A modern kor előtti gyógyhatású – vagy annak gondolt – készítmények hírhedtek voltak a visszataszító adalékanyagoktól. Nem egyszer olyan összetevőket is tartalmaztak, mint például az angolnamáj, a szarvasháj, a rákszem és a birkaürülék. A hasonló kotyvalékok közül kiemelkedik egy különösen undorító: a viperabor.
A keresztes vipera – amely szerte Eurázsiában előfordul, Magyarországon a rákosi vipera mellett a másik, a Brit-szigeteken pedig az egyetlen mérgeskígyó-faj – szerencsétlenségére a 17. században különösen népszerű lett a viperabor. A nyugat-európai udvarhölgyek rózsás arcbőrük megőrzésére mindennap felhajtottak belőle egy-egy pohárkával. Egyikük, Lady Venetia Digby (1600–1633) a férjétől, Sir Kenelmtől kapta az ínyencséget, az ő receptje ugyanis messze földön híres volt.
Igazság szerint nem volt túl nehéz előállítani: élő kígyókat zártak be egy nagy palackba vagy boroshordóba, és néhány hónapig „érlelték” őket. Az egyik 17. századi útmutató szerint érdemes volt előtte korpás vízzel lesikálni a hüllőket. Még az ilyen elővigyázatossági intézkedések mellett is előfordult, hogy a borban maradt némi kígyóbőr vagy csontdarabka, az egyik recept azonban azt ajánlotta: „ha nem tetszik, kiveheted belőle”.
