolható egy őshüllő. Ám amikor nyelv ősi formáját keressük, természetesen hiába ásunk, nem fogunk hangfoszlányokkal és mondattöredékekkel találkozni. Ezért csupán feltételezéseink vannak arra vonatkozóan, hogy mire voltak képesek elődeink az akkor meglévő gége-, garat- és hangszalagadottságaikkal. Illetve mit tudhatott az akkori „vevő oldal”, milyen volt a rendelkezésre álló agy frekvencia- és ritmusmegkülönböztető képessége.
A konkrét kérdésre válaszolva pedig a fenti adottságok alapján már a Homo sapiens közvetlen őse, a Homo erectus is valószínűleg képes volt egy nagyon kezdetleges, hangalapú információcserére.
Mint manapság az izgatott majmok, akik aktív makogással, intenzív mutogatással, ugrándozással kommunikálnak?
Minden bizonnyal a metakommunikációnak ebben a korban is igen fontos szerepe volt, vagyis jelek adásával, viszonylag egyértelmű jelentéssel és stabilizálódó hangingerekkel: egy csoporton belül ugyanaz a hangsor, ugyanaz a hangmagasság-változás idővel stabilizálta a jelentését, és akkortól a csoport tagjainak ugyanazt, vagy legalábbis hasonlót jelentett. Gondoljunk bele, ma a fiatalok akár hetvenszavas szókészlettel is remekül elboldogulnak egymással a különböző chateken, és külföldön sem halnánk éhen nyelvismeret nélkül, mindössze pár szóval és gesztusokkal kommunikálva.
Induláskor a beszéd, a nyelv is rendkívül kezdetleges volt, de azonnal sikeresebbé tette a használóit azokhoz képest, akik nem alkalmazták. És itt az evolúciós előny.
Ez a feltételezett protonyelv már megkülönböztette az embert az állatoktól? Tudott már absztrakt módon gondolkodni, gondolatot átadni?
Kezdetben valószínűleg nem. Azonnali haszna a csoportszervezésben, az együttműködés előmozdításában volt, a nyelv ugyanis nem önmagában volt hasznos, hanem amiatt, hogy információt tudunk vele közölni, és ami még fontosabb, ezáltal elő tudja segíteni a kooperációt. Itt vált el az ember sorsa a többi főemlősétől: az egyre jobban fejlődő nyelv egyre jobb kooperációt tett lehetővé, az egyre jobb kooperáció pedig egyre biztosabb túlélést garantált. Több tápanyaghoz jutottunk, nőtt az agyunk, ettől még absztraktabb kommunikációra lettünk képesek. Farkába harapó kígyóként, pozitív visszacsatolásként a kommunikáció és a kooperáció egymást emelte, erősítette, a két folyamat együttes evolúciója, úgynevezett koevolúciója zajlott le.
Hova helyezhetjük ezt a kígyót az ember evolúciós idővonalán?
Kelet-Afrikában járunk körülbelül kétmillió évvel ezelőtt, akkori elődeinket Homo erectusnak hívták. Felegyenesedve jártak, testalkatuk tekintetében többé-kevésbé hasonlítottak már ránk, tüzet, eszközöket használtak, és ami számunkra most a legfontosabb: már viszonylag nagy agyuk volt, ami megfelelő bázist teremtett egy fejlettebb kommunikáció kialakulásához. Gyűjtögető életmódot folytattak, nagyobb részt növényi étrenden éltek, és csak olyan tápanyagokat fogyasztottak, amiket önmaguk be tudtak gyűjteni, nem volt szükségük tehát együttműködésre. Kissé leegyszerűsítve, a Homo erectus ébren töltött idejében élelmet keresett és evett, az együttműködés tekintetében a kiscsoportos óvodásokra hasonlítottak: mindenki önmagában játszik, nincs együttműködés.
És valószínűleg remekül érezték magukat így.
Elképzelhető, azonban egyszer csak – nem is képletesen – rosszra fordult az idő, végbement egy gyorsnak számító klímaváltozás őseink akkori elterjedési területén. Lehűlt az idő, megcsappant a korábban nagy mennyiségben rendelkezésre álló növényi tápanyag, a Homo erectus pedig vadászni még nem tudott. Tízezer évek alatt történt mindez, ami földtörténeti skálán mérve rendkívül rövid idő, hirtelen változás.
Az ilyen hirtelen változások miatt szoktak fajok eltűnni a Föld színéről.
Gyanítható, hogy a Homo erectus sorsa is borotvaélen táncolt, egy hajszálon múlhatott, hogy erről itt és most egyáltalán beszélgetni tudunk. Ha az éghajlatváltozás valamivel gyorsabb, akkor a Homo sapiens nem, vagy nem ezen az úton jön létre. Nem túlzás azt mondani, hogy kritikus „pillanat” volt ez az emberiség történetében.
Őseink ugyanis nem kihalással válaszoltak, hanem megváltoztatták az étrendjüket, elkezdtek növények helyett húst enni, de mivel vadászni nem tudtak, a dögök felé fordultak. Tudvalevő, hogy minden kezdet nehéz, de ez – mai szemmel nézve – még elég csúnya is volt. Mentségükre szolgáljon, hogy friss dögről volt szó. Az akkori nagytestű állatok, az úgynevezett megafauna tagjai vastag bőrrel rendelkeztek, a döghúsra vágyó állatoknak ezért meg kellett várniuk, amíg a bomlási folyamatok eredményeként a bőr megrepedt, felszakadt. A Homo erectus azonban már egyszerű eszközöket használt és fel tudta hasítani a szívós bőrt, így hamar hozzáfért a – növényekhez képest igen nagy energiasűrűségű – húshoz.
Eszközhasználata okán tehát táplálékhoz és előnyhöz jutott konkurenseivel szemben, de ez egyben életveszélyes vállalkozás is volt, hiszen ugyanazokra a dögökre más ragadozók is pályáztak. Ezért volt szükség kooperációra, csoportszervezésre: minél gyorsabban megtalálni, odacsődíteni a társakat, feldarabolni és haza vinni, közben folyamatosan figyelni és szükség esetén védekezni. Ez már nem one man show.
Elmondhatjuk, hogy a faj túlélését biztosítva egy kiélezett helyzetben, a beszéd és a nyelv kialakulása legalább olyan fontos mérföldkő volt a modern ember kialakulásában, mint a tűz megszelídítése, az agytérfogat növekedése vagy az eszközhasználat?
Így van. Ha a kommunikáció nem éri el ezt az absztrakciós szintet, akkor nem válunk a Föld urává, amit az élővilág rajtunk kívüli része kevéssé bánna, hiszen rettenetesen rossz gazdáivá váltunk a világnak. Az mindenesetre tény, hogy minden a hatékony kommunikációval és az együttműködéssel indult. Ha valaki péntek délután a Rákóczi úton sávot akar váltani, akkor nem tűnik úgy, de biológiai értelemben mégis mi vagyunk a világ legeslegjobb kooperátorai. És bizony a Shakespeare-szonettekig és Arany-balladákig vezető kultúra bölcsője valahol Kelet-Afrikában a dögök mellett ringott, és ez annak az előzménye is, hogy minden nap jóllakhatunk – legalábbis mi, akik ezen a szerencsés helyen születtünk.
Amint említette, bármily mélyre áshatunk, ősi hangfoszlányok nem bukkannak a felszínre. Ettől függetlenül az elméleti evolúcióbiológiának is szüksége van objektív bizonyítékokra, amelyekre ez a kutatás is támaszkodhatott.
Ilyenkor lehetőség van a feltételezett folyamatok számítógépes modellezésére. Modellünkben egy nagyjából félszáz főből álló törzs sorsát vizsgáltuk, egyedekre lebontva, 150 000 éven keresztül, 15 perces időfelbontásban. A modellbe minden rendelkezésre álló ökológiai és evolúciós tudást betettünk a növényi és állati források eloszlásától a táplálékkeresés módozatain át a kétirányú kommunikációs folyamat pontosodásáig. Csak érzékeltetésként: egy szimuláció során ötezer-milliárd alkalommal értékeljük ki az egyedeket: mennyire jóltáplált, hogyan értette meg azt, amit a másik mondott neki, mennyire tud kooperálni az adott helyzetben, milyen úton és hogyan keres forrást, milyen élelmet talál, lesz-e utódja, éhen hal-e, elpusztul-e a kockázatos dögevés során, tud-e élelmet vinni a törzs többi tagjának stb.
A szimulációk – a tudásanyag hiányosságait is figyelembe véve – robusztusan igazolták, hogy az éghajlatváltozás által kikényszerített kommunikáció lehetővé tette a túlélést azáltal, hogy megvetette a kooperáció alapjait. Amelyik csoport jobban kooperál, az előnyhöz jut, így nyilvánvalóan az egyre jobban kommunikáló, ezért egyre hatékonyabban együttműködő csoportok kiszorítják azokat, amelyeknek ez kevésbé megy. Itt kezdtünk emberé válni, bár nem azért, mert szépen fogalmaztunk, hanem mert megtanultunk együttműködni.
A „dátum” megközelítőleg kétmillió évvel jelenkorunk előtt. De miért éppen itt nyitották a vizsgálandó időablakot?
Tudjuk, hogy akkori közvetlen ősünk, a Homo erectus Kelet-Afrikában élt ekkoriban, és földtörténeti evidenciák vannak a modellben is szereplő, nagyon erős és gyors éghajlatváltozásra is.
Nem volt hasonló volumenű klímaváltozás mondjuk 500 ezer évvel előbb vagy később?
Lehet, hogy korábban is volt. De ez érte az előembert olyan fejlettségi állapotban, amikor nem a kihalás volt az egyetlen lehetséges válasza, hanem lehetőségként az is fennállt, hogy a kialakuló kooperációval ennek ellentart. Elég nagy volt már az agya ehhez. Ha korábban történik, anatómiai korlátai miatt valószínűleg nem tudja kialakítani a beszédet, ez az éghajlatváltozás elsöpörte volna a föld színéről.
Mi lehetett az első szavunk?
A legéletszerűbb feltételezés az lehet, hogy étel. Vagy nő. Esetleg férfi. De nyilván nem tudjuk. Blődnek hangzik, ám akkor is igaz: túl kellett élni és utódokat kellett létrehozni, ez az evolúciós siker kulcsa.
A folyamatosan fejlődő kommunikáción és az együttműködésen túl mit adott nekünk a húsevés? A XXI. században a táplálkozástudománytól a fenntarthatósági kérdésekig szinte minden a kevesebb hús fogyasztására int minket, de ez nem volt mindig így.
A húsevés lehetett volna egy kis kitérő, emberelődeink később visszatérhettek volna a növényi tápanyagra, de nem tették. Aminek pont az az oka, hogy a hús energiasűrűsége nagyobb, egy-egy étkezéssel sok energiát lehet bevinni, míg a kisebb energiasűrűségű növényeket szinte folyamatosan enni kellett. Ezért a húsevésre való átállással sok minden másra maradt idő: ha nem kell az egész napot az élelem felkutatásával és evéssel tölteni, mert tudunk ritkábban, de nagy energiasűrűséget bevinni, akkor ez is megágyaz a kultúrának. Amely kultúra változása szintén tekinthető evolúciós folyamatnak.
Két evolúciós folyamat zajlik párhuzamosan az emberben?
Igen, hiszen nem kell sok ahhoz, hogy valami evolúcióra képest legyen. Kell öröklődés, azaz a tulajdonságok átadása, de némi változékonyság is, ami alkalmazkodóképessé teszi a rendszert a változó környezethez, és kell szelekció, ami megmondja, hogy az adott környezetben „ki a jobb”. A biológiai evolúcióban az öröklődést a gének biztosítják, a változékonyságot a mutációk, a mindenkori környezet pedig kiválasztja az aktuálisan jobbakat, azaz működteti a szelekciót. A kulturális doménben az öröklődést a szokások, szabályok, rituálék átadása jelenti, természetesen van változékonyság is, és a szelekció is működik, hiszen kultúrában, társadalomban sokkal jobbak a túlélési esélyeink. Szemszínünket és arcformánkat genetikai, szokásainkat és viselkedésmintáinkat kulturálisan örökítjük gyermekeinknek.
A kulturális és a genetikai evolúció, talán meglepő módon egyáltalán nem független. Például mióta őseink elkezdték a tüzet használni, megrövidült a bélrendszerünk, mert a főtt étel könnyebben emészthető. A felszabaduló energia pedig lehetővé tette az agy további növekedését. A hajítva vadászás miatt vállunk átalakult a csimpánzéhoz képest és még sorolhatnánk. A két evolúciós folyamat tempója azonban nagyon eltérő, ami árnyalja a sikertörténetet. A kultúra gyorsan változik, egy emberöltő alatt akár több kulturális megatrendváltást is átélhetünk, egy jó génváltozat stabilizálódásának ideje azonban százezer években mérhető. Emiatt van a kőkorszakból örökölt hatalmas vágy bennünk az evésre, hiszen a túlélésünket szolgálta: amikor van, akkor enni kell, mert ki tudja, mikor lesz újra. Ezért ellenállhatatlan annyira a csoki, mert a két legfontosabb tápanyaforrást, zsírt és cukrot tartalmaz egyszerre, méghozzá hatalmas dózisban.
A két időskála elszakadt egymástól, míg kultúránk gyorsan a magasba emelt, addig lassú genetikai evolúciónk okán genomunk a kőkorszakhoz köt. Ma ott, ahol bőven van táplálék, az emberek nem kis része kóros módon elhízik, mert kőkorszaki genomunk arra hajt minket, hogy együnk, együnk és együnk. A kulturális evolúció gyorsasága a genetikai evolúcióhoz képest tehát komoly veszélyeket is rejt.
Visszatérve a beszéd kialakulásához, mint ősünk „találmányához”: a Homo sapiens, mint faj már a beszéd tudományával jelent meg a bolygón?
Ettől lettünk Homo sapiensek, itt lettünk emberré. Ha ez nincs, akkor talán a Homo erectus, vagy valamely utódja állna ma az élővilág csúcsán. Óvatosan kell bánni ezzel a kijelentéssel, mert elképzelhető, hogy lett volna más faj, de ha nem lett volna ez a kényszer, akkor egészen biztos, hogy a Homo sapiens nem, vagy nem így alakult volna ki. Amit mi bánnánk, de a földi ökoszisztéma valószínűleg boldogan vett volna tudomásul…
Súlyát, jelentőségét tekintve a nyelv hol helyezkedik el az evolúciós mérföldkövek sorában?
Az élővilág történetében több fontos, gyökeres változást okozó evolúciós átmenetet tartunk számon, mint például magának az életnek a megjelenését, a szexuális szaporodást, a soksejtűség kialakulását stb. Valamint az utolsó nagy evolúciós átmenet, ami már csak minket érintett: az egészen kitűnő minőségű emberi kommunikáció megjelenése, ami alapjában változtatta meg a Homo sapiens működési területét, hatékonyságát, környezetalakító képességét. Lehetővé tette a stabil kooperációt, valamint az emberi társadalmak és kultúrák létrejöttét, a hatalmas technikai-technológiai fejlődést. A nyelv tette félelmetesen sikeressé az embert.
A Föld története során sok százmillió faj létezett, mégis csak mi jutottunk el a nyelv kialakulásához. Véletlen?
Kellett egy elég nagy agy, ami ez nyilvánvalóan csak a főemlősöknél állt rendelkezésre. Hogy a főemlősök közül pont az erectusnál alakult ki, ez lehet véletlen, de korábban nem jöhetett volna létre. Mai tudásunk szerint egy kutya vagy egy egér soha nem lenne képes ilyen szintű absztrakcióra egyszerűen azért, mert a fejében kicsi a hardver, amin a szoftver futhat.
A földi élővilágnak jó eséllyel van még kétmilliárd éve, mielőtt a Nap felperzseli a bolygó felszínét. Felfoghatatlanul sok idő, elképzelhető, hogy ezalatt valamely faj beszélni kezd? Megvalósulhat a majmok bolygója?
Az embernek valószínűleg nincs kétmilliárd éve, az élővilág más szereplőinek lehet, hogy lesz. Eközben bármilyen környezeti kataklizma valószínűleg éppen a legfejlettebb élőlényeket fogja a legsúlyosabban érinteni, ilyen értelemben pedig feltételezhetően erősen visszaveti majd az evolúciót. A genetikai bázisú evolúció nagyon lassú, ahogy a mai környezetpusztításunk mellett a dolgok haladnak, kizártnak tartom, hogy megéljünk egy következő nagy evolúciós átmenetet. De sosem tudni. Az is lehet, hogy az ember hirtelen megokosodik, és megfékezi a pusztító folyamatokat.
