Elméletben minden római polgár egyenlő volt, a császár csupán a primus inter pares („első az egyenlők között”) címmel volt kitüntetve, amellett persze, hogy számos hivatalt viselt, de ezeket elvileg egy másik római is viselhette volna.
Istenné váltak
A gyakorlatban azért a császárok nem voltak egyszerű földi halandók – hogy mást ne mondjunk, haláluk után megvolt az esélyük rá, hogy az istenek közé emeljék őket, az ezzel járó minden megtiszteltetéssel, például a nekik szentelt templomokkal együtt.
A provinciákban jellemzően nagyobb becsben álltak a császárok, akiknek széles körben és sokak által gyakorolt kultuszuk alakult ki, szobraik és ábrázolásaik minden nagyobb városban és erődítményben ott voltak, neveiket számtalan hivatali és magánjellegű felirat említi. Augustus, Claudius, Vespasianus és Hadrianus jó példák azokra a császárokra, akik
Amíg éltek, minden rendben volt
Rómához közeledve azonban egyre kevésbé voltak népszerűek az uralkodók, egyesek pedig nagyon gyorsan zuhanhattak le a piedesztálról. Az egy dolog, hogy valakit megfojtottak, megmérgeztek, agyonvertek vagy leszúrtak egy trónviszály vagy puccskísérlet során, de az is előfordult, hogy egyes császárokat a történelemből is megpróbáltak kitörölni a damnatio memoriae nevezetű eljárás során.
Ennek keretében ábrázolásaikat eltávolították, bezúzták vagy átalakították, nevüket pedig kitörölték a feliratokról. Caligula, Nero, Commodus vagy Caracalla is így jártak. Persze már az a tény is, hogy itt szerepelhet a nevük, mutatja, hogy emlékezetük eltörlése nem sikerülhetett tökéletesen, életükben pedig éppúgy élvezhették a római nép látszólagos imádatát – azzal pedig a bukásukig nem kellett foglalkozniuk, hogy mit is gondolnak róluk igazából.
