Bartholomew Roberts kapitány 1720 augusztusában támadást intézett egy Bostonból kifutó brit kereskedelmi hajó ellen. A Boston News-Letter tudósítása szerint a kalózok elvették a matrózok pénzét és egyéb értéktárgyait (fegyvereket, szerszámokat és ékszereket), valamint ellopták a hajó ágyúit és puskaporkészletét is. A túlélők arról számoltak be, hogy eközben „az elképzelhető legnagyobb mértékben káromkodtak, átkozódtak és Istent káromolták”. A kalózok tudták, hogy ha elfogják őket, valószínűleg a nyilvános akasztás lesz a sorsuk, de nem sokat törődtek tetteik lehetséges következményeivel. Azt állították, „ha a végzet úgy hozná, hogy egy nagyobb hatalom vagy erő támadná meg őket, melyet nem tudnak legyűrni, egyik pisztolyukkal azonnal tüzet köpnének puskaporukra, és mind együtt, boldogan vonulnának a pokolra”.
Több száz, ha nem éppen több ezer ilyen incidensre került sor ebben, a ma a kalózkodás aranykora néven emlegetett, 60 éves időszakban, amikor a szervezett kalózkodás virágzott a Karib-tenger, a távol-keleti Kelet-Indiák és az észak-amerikai partok térségében.
Jobb körülmények, nagyobb szabadság
Kalózok a történelem minden időszakában voltak, de legnagyobb részük úgynevezett privatér volt (az angol privateer kifejezésből), akik királyoknak és kormányoknak dolgoztak, a megszerzett javak nagy részét pedig hazájukba szállították. A XVII. században viszont a kalózoknak egy új fajtája vette át az uralmat: olyan férfiak (és néha nők) személyében, akik teljes mértékben csak saját érdekeiket követve fosztogattak hajókat.
A kalózkodás világa igencsak veszélyes volt, aki a hatóságok kezére került, azt szinte biztosan felakasztották, ennek ellenére ez az életforma sokaknak vonzó lett. A kalózhajók legénységében akadtak brit, francia, spanyol, holland, német, észak-afrikai, indiai, sőt, kínai származásúak is. Keresztények, zsidók és muszlimok együtt hajóztak – néha felszabadított vagy megszökött afrikai rabszolgákkal. A kalózhajók fedélzetén az emberek megszabadulhattak a társadalmi kötöttségektől, a legénység gyakran a brit királyi haditengerészet vagy a kereskedelmi hajók hírhedten borzalmas körülményeit, alacsony fejadagjait, nemlétező higiéniáját és kegyetlen fegyelmezési módszereit cserélte erre az életformára.
Az ellátás is sokkal jobb volt a fosztogatásokból származó zsákmány miatt, a megszerzett javakból pedig minden kalóz egyenlően részesült. Azonban nemcsak az egyenlőség és a teli gyomor ígérete állt a kalózkodás XVII. századi felfutása mögött, hanem a geopolitikai helyzet is szerepet játszott. Az európai gyarmatosító szuperhatalmak közötti heves versengés az amerikai ikerkontinens keleti partjai körüli vizeket kaotikus és ellenőrizetlen vidékké tette. Ez tökéletes környezetet teremtett a kalózok számára, hogy saját kis játszóterükké változtassák a tengereket, látszólag büntetlenül rabolva, fosztogatva és gyilkolva. És e tengeri bűnözési hullám élén az angolok álltak.
Az angolok színre lépnek
A XVI. századig Anglia európai riválisai, elsősorban Spanyolország vezette az Újvilág gyarmatosításáért folyó versenyfutást, és eközben fantasztikus gazdagságra tett szert. A helyzet gyökeresen megváltozott, amikor az angolok – miután a mai Virginia és New England amerikai államok területén már kolóniákat létesítettek – délnek, Amerika virágzó kereskedelmi központjába, a karibi térségnek vették az irányt. Egy olyan régióba érkeztek, amely tele volt spanyol, francia, portugál és holland hajókkal, rengeteg célpontot szolgáltattak az angol kalózoknak. Aztán a XVII. század közepén a londoni hatóságok törvények sorozatát fogadták el, melyek a kereskedelmi hajókat nemcsak az angol kalózoknak, de az angol telepeseknek is ellenállhatatlan célponttá tették.
Az 1651-es hajózási törvény (Navigation Act) kimondta, hogy gyarmati árukat kizárólag angol hajók fedélzetén lehet angol kikötőkbe behozni. A szabályozás célja egyszerű volt: csapást mérni Anglia európai riválisainak gazdaságaira. Azonban nemcsak a külföldi kereskedők szenvedték meg a hatásait, keresett árucikkek egész sorának szűnt meg az utánpótlása az angol telepesek számára, akik jövedelmező bevételi forrásoktól is elestek. Így hát a telepesek elkezdtek kalózzá válni.
Az ültetvényes szigetek, valamint az észak-amerikai kolóniák kormányzói szemet hunytak a kalózok tevékenysége felett, akik olyan árukra tudták rátenni a kezüket, mint a bor, ázsiai selyem, fűszerek, készpénz és időnként ékszerek. Az is előfordult, hogy egyenesen finanszírozták a kalózkodást, segítve és bátorítva a rajtaütéseket, amikor erre szükség volt. Az egyik ilyen támadásra 1695-ben került sor, amikor kalózok egy csoportja Henry Avery vezérletével rajtaütött az indiai Gandzs-i-Savaj nevű hajón, lemészároltak sok férfit és nőt, majd a zsákmánnyal kereket oldottak. Averynek rejtélyes módon nyoma veszett az akció után, de emberei közül sokan kerestek menedéket Észak-Amerikában.
Avery e rajtaütése kíméletlen volt, de egyáltalán nem szokatlan. Hamarosan a kalózkodás olyan elterjedtté vált a Karib-tengeren, hogy lehetetlenség volt ellenőrzés alatt tartani a hajózási útvonalakat.
Szigetek az áramlatban
A kalózkodás aranykorához nagyban hozzájárult a Spanyolország és Anglia közötti turbulens viszony. Ez sehol máshol nem mutatkozott meg annyira egyértelműen, mint a Jamaika körüli vizeken. Az 1650-es évekre a kalózkodás e melegágya az egyre feszültebb angol–spanyol kapcsolatok gyújtópontjában találta magát. A helyzet odáig fajult, hogy háború is kitört a két hatalom között 1654-ben. A konfliktust az 1670-es madridi szerződés zárta le, amelyben Spanyolország elismerte a Jamaika feletti angol fennhatóságot. Ez talán jó hír volt az angol állam számára, de a kalózok nem így élték meg, mert a szerződés egyik kikötése az volt, hogy megszűnnek a spanyol hajók elleni rajtaütések. Ez azt jelentette: hirtelen London érdekévé vált, hogy véget vessen a kalózok rémuralmának a karibi térségben.
Az angolok két megközelítéssel igyekeztek visszaszorítani a kalózkodást. Először is elfogadták a kalózkodás hatékonyabb visszaszorítását szolgáló törvényt (Act for the More Effectual Supression of Piracy) 1700-ban, amelyben bűnbocsánatot ígértek mindenkinek, aki feladja magát és megnevezi tettestársait. Ez azonban nem volt olyan sikeres, mint a hatóságok remélték.
London másik taktikája sokkal erőszakosabb volt. Admiralitási bíróságokat hoztak létre a karibi térségben és Észak-Amerikában is, azzal a kimondott céllal, hogy bíróság elé állítsák és kivégezzék a kalózokat az Angliában bevett, szigorúbb büntetéseket alkalmazva. Korábban a gyarmati bíróságok nagyjából függetlenül működhettek, a kalózkodásért elítélteket pedig olyan büntetésekkel sújtották, amelyeket megfelelőnek találtak. Mivel pedig a kolóniák gyakran csak a kalózok segítségével tudták feltölteni a kincstáraikat és behozni a vágyott árucikkeket, a büntetések olykor nagyon enyhék, sőt nemlétezők voltak. Ennek a lazaságnak vége – hirdették ki ekkor Londonban.
Azonban, mire e zéró tolerancia eredményre vezethetett volna, hirtelen éles fordulatot vett az angol–spanyol viszony, és ezzel megint új alapokra helyeződött az angol hatóságok és a kalózok közötti kapcsolat. 1701-ben kitört a spanyol örökösödési háború, egész Európa belekeveredett a konfliktusba, amelynek tétje az volt, hogy ki kontrollálja a spanyol trónt.
Hirtelen a kalózoké lett a jobb lapjárás. Az angol hatóságok egy olyan kiáltványt tettek közzé, amely az összes kalóznak bűnbocsánatot ígért, ha „magánzóként” (privatérként) harcolnak a korona égisze alatt a spanyolok és szövetségeseik ellen. A „kalózlevélként” emlegetett szerződésük értelmében a „királynő kalózai” az ellenséges hajókról megszerzett zsákmány nagy részét megtarthatták. A legtöbb kalóz kihasználta ezt a lehetőséget, mert így a hatósági eljárásoktól való félelem nélkül folytathatták, amit addig is tettek. Igazi win-win szituáció volt ez az összes érintettnek.
Kalózkirályság
Ha az 1670-től 1730-ig tartó időszakra a kalózkodás aranykoraként emlékezünk, akkor a spanyol örökösödési háború lezárulását követő időszak ennek is a csúcspontját jelentette. A konfliktus idején sok kalóz kedvelte meg a Bahamákhoz tartozó Providence szigetét, ahol Nassau városában telepedtek le. Floridához való közelségük miatt a Bahamák kapuként működtek a Karib-tenger és Észak-Amerika között. A spanyolok és az angolok többször harcoltak a szigetcsoport ellenőrzéséért: előbbiek a brit hajók elleni támadások bázisául használták volna a szigetet, utóbbiak az Észak-Amerikát oltalmazó védőbástyaként igyekeztek felhasználni. Azonban a spanyol örökösödési háború káoszában a kalózok saját uralmuk alá tudták vonni a szigeteket.
Mire a háború 1714-ben véget ért, Nassau messze földön az erőszakról, a betegségekről és a lázadozásról volt híres. Ez azonban megváltozott, amikor egy Benjamin Hornigold nevű kapitány meglátta a lehetőséget arra, hogy egy olyan félhivatalos közösséget hozzon létre, ahol a kalózok biztonságban összegyűlhetnek. Hornigold korábban az egyik legsikeresebb privatér volt a háborúban, és sok későbbi hírhedt kalóz tanítómestere, köztük például Edward Teach-é (akit Blackbeard, azaz „Feketeszakáll” néven többen ismernek), vagy éppen Samuel Bellamyé. Hornigold tudta, hogy a konfliktus lezárásával számos privatér munka nélkül fogja találni magát, illetve sokan közülük kalóznak fognak állni, és akkor szükségük lesz egy biztonságos kikötőre, ahonnan rajtaütésekre indulhatnak. Ezért megjelent a színen és rendet, békét teremtett. A kalózok a „kalózkirályság kalózkirályaként” emlegették.
Nassau ezzel az Atlanti-óceán kalózfővárosává vált, de szinte azonnal támadás alá is került. 1718-ban egy Woodes Rogers nevű korábbi privatér lett a szigetcsoport első királyi kormányzója. Feladata a kalózkodás felszámolása volt, és semmire sem vágyott jobban, mint eltörölni a kalózkirályságot a föld színéről. Amikor elfoglalta új pozícióját, Rogers egy proklamációban ígért bűnbocsánatot minden kalóznak, aki az év szeptemberéig bevallja bűneit. Több mint kétszáz kalóz élt az ajánlattal, úgy ítélve meg, hogy a kalózkodás kockázatai felülmúlják a lehetséges nyereséget.
Rogers nem számíthatott a királyi haditengerészet támogatására, amelynek ekkor a kalózkodás felszámolása nem tartozott a prioritásai közé. Számíthatott viszont Benjamin Hornigold segítségére, aki – az események megdöbbentő fordulatával – faképnél hagyta korábbi bajtársait, és Rogers fő kalózvadászává vált. Hornigold ugyan valahol Észak-Amerika keleti partjainál egy hajóroncsban lelte halálát 1719-ben, de ez sem akadályozta meg Rogerst abban, hogy közel száz kalózt végezzen ki nyilvánosan a kalózkodás elleni hadjárata során.
Időközben más hatalmasságok is a hírhedt kalózkapitányok eliminálását tűzték ki célul. Köztük volt Alexander Spotswood, Virginia alkormányzója, aki a Robert Maynard hadnagy vezette parti őrséget bízta meg Feketeszakáll hajójának levadászásával. Maynard 1718. november 22-én bukkant rá Feketeszakáll hajójára, és rögtön meg is támadta. A harcban Maynard egyik embere megszúrta a kalózkapitányt. „Szép munka, fiam!” – kiáltotta a Feketeszakáll, majd a sebesült kalózt az egyik támadója lefejezte. Feketeszakáll fejét egy hajó orrárbocára tűzve hordozták fel-le a partok mellett, így demonstrálva a kalózok térdre kényszerítésén ügyködők erejét.
Eltévedt golyó
Talán Feketeszakáll volt a leghíresebb kalóz mind közül, de a leggazdagabb (legalábbis az 1720-as évek elején) Bartholomew Roberts volt, aki a világ legnagyobb kalózflottáját vezette. Az ő 1722. februári halála, amelyet egy harc közben eltévedt golyó okozott Afrika nyugati partjainál, szimbolikusan is megmutatta a kalózokra helyezett egyre nagyobb nyomást az Atlanti-óceánon. Ahogy a viszonylagos béke és biztonság vette át a háború és a káosz helyét Észak-Amerika keleti partjai mentén, a kalózok hagyományos vadászterületei egyre szegényesebb zsákmánnyal kecsegtettek.
A becslések szerint 1700–1726 között közel 4 ezer kalózt ejtettek foglyul, sokukat kivégezték. Erre a sorsra jutott egy William Fly nevű férfi is, akit 1726 júliusában Bostonban vezettek a vesztőhelyre. A kivégzést egy Cotton Mather nevű egyházfi felügyelte, aki az egybegyűlt közönségnek a kalózkodás gonoszságáról beszélt. Fly-nak nem volt hozzáfűzni valója, és nem volt hajlandó megbánni bűneit, mielőtt a hurokba dugták a fejét. Fly-é volt az utolsó nagyszabású, nyilvános kalózkivégzés az Atlanti-óceán térségében, ily módon a kalózkodás aranykorának végét is jelezte.
Néhány évvel Fly halála után a térséget újra fegyveres konfliktusok rázták meg az angol–spanyol „Jenkins füle” háború (1739–1748; ez arról kapta a nevét, hogy kiváltó oka egy brit hajó kapitánya, Robert Jenkins fülének spanyol levágása volt), illetve az osztrák örökösödési háború formájában. Azonban a kalózkodás reneszánsza helyett ezek azt eredményezték csak, hogy a kevés megmaradt kalóz is lecserélte a halálfejes lobogót az államok által kínált kalózlevelek „tisztes” megélhetésére.
A kalózok mintegy hat évtizedre nagyon veszélyes hellyé változtatták a karibi és a környező tengereket. Ezután azonban véget ért a rémuralmuk, és a nyílt tengerek e banditái elhajóztak a történelemkönyvek lapjaira, ahol már csak az emberek képzeletét ejthették zsákmányul – amit majdnem olyan sikeresen tettek meg a következő 300 évben, mint amilyen sikeresen a hajókat fosztogatták a XVII–XVIII. században.
A teljes cikk – benne az Atlanti-óceán leghírhedtebb férfi és női kalózainak ismertetésével – a BBC History magazin legújabb, júniusi lapszámában olvasható. Fordította: Litván Dániel.
