„A modern Ukrajnát teljes egészében Oroszország hozta létre, egészen pontosan a bolsevik, kommunista Oroszország” – a többi között ezzel a történeti fejtegetéssel indította közel másfél éve Ukrajna megszállását Vlagyimir Putyin. Az orosz elnök akkor hosszú televíziós beszédében arra is kitért, hogy Lenin Ukrajna megalkotásával ártott Oroszországnak, hagyományos orosz területeket szakított ki, a Szovjetunió összeomlásakor pedig lényegében kifosztották hazáját.
A múlt eseményei a háború folyamán végig előtérben maradtak, az orosz fél rendszeresen a történelem felemlegetésével próbálta megtámogatni álláspontját bel- és külföldön egyaránt. Nem egy esetben azonban téves vagy szándékosan meghamisított információk kezdtek el terjedni – a hadviselésnek bizony a propaganda is a része.
A történeti torzításokat az oroszbarát közösségi profilok és híroldalak mellett ráadásul a kormányhoz közeli médiafelületek, szócsövek, valamint politikusok is felerősítik.
Csak hogy néhány példát említsünk a konfliktus történeti dezinformációira, a megszállás kezdete óta elterjedt már az állítás, hogy:
- az ukrán nép gyakorlatilag az orosz nép része,
- Ukrajna a második világháború óta náci maradt,
- Magyarországot a második világháború idején az ukrán hadsereg dúlta fel,
- az 1956-os forradalmat ukrán tankokkal verték le,
- Ukrajnának még ma is megvannak a szovjet nukleáris fegyverei,
- a hidegháború után a NATO ígéretet tett arra, hogy nem terjeszkedik keleti irányba.
Mi a cáfolat a fenti állításokra, milyen csatornákon terjednek a történeti dezinformációk, mennyire tekinthetőek egyedinek Magyarországon, és milyen célt szolgálnak? A többi között ezekre a kérdésekre kerestük a választ szakértők segítségével, körbejárva az ukrán nép múltját és jelenét, az orosz történetírás sajátosságait, illetve a magyar kormány lehetséges motivációit.
Egy nemzet ébredése
A mai Ukrajna a szovjetek által létrehozott Ukrán Szovjet Szövetségi Szocialista Köztársaság (USZSZSZK) utódja. Igaz, korábban is, az Orosz Birodalom és Ausztria-Magyarország felbomlása idején rövid ideig létezett két modern, „önerőből” kikiáltott ukrán államalakulat, az Ukrán Népköztársaság, valamint a Nyugat-Ukrán Népköztársaság – az előbbit épp a Vörös Hadsereg foglalta el.
Ami fontos, hogy a 19. században, a nemzettudat nagy korszakában a magyarhoz hasonlóan az ukrán nemzettudat is teljesen kiforrott
– nyilatkozta a 24.hu-nak Gyóni Gábor, az ELTE BTK Kelet-, Közép-Európa Története és Történeti Ruszisztikai Tanszékének oktatója. Mint a szakértő hozzátette, az Orosz Birodalomban a nemzettudat fejlődése főként a nyugati vidékeken élő nációkra, így a finnekre, a balti népekre és az ukránokra volt jellemző.
A korszakban az ukrán nemzet térben megosztott volt: egyik része Galíciában, Ausztria-Magyarország területén, míg a másik fele Oroszországban élt. Ezen kettészakadt nép már a 19. század végén, a 20. század elején arról álmodott, hogy egy nap megszülethet független, egységes hazája.
A történet megértése érdekében érdemes azzal is tisztában lenni, hogy az oroszok között a nemzettudat fejlődése egyedi utat járt be, a lakosság töredékét, a többé-kevésbé elnyugatiasodott városi rétegeket érintette csupán. „Nem vagy nem egészen úgy alakult ki az oroszoknál az a fajta európai típusú nacionalizmus, mint ami például az ukránoknál a 20. század elejére” – mondta Gyóni Gábor.
Ezért kellett megszületnie Ukrajnának
1917 előtt Oroszország nemzeti felfogásának lényege az volt, hogy a „nagyoroszok” (oroszok), a „kisoroszok” (ukránok) és a fehéroroszok (beloruszok) alkotják az orosz nemzetet, ezek annak különböző ágai. Ezzel a trijegyinajának nevezett szemlélettel a bolsevikok a kezdetektől szembehelyezkedtek, nem csoda, hogy az ukrán nemzettudat hívei és a bolsevikok elképzelései között létezhetett egyfajta közös halmaz – ami természetesen nem jelenti azt, hogy az ukrán nemzettudat hívei mind vagy csak akár többségében bolsevikok lettek volna. „Azt hiszem, hogy az erős ukrán nemzettudat fő szerepet játszott abban, hogy 1917 után a szovjethatalom számára nemcsak kívánatos, hanem elkerülhetetlen volt Oroszország valamilyen föderatív átalakítása” – tette hozzá Gyóni Gábor.
Furcsa ellentmondásnak tűnhet, hogy míg Putyin nagyban alapoz a szovjet nosztalgiára, nemzetiségi felfogásában – a nagyorosz, kisorosz, fehérorosz felosztással – éppen az 1917 előtti narratívához nyúl vissza. Az orosz birodalmiság szempontjából ez azonban nem ellentmondás, inkább szintézis.
Ilyen volt például a Kubán vidéke, amely a mai Oroszország déli részén húzódik.
Az is igaz azonban, hogy az akkori Ukrajnához olyan nagyvárosok kerültek, amelyek túlnyomó részt orosz ajkúak voltak, ezek közé tartozik Kijev, Odessza, Mikolajiv, Herszon, a Krím városai, illetve Mariupol. Ezek a települések mind a mai napig jellemzően orosz ajkúak, identitásukban viszont a szovjet korszakban elukránosodtak.
Noha a Szovjetunióra a többség egy, a nemzeti kisebbségeket végletekig elnyomó, az oroszokat előnyben részesítő államalakulatként asszociál, a képlet nem ilyen egyszerű, hiszen az 1920-as években a Szovjetunióban még úgynevezett korenyizácija (gyökeresítés) politikája zajlott. Ez egy bizonyos népekkel kifejezetten nagylelkű politika volt, amely szorgalmazta, hogy az újonnan létrejövő szovjet köztársaságokban a nemzetiségi káderek kerüljenek pozícióba, terjedjenek a helyi könyvek és újságok, virágozzanak a hivatalos nyelvek.
Éppen emiatt tovább tudott egy ideig erősödni az ukrán kultúra, nemzeti öntudat – természetesen a szovjet rendszer által megszabott határok közepette. Jellemző, hogy ekkoriban visszaköltözött bécsi emigrációjából a legnagyobb ukrán történésznek tartott Mihajlo Hrusevszkij, az 1917-es ukrán nemzeti kormány vezetője, és ebben az időszakban bontakozott ki például Alekszandr Dovzsenko filmrendező zsenije is.
Átrajzolódott demográfiai térkép
„Ukrajna egy különösen szomorú hely a világban, mert a nagy, modern tragédiák furcsa módon kiemelten sújtották az ukrán területeket. Az oroszországi polgárháború, a holodomorhoz vezető erőszakos iparosítás és kollektivizálás, a második világháború, illetve a mostani konfliktus is mértéktelen pusztítással jár” – nyilatkozta lapunknak Gyóni Gábor.
A második világháború az USZSZK demográfiai térképét is jelentősen átrajzolta, a harcokban a populáció közel 20 százaléka veszett oda – a szovjet tagköztársaságok közül egyedül Szovjet-Belorussziában volt nagyobb arányú a halálozás. A második világháború után jelentek meg az Ukrán SZSZSZK-ban még nagyobb számban oroszok, főleg az ország keleti és déli részén, éppen azokban a régiókban, ahol a jelenlegi konfliktus a legkomolyabb intenzitással zajlik, és amelyeket a putyini Oroszország igyekszik bekebelezni. Megjegyzendő hogy ebben az időszakban a Szovjetunió tagköztársaságaiban más és más folyamatok zajlottak ebben a tekintetben: a Kaukázusban éppen hogy csökkent az oroszok aránya, sőt még a számuk is.
Hogy az ukrán nemzettudat mennyire erős maradt a későbbiekben, azt Pozsgay Imre visszaemlékezései is igazolják. A kommunista politikus az 1960-as és 1970-es években többször is megfordult a Szovjetunióban, egyik feljegyzésében pedig meglepődve írta le, hogy kijevi útja során idegenvezetője egyszerre hangoztatta a szovjet kommunista és az ukrán nacionalista nézeteket.
Az ukrán és az orosz nemzeti hovatartozás egyébként meglehetősen képlékeny még napjainkban is, nem ritka az identitásváltás. „Ezt akár Leonyid Brezsnyev esete is bizonyíthatja, aki ukrán nemzeti területen született, és fiatalon még ukránnak, ám később már orosznak vallotta magát, de neve alapján Nyikita Hruscsov is rendelkezhetett ukrán ősökkel” – emelte ki Gyóni Gábor.
A régi Ukrajna megszűnt létezni
A történész szerint a 2014 előtti és utáni Ukrajna merőben eltér egymástól. „Úgy hiszem, hogy az 1992-ben született Ukrajna 2014-ben elpusztult, ezzel együtt bizonyos szempontból a szabadság is csökkent. A mostani Ukrajna alapvetése a szovjetellenesség, a szovjet múlt tagadása, ami egyébként sok egykori szovjet tagköztársaságra jellemző. Ez alól kivétel Oroszország és Fehéroroszország, amelyek hivatalos emlékezetpolitikájukban megengedően viszonyulnak a múlthoz” – nyilatkozta.
A hivatalos emlékezetpolitikától függetlenül az egykori szovjet területek lakóinak többsége még ma is pozitívan gondol a Szovjetunióra. Egy, a közelmúltban, Örményországban elvégzett közvélemény-kutatás alapján még a helyi lakosság többsége sem negatívan ítéli meg a rendszerváltást megelőző periódust.
2014 előtt Ukrajna lakossága jóval megosztottabb volt a témában. Míg Kelet-Ukrajnában inkább jó volt a Szovjetunió emlékezete, a tereket Lenin-szobrok díszítették, addig az ország nyugati részén már Sztepan Bandera kultusza lett jellemzőbb – Bandera a 20. századi radikális, militáns ukrán nacionalizmus ikonikus alakja volt. 2014 óta ez az „egyensúly” felborult.
Hogy Bandera a mai Ukrajnában népszerűvé válhatott, az éppen a szovjetellenességgel magyarázható. A kultuszt külföldről sokan rossz szemmel nézik, hiszen az Ukrán Nacionalisták Szervezetének tagjai között szép számmal akadtak antiszemiták, az 1942-ben megalapult Ukrán Felkelő Hadsereg (UAP) pedig részt vett a holokausztban és a lengyelek elleni népirtásban. A szovjetek elleni küzdelem miatt mégis egészen pozitív maradt a kollaboráció korának megítélése az ország nyugati részén.
A szélsőjobboldali retorika mégsem vált igazán markánssá az ukrán nép körében, a választási adatok legalábbis erről tanúskodnak – ez egyben akár cáfolata is lehet Putyin „náci Ukrajna” állításának. „Az oroszok sokat tettek azért, hogy az ukrán társadalom megengedőbben kezdjen el viszonyulni a nacionalistákhoz.
Egyáltalán nem alaptalan az állítás, hogy Putyin, illetve az a politika, amelyet Oroszország folytat, sokkal többet tett az ukrán nemzet egybekovácsolása érdekében, mint 2013-2014 előtt az ukrán nacionalista politikusok egész generációi
– tette hozzá Gyóni Gábor.
Nem minden fekete-fehér
Hogy a nacionalista Ukrajna kérdése mennyire nem fekete-fehér, azt jól mutatják a már emlegetett választások. „Míg Oroszországban nyíltan fasiszta mozgalmak állami támogatást élveznek, sőt az állam részévé válnak, addig Ukrajnában a szélsőjobb be sem jutott a parlamentbe, még akkor sem, amikor az összes szélsőjobboldali formáció koalícióra lépett. Arról nem is beszélve, hogy a jelenlegi elnök, Volodimir Zelenszkij részben zsidó származású” – mondta a 24.hu-nak Ungváry Krisztián történész.
A kutató azon szakértők közé tartozik, akik az elmúlt években sokat kritizálták a nagy honvédő háború fogalmát – több szovjet utódállamban ezzel a kifejezéssel illetik a második világháború 1941. június 22-ével, a Harmadik Birodalom Szovjetunió elleni támadásával megkezdődő szakaszát. A történész érvelése szerint nem szabad megfeledkezni róla, hogy a második világháború kiprovokálásában, Lengyelország felszabdalásában Hitler mellett Sztálin is aktívan részt vett területszerző, imperialista szándékkal.
A második világháborúban az USZSZSZK különleges helyzetbe került, hiszen szinte teljes egészében megszállás alá vonták a német offenzívával. Később a Vörös Hadsereg visszaszerezte a területet, amire a szovjet és a kurrens orosz narratívában felszabadításként hivatkoznak – ez az a kifejezés, amelyet a mai ukrán emlékezetpolitika egyre kevésbé oszt.
A háborúban sok ukrán nem a szovjet, hanem a német oldalt választotta, és bár tagadhatatlan, hogy az UAP-ben voltak fasiszta elemek, Ungváry óvatos, amikor a korabeli Ukrajna ideológiájáról van szó. „Nem gondolom szerencsésnek, hogy fasiszta jelzőt süssünk az ukránokra, sokan eleve kényszerből kollaboráltak a németekkel” – mondta lapunknak, hozzátéve, hogy a háború előtti Lengyelország ukrán pártjai épp a cionizmus felé húztak, miközben Magyarországon megszületett a numerus clausus.
A történész szerint a banderista bélyeg is elsősorban a kommunista propaganda eredménye. „Banderát 1941 nyarán letartóztatta a Gestapo. Bár nem bántak rosszul vele, módja sem volt arra, hogy irányítsa a kollaboránsokat” – mondta.
Banderának Nyugat-Ukrajnában régóta él kisebb kultusza, ennek hátterében a már taglalt szovjetellenesség áll. Ungváry Krisztián szerint azonban amennyiben pusztán ezt a kultuszt vesszük alapul az ország egészének megítélésekor, orosz érveléssel akár Magyarországot is lehetne fasiszta vagy náci jelzővel illetni – gondoljunk csak kitörés napjára szervezett megemlékezésre vagy a Szabadság téri Horthy-szoborra.
A történetírás, mint fegyver
A mai Oroszországban a független történettudomány a teljes felszámolás szélén áll. „Vlagyimir Megyinszkij egykori orosz oktatási miniszter, Vlagyimir Putyin főtárgyalója doktori disszertációjában a történeti objektivitás kérdéseit tárgyalta. Fő tézise az volt, hogy a történelemtudományban csak azok a tények relevánsak, amelyek a nemzet érdekeit szolgálják” – elevenítette fel Ungváry Krisztián, hozzátéve, hogy Oroszországban ehhez a felfogáshoz illeszkedve működik a kortárs történettudomány, a valódi kutatók akadályoztatva vannak, a hatalom óriási nyomást helyez rájuk.
Példaként a szakember a volokalamszki országúton 1941 őszén megvívott ikonikus csatát hozta fel. A hagyomány szerint az ütközetben egy hős szakasz minden egyes tagja életét adta a Szovjetunió védelméért, megállítva a nácik előrenyomulását. A történetről filmek készültek, szobrokkal, bélyegekkel emlékeztek meg a hősökről, akik közel hasonló szerepet töltenek be az orosz emlékezetben, mint hazánkban Zrínyi Miklós vagy Dugovics Titusz.
Csakhogy a szovjet titkosszolgálat már az 1950-es években feltárta, hogy a katonák közül nem mindenki halt meg, sőt olyan is akadt, aki csatlakozott a németek oldalához, és végül a Gulagra került. A vonatkozó anyagot az 1990-es években, már a rendszerváltás után ismét feltárták, de Megyinszkij az eredményeket az orosz nép lelke elleni merényletként értékelte.
„Ez most az orosz történetírás állapota. Vannak orosz kollégáim, akik mindennapi munkájuk során minden egyes megszólalásukkal kockáztatnak. Vagy a lelkiismeretükre hallgatnak, és a börtön vagy a karaktergyilkosság veszélyével kell szembenézniük, esetleg szembeköpik a szakmájukat, de viszonylagos biztonságban maradnak” – magyarázta a szakértő lapunknak. Mint hozzátette, egyre nehezebb különbségeket felfedezni a mai orosz és az egykori szovjet történetírás helyzete között.
A kutató szerint Magyarországon erőszak ugyan nem fenyegeti a történészeket, ám egzisztenciális ellehetetlenítés így is leselkedik a kritikus hangokra. Mindez természetesen elsősorban a modern korral foglalkozó szakértőkre igaz, leginkább pedig azokban az esetekben, amikor a történeti kérdések a sajtó révén a szélesebb közönséget is elérik.
A NER éveiben már több olyan intézmény született, amely a kormány érdekeit szem előtt tartva foglalkozik történettudománnyal, nem egyszer súlyosan megsértve a szakmaiságot. Napjainkban a Magyarságkutató Intézet bizonyítékokkal kevéssé megtámogatott bejelentései akár több emberhez is eljuthatnak, mint a Magyar Tudományos Akadémia meglátásai.
A fideszes narratíva szerint nem tények, hanem vélemények vannak
– értékelte Ungváry Krisztián.
Torzuló történelem
Magyarországon az ukrajnai háború kirobbanása óta az orosz történeti dezinformációk nagy lendülettel kezdtek el terjedni. A konfliktus kezdeti hónapjaiban több ezer Facebook-felhasználó osztott meg egy bejegyzést, amely szerint a második világháború idején a megszállók ukrán katonák voltak, és ők követték el a különböző atrocitásokat. Azóta Schmidt Mária és Zombory Miklós, a IX. kerület Fidesz–KDNP-s önkormányzati képviselője is utalt arra, hogy az 1956-os szabadságharcot lényegében ukránok verték le – előbbi szerint a végső döntést az ukrán nemzetiségű Hruscsov hozta meg, utóbbi pedig állítólag ukrán feliratú tankokat látott apjával a forradalom idején.
A világháborús megszállás cáfolata az, hogy valójában nem az egyébként nem is létező „ukrán hadsereg”, hanem Ukrán Frontok érték el Magyarországot. A Vörös Hadseregben a frontok a hadseregcsoportok megfelelői, összetételüket tekintve vegyes nemzetiségű egységek voltak, és elnevezésüket arról a frontszakaszról kapták, amelyen megalakításuk történt. Mivel a frontok átnevezése 1943-ra esett, ezért csak ukrán, belorusz és balti frontok jöttek létre – viszont egyetlen orosz front sem létezett, mert ekkorra az orosz szocialista köztársaság már felszabadult.
Azt, hogy 1956-ban ukrán feliratú tankok lettek volna Budapesten, Ungváry Krisztián elképzelhetetlennek tartja, hiszen a szovjet hadsereg nem etnikai alakulatokba szerveződött – a források alapján egyébként többnyire a Szovjetunió ázsiai területeiről érkeztek katonák a szabadságharc eltiprására. Ráadásul ekkoriban a Szovjetunióban csak és kizárólag az ukrajnai egyetemek ukrán nyelv- és irodalom szakjain lehetett az ukrán nyelvet használni, sehol másutt nem. Minden ukrajnai üzem vagy állami létesítmény iratforgalma oroszul zajlott. Az ukrán nyelv használata a hadseregben azonnal nacionalista agitációnak minősült volna, és a legsúlyosabb következményeket vonta volna maga után.
„Az, hogy Hruscsov ukrán lett volna, nem igaz, de a felvetés is irreleváns, számára nem a nemzeti kérdés, hanem a kommunizmus volt a szempont. Azt sem hinném, hogy számítana, pontosan kik vettek részt a harcokban, mert parancsot teljesítő kiskatonák voltak. Itt a Szovjetunió volt a felelős, nem az egyes népek” – emelte ki a történész.
Annak feltérképezéséhez, hogy az ilyen dezinformációk pontosan miként születnek meg, hazai vagy orosz eredetűek-e, komoly kutatómunkára lenne szükség. Az ugyanakkor megállapítható, hogy a hamis állítások Magyarországon könnyedén, gyakran a Fideszhez szorosan köthető személyek támogatásával terjednek.
Szemben a saját szövetségesekkel
A háborús dezinformációk csokrába tartozik két, tőlünk nyugatra is terjedő állítás.
- Az egyik szerint 1991-ben a NATO ígéretet tett arra, hogy nem fog bővülni az egykori Varsói Szerződés tagállamainak bevonásával,
- a másik alapján a szovjet atomfegyverek máig megtalálhatóak Ukrajnában.
Az előbbi dezinformáció legegyszerűbb ellenbizonyítéka, hogy a NATO nem ígérgethet más országok helyett, a szövetség pedig nem „besoroz” tagállamokat, oda az országuk saját akaratuk szerint csatlakozhatnak. Jelenleg egyébként az ukrán felet nem maga a NATO, hanem annak egyes tagállamai támogatják fegyverekkel, humanitárius segélyekkel és egyéb módon. A második állítást az dönti meg, hogy az 1994-es budapesti memorandum után igazoltan leszerelték az egykori szovjet nukleáris fegyvereket Ukrajnában.
Ungváry Krisztián biztos benne, hogy a magyar-ukrán feszültséget mesterségesen, orosz támogatással igyekeznek kiélezni. A kárpátaljai incidensek mindenesetre meglepőek, hiszen a térségben az etnikumok között korábban messze nem volt olyan feszültség, mint például a Vajdaságban.
„Az ukrajnai oktatási törvény valóban vállalhatatlan volt, és negatívan érintette a helyi magyarokat, azonban meggyőződésem, hogy ez nem a magyar, hanem az orosz kisebbség ellen irányuló terv volt. Az ukrán jogszabály megalkotóinak némi túlzással talán eszükbe sem jutottak a magyarok” – vélekedik a kutató.
Ungváry Krisztián szerint a magyar közvéleményt egyértelműen próbálják NATO- és Ukrajna-ellenességre hangolni, mindez pedig meglepő, hiszen Magyarország maga is a NATO tagja.
„Furcsa kimondani, hogy bár Magyarország küld humanitárius segélyt Ukrajnába, és bizonyos fórumokon agresszorként elítéli Oroszországot, mégis, a lehetőségekhez képest próbálja blokkolni Ukrajna támogatását és Oroszország ellehetetlenítését” – nyilatkozta a történész.
Alacsony hatékonyság
Krekó Péter szociálpszichológus, a Political Capital igazgatója szerint a háború kezdetén az orosz propaganda fő célja az volt, hogy meggyőzze az európai közvéleményt az invázió jogosságáról, hogy szembeállítsa az Európai Uniót Ukrajnával, illetve a tagországokat egymással. Azóta az orosz dezinformációs hadjárat technikailag nem sokat fejlődött, és az üzenetben sincs jelentős változás, csak több szó esik az orosz katonai sikerekről, és az ukrán kudarcokról. „Meglepően nem innovatív az orosz propagandagépezet” – nyilatkozta a 24.hu-nak a szakértő.
Amennyiben abból a szempontból vizsgáljuk Oroszország dezinformációit, hogy azok mennyire tudták meggyőzni a közvéleményen keresztül az európai döntéshozókat például arról, hogy ne legyenek szankciók, akkor a hatásfok kifejezetten alacsony. Ennek ellenére egyes országokban, ahol komoly fogadókészség van az orosz üzenetekre kulturális-vallási okok miatt, vagy ahol a mainstream politika képes felhangosítani az üzeneteket, az orosz narratíva népszerűvé tudott válni. Ezt láthatjuk hazánk esetében is.
Oroszország számára az európai közvélemény meggyőzésére három módszer adott, ezek közül az egyik a közvetett, államilag finanszírozott csatornák használata. Ebből a csoportból a legismertebbek a Sputnik és a Russia Today, csakhogy ezeket jelentősen sújtották a szankciók, és a főbb közösségimédia-platformokról is eltűntek, így lényegében elvesztették szerepüket.
A második eszköz az online propagandagépezet, amelyet nem lehet mindig egyértelműen az államhoz kötni. Adottak többek között az úgynevezett trollfarmok, amelyeknél nem minden esetben sikerül feltárni a hátteret, legfeljebb spekulálni lehet azzal kapcsolatban. „Amit egyértelműen látunk, hogy a háború kezdete óta a Facebookon van egy magyar felhasználói kör, amely nagyon kiszámíthatóan ugrik rá az ukránbarát vagy oroszellenes kijelentésekre, még akkor is, ha fideszes politikus a célpont” – állapította meg Krekó. Vannak továbbá kisebb, az orosz narratívákat terjesztő, összeesküvés-elméleteket népszerűsítő oldalak, blogok és egyéb felületek, amelyek részben átfedésben vannak a szélsőjobboldali körökkel.
Ami Magyarország esetében különösen fontos, az a harmadik csatorna: azon politikai szereplők, akik felerősítik a propagandát. „Az Európai Unióban hazánk ebben a tekintetben egyedülálló.
Orosz trollfarmok az EU-n belül mindenhol működnek, nálunk viszont mainstream és sokszor kormányzati közéleti szereplők is sulykolják ezeket a dezinformációkat, olyan hangerővel, mint sehol máshol az unióban
– emelte ki a kutató.
Látható következmények
Az Európai Unióban nincs még egy tagállam, amelynek kormánya nyíltan, sokszor az orosz hivatalos narratívához egészen közel álló vagy azzal meg is egyező kijelentéseket tenne. A közelmúltban maga Orbán Viktor beszélt arról a Kossuth Rádióban, hogy a Nagy-Britannia által Ukrajnának adott szegényített uránt tartalmazó lövedékek Csernobilra emlékeztetik, csakhogy a szegényített urán használata lövedékekben teljesen bevett gyakorlat, Oroszország is használ ilyen lövedékeket, nem nukleáris fegyverekről van szó. Oroszország viszont a lövedékszállítás kapcsán nukleáris fenyegetéssel riogatott, és a védekezés szükségességére alapozva szállíttatott valódi nukleáris fegyvereket Belorussziába.
„A nyugati fősodrú politikusok hagyományosan ellentartanak az orosz propagandának, aki pedig eddig Kreml-szimpatizáns volt, az mára sokszor vállalhatatlan lett. Ezzel szemben itthon épp a mainstream közéleti szereplők az orosz dezinformáció legfontosabb terjesztői” – értékelte Krekó Péter.
Mindennek látványos hatása van a hazai gondolkodásra: a Political Capital kutatásai alapján a magyarok majdnem fele azt hiszi, hogy a kárpátaljai magyarság végveszélyben van az ukránok miatt, több mint egynegyedük szerint amerikai biolaborok működnek Ukrajnában, egyharmaduk pedig úgy véli, hogy Ukrajna népirtást követett el a Donbaszban.
A vizsgálatok azt mutatják, hogy a háború elején sokkal erősebb volt a szimpátia és empátia az ukránok iránt, még a Fidesz szavazótáborában is. Mára eljutottunk oda, hogy a bázis többsége elsősorban az Egyesült Államokat, másodsorban Ukrajnát nevezi meg a háború felelőséért. A fideszes szavazóknál Oroszország csak harmadik a sorban.
Külpolitikai kudarc
Krekó Péter szerint a közvélemény áthangolásának csak és kizárólag belpolitikai haszna van, az orosz nézőpont átvétele óriási hátrányt jelent külpolitikailag az Orbán-kormány számára. Miközben az utóbbi időszakban Kelet-Európa és a balti országok súlya igencsak megnőtt az EU-n belül a külpolitikai döntéshozatalban, addig Magyarországé mélyrepülésben van.
A kormánykommunikációban korábban gyakran éles különbség mutatkozott a kül- és belföldre szánt megszólalásokban, ezek az eltérések ugyanakkor fokozatosan elkezdtek eltűnni, egyre inkább egymásba csúszik a kétféle kommunikáció, vége a pávatáncnak. A relativizáló, oroszokat védő és ukránokat kritizáló álláspont már külföldön is hallható, ami negatívan hat hazánk megítélésére.
Hogy a recept mennyire bevált, azt mutatja, hogy a kormány hosszú ideig szinte alig szenvedett el népszerűség-csökkenést az invázió időszakában, miközben azért csendben maga is megszavazta a szankciókat – immár tíz csomagot.
Hogy a kormány miért ennyire nyitott az orosz narratívára, az orosz érdekek támogatására, arra nehéz választ adni. Nemzetgazdasági érdek nem fűződik a jó viszony fenntartásához, a gázt például európai összehasonlításban is kifejezetten drágán vásárolta Magyarország a Gazpromtól. Sőt nemzetbiztonsági aggályok is felmerülhetnek – míg például Csehország, Bulgária és Finnország felfüggesztették a Roszatommal folytatott atomenergia-projektjeiket, addig hazánk továbbra is kitart Paks2 mellett.
Nem kizárható, hogy az energiafüggőség fenntartása a kormány céljai között szerepel. „Oroszország minden európai tagállamban igyekezett kiépíteni olyan egyéni érdekeltségeket, amelyek később segítették. Nem véletlenül került Gerhard Schröder, Francois Fillon és Karin Kneissl orosz energetikai cégekben döntő pozícióba” – világított rá Krekó Péter. Könnyen elképzelhető, hogy ez az orosz hatalomgyakorlási eszköz Magyarországra is kihat.
Át kell írni a történelmet
Végezetül érdemes a fentebb részletesen taglalt orosz történeti dezinformációkkal külön is foglalkozni. Orosz szempontból ezek értelemszerűen az Ukrajnával és az ukrán néppel szembeni ellenszenv fokozását, valamint az invázió legitimálását szolgálják, Magyarországon azonban valamivel bonyolultabb a helyzet.
Oroszország, illetve annak jogelődje, a Szovjetunió generációk számára volt az elnyomás jelképe. A kormányoldalnak most ezt, a szabadnak szintén nem nevezhető, háborús bűnöket elkövető agresszort kell elfogadhatóvá tennie. „A történelem azért vált hangsúlyossá a Fidesz számára, mert amennyiben el akarja adni a mostani pozícióját a választóknak, akkor át kell írnia a múltat. A kollektív kognitív disszonancia példája, hogy ez az ország annyit harcolt elnyomó birodalmakkal szemben a szabadságáért, és most mégsem tud egyértelműen azonosulni egy hasonlóan küzdő nemzettel” – nyilatkozta Krekó Péter.
A szakértő szerint a Magyarország-specifikus történeti dezinformációk – például hogy ukránok sanyargatták az országot a második világháborúban – azt a célt szolgálják, hogy Ukrajnát örökös agresszornak állítsák be, hogy a magyar népesség ne lássa áldozatnak az áldozatot. „A kormányhoz közeli retorikai hadjárat mintha ki akarná ölni az empátiát az áldozatokkal szemben, a történelemhamisítás pedig hatásos eszköz erre” – tette hozzá.
Az Ukrajna-ellenesség mellett az oroszokkal való rokonszenv táplálása a propaganda fő feladat. Az oroszbarátság a magyarországi jobboldal esetében egészen új keletű jelenség, 2010 körül még a Fidesz-szimpatizánsok voltak a leginkább oroszellenesek. Mára a Fidesz és a Mi Hazánk szavazói ezzel szemben inkább Oroszországgal, semmint az Egyesült Államokkal szimpatizálnak.
Ehhez az az egyedi NER-es történeti narratíva is kellett, amely a Szovjetunió bűneit és Oroszország szerepét teljesen szétválasztja, sőt egyenesen a Nyugatot okolja a szenvedésekért. „A Terror Házában volt egy kiállítás, a címe Az akció fedőneve: Lenin – Német pénzzel Oroszország ellen. Ennek lényege, hogy a Szovjetunió valójában egy nyugati kreálmány, egy német ügynök által elhintett, német ideológia, a kommunizmus alapján megszületett terrorállam” – mondta Krekó Péter. Erre rímel, hogy 2017-ben Orbán Viktor a kommunista diktatúra áldozatainak emléknapján maga is kijelentette: a kommunista bűnökért Nyugat-Európát terheli a felelősség.
A jelenség nem új, a Fidesz és annak holdudvara bő egy évtizede erősen formálta a történelemképet, 2022 februárja óta mégis látványosan felerősödött a folyamat.
Ez a cikk a Science+ nemzetközi hálózat támogatásával készült, amely a dezinformációkkal szemben ellenálló egészségügyi és tudományos újságírást segíti Kelet- és Közép-Európában.
