Nem sokkal múlt este 21 óra 1939. november 8-án, és Adolf Hitler beszédét követően éppen kezdett kiürülni a müncheni sörcsarnok (Bürgerbräukeller). Kevéssel korábban mintegy háromezer hithű náci töltötte meg a csarnokot, ám Hitler távoztával a náci veteránok, az „Öregharcosok” közül az utolsók is szedelőzködtek, búcsúzkodtak, már csak a személyzet és néhány zenész maradt.
Pontosan 21 óra 20 perckor robbanás szakította félbe a zsibongást. A terem egy pillanat alatt megtelt füsttel és porral, a robbanáshullám végigsöpört az épületen, kitépte az ablakokat és ajtókat. A csarnok közepén álló asztalok, székek tűzifaként végezték, a középső oszlop összeomlott, a galéria a mennyezettel együtt leszakadt. Az emelvény és a pulpitus, ahol korábban Hitler állt, szétmorzsolódott. Az egyik sokkot kapott szemtanú később így idézte fel az eseményt:
Éles fényt láttunk, és ugyanabban a másodpercben borzalmas dörgést. Két métert repültem hátra a törmelék közé, köröttem elszabadult a pokol. Mikor magamhoz tértem, a hasamon feküdtem, jobb karom a bajtársam lábán. Akkor még nem tudtam, hogy már halott volt.
„Nyald ki a seggem!”
A halott bajtárs egyike volt a rettentő robbanás három azonnali áldozatának, rajta kívül több mint hatvanan sérültek meg, öten közülük halálosan. Azok, akik lábra tudtak állni, vérrel és porral borítva tápászkodtak fel a romokból, és sokan azt hitték, légitámadás történt. Egyikük azonban jobb megfigyelő volt, és arra a következtetésre jutott, hogy szeretett Führerüket akarta valaki bombával eltenni láb alól. „Istenem – kapkodott levegő után. – Micsoda bestiális agy találhat ki ilyen aljasságot?”
A „bestiális agy” egy 36 éves dél-németországi származású sváb asztaloshoz, Georg Elserhez tartozott. A kistermetű, sötét, kócos hajú, kissé beesett, zaklatott képű férfi átlagos tanuló volt, magának való, kevés baráttal rendelkező ember, aki jól elvan a saját társaságában. Vidéken, szegény családban nőtt fel, majd asztalosinas lett, és ácsmunkákból szerényen tengette életét.
Sok más kisemberrel ellentétben azonban Elser gyűlölte Hitlert, és a nácikat okolta rossz anyagi körülményeiért, nem pedig mondjuk a versailles-i békeszerződést vagy a zsidókat. Jól jellemzi hozzáállását a reakció, amit akkor tanúsított, amikor a nácik végigmasíroztak szülővárosa, Königsbronn utcáin 1938-ban. Elser is ott állt a bámészkodók között, de a körötte lévőkkel ellentétben nem emelte náci üdvözlésre a karját. Amikor egyik szomszédja figyelmeztette, hogy jól tenné, ha ő is beállna a sorba, így felelt: „Nyald ki a seggem!”
Ahelyett viszont, hogy csak ette volna magát, Elser úgy döntött, cselekedni fog. Ősszel, midőn a Szudétavidék hovatartozása miatt úgy látszott, háborúzni fognak a csehekkel, Hitler megölését tűzte ki célként. Tervéről senkinek nem szólt, és miután Münchenbe utazott és megszemlélte az 1923-as sörpuccs évfordulós megemlékezésének forgatagát, megfogamzott fejében a ragyogó ötlet.
Tettre készen
Ahogy megvolt az elhatározás, rögtön dolognak is látott. Először is munkát vállalt szülővárosa fegyvergyárában, ahonnan kanócot és puskaport lopott, aztán talált egy másik állást a közeli bányában, innen robbanóanyagra és detonátorra tett szert. Mivel nem értett hozzá, kísérletezni kezdett, az otthona környékén lévő földeken bomba-prototípusokat tesztelt. Majd 1939 tavaszán visszatért Münchenbe, és részletes rajzot készített a Bürgerbräukeller terméről, ahol a robbantást tervezte. Kifundálta az ideális elhelyezést: a pódium mögött állt egy masszív kőoszlop, ez tartotta a csarnok teljes hosszán végighúzódó galériát. Arra jutott, hogy ha ott robbant, nem csupán a közelben tartózkodókat öli meg, de a nehéz karzatot is földre rántja.
Elser a nyolc hónapos tervezgetés alatt senkinek egy árva szót sem ejtett. Amikor megkérdezték, hogy mit fúr-farag folyton a műhelyében, azt mondta: „egy találmányt”. Egyik kollégája tovább kíváncsiskodva azt firtatta, hogy ez a bizonyos találmány egy jelzőkészülék-e, ami riasztóhangot ad ki, egyben felgyújtja a fényeket. Kitérőleg csak annyit válaszolt: „igen, olyasféle”.
1938. augusztus elején Elser végül Münchenbe költözött, magával vitte a szerszámait, a bombáját, hat óraszerkezetet, detonátorokat, vezetéket, kanócokat és akkumulátort. A módszere egyszerű volt. Minden este, nagyjából 21 óra körül felkeresi a Bürgerbräukellert egy vacsorára. Később fellopakodik és zárásig elbújik egy raktárban. Majd az éjjel, fáklyafénynél üreget vés az oszlopba a bombának, úgy, hogy minden hangot igyekszik elfojtani, minden porszemet pedig összegyűjteni. Nem engedheti meg magának, hogy rájöjjenek a jelenlétére. Reggel fél 8-kor, amint megérkezik a személyzet, kisurran a bejáraton.
Nappal tovább dolgozott az időzítőn és a detonátoron. Úgy tervezte, hogy már rég Svájcban lesz a robbanás idején, vagyis olyan időzítőre volt szüksége, melyet már napokkal előbb beállít és működésbe hoz. Arra a megoldásra jutott, hogy extra fogaskerekeket, horgonyokat, emelőket kell beépítenie az óraműbe, hogy legfeljebb 144 óra teljen el, amíg a szerkezet aktiválja a detonátorhoz rögzített alkatrészeket. A biztonság kedvéért még egy tartalék óraszerkezetet is hozzászerkesztett a mechanizmushoz.
November 2-án, két hónappal azután, hogy istenigazából nekikezdett a munkának, végre elhelyezhette a bombát az oszlopban. Három éjszakával később az időzítőt is csatlakoztatta. Végül beállította, hogy november 8-án, este 21 óra 20 perckor, Hitler beszédének kellős közepén felrobbanjon.
Hajszálon múló menekülés
Hitler aznap már korábban Münchenbe érkezett. Eleinte le akarta mondani az esti szónoklatot a Bürgerbräukellerben, mert rengeteg munka várt még rá Berlinben, ám a sörpuccsról való megemlékezés mindig is kitüntetett helyet foglalt el a náci naptárban. Elhatározta, hogy elmegy ugyan, de ragaszkodik az aznapi visszatéréshez a fővárosba. Aztán kiderült, hogy ködös idő várható, vagyis repülő helyett vonatra kell majd szállnia, így muszáj volt némileg rövidíteni a hagyományos programon. Az „Öregharcosokhoz” intézett beszéd ezért a szokásosnál korábban kezdődött és már 21 órakor véget ért.
A szónoklat a szokásos forgatókönyvet követte: Hitler a britek álnokságán és Versailles igazságtalanságán dühöngött, teátrálisan fröcsögő őrjöngésbe hajszolta magát, majd a csúcsponton a náci mozgalmat méltatta a német „becsület” helyreállításáért. Mikor befejezte, felharsant a „Sieg, Heil!”-ek kórusa, 21 óra után pár perccel pedig ott is hagyta a csarnokot, hogy felszálljon berlini vonatára. Elser bombája 13 perccel később robbant.
Elser természetesen messze járt. Azt remélte, a robbanáskor már Svájcban lesz, de nem számított a német határőrök éberségére, akik nem messze a határtól feltartóztatták. Amikor átvizsgálták a zsebeit, találtak benne némi gyújtózsinórt és egy képeslapot a Bürgerbräukellerről, így rögtön átadták a Gestapónak kihallgatásra. A következő öt és fél évet más elítéltektől elkülönítve töltötte, és két koncentrációs tábort is megjárt, míg végül a tábor felszabadítása előtt nem sokkal, 1945 áprilisában kivégezték Dachauban.
Claus von Stauffenberget leszámítva, aki 1944 júliusában helyezett el bombát Hitler főhadiszállásán, Georg Elser jutott a legközelebb a Führer megöléséhez, és ha nem száll le némi köd Münchenre, szinte bizonyosan el is érte volna a célját. A legutóbbi időkig mégis ismeretlen volt a neve, mindössze a német ellenállás történetének lábjegyzetében szerepelt.
A teljesítménye mégis túlszárnyalja azt: magányos ember volt, aki még csak nem is élvezhette – mint Stauffenberg – az arisztokrata életmód előnyeit, és nem támaszkodhatott érzelmi vagy technikai segítségért egy hálózatra. Mi több, már 1938-ban meglátta a nácizmus bestialitását, mikor még a legtöbb német, így Stauffenberg is odáig volt Hitlerért.
A cikket Győrffy Iván fordította, a teljes cikk és a Harmadik Birodalomról szóló további 4 írás az áprilisi BBC Historyban olvasható el.
