Miért választotta könyve címének a „Vad partokon” (On Savage Shores) kifejezést? Mit ért ezalatt?
A „vad” szót gyakran használták rasszista becsmérlésként az őslakos népekre. Szándékosan fordítottam meg a sztereotípiát. Könyvemben (On Savage Shores: How Indigenous Americans Discovered Europe, Weidenfeld & Nicolson, 2023) azoknak az indiánoknak a nyomába szegődtem, akik az Újvilág „felfedezése”, 1492 után jutottak el Európába. Az ő szemszögükből Európa Amerikánál sokkal „vadabb” hely volt.
Miért nem hallhattunk eddig arról, hogy amerikai őslakosok is voltak Európában?
Jogos kérdés. Szó sincs arról, hogy ez a tény ne érte volna el korábban a történészek ingerküszöbét, hiszen én is mások kutatásaira támaszkodtam. Inkább az történt, hogy az Európában lévő indiánok kérdése sosem jutott el igazán a széles közvéleményhez. A XV–XVI. századi Európára gondolva fehér, fodorgalléros és gatyapőcös emberek „aranykorát” képzeljük magunk elé, a meséinkben uralkodók, főnemesek szerepelnek. Vajon hány ember tudja, hogy VIII. Henrik angol király udvarában egy brazil fenség is megfordult, és hogy Spanyolországban tízezrével voltak őslakos rabszolgák?
Összesen hány indián kelt át az óceánon és mikor?
Pontos adatokat nehéz lenne mondani, mivel a hivatalos statisztikák szinte bizonyosan alábecsülik a számot. Azt tudjuk, hogy több tízezer emberről beszélünk, de lehet, hogy ennél jóval többről. Legnagyobb számban spanyol és portugál földre szállították őket rabszolgaként, de találunk amerikai őslakosokat Angliában, a németalföldi országokban és Németországban is. Már Kolumbusz Kristóf legelső útjától kezdve jöttek, hiszen ő is hozott vissza magával taínó embereket a Karib-térségből.
Milyen benyomást szereztek az indiánok az általuk megismert európai társadalmakról?
Ők nyilvánvalóan egymástól is teljesen különböztek, mint például a mai Kanada területéről származó inuitok a brazíliai tupiktól, mégis megfigyelhetünk hasonló tapasztalatokat. Az egyik, hogy megdöbbentek az európai társadalmak egyenlőtlenségén, egyáltalán nem értették, hogy képes egy vagyonos ember közvetlenül egy olyan mellett lakni, aki a legnagyobb nyomorban él. Szintén meglepődtek a tehetetlen vagy kiskorú vezetőkön: a gyerekkirályok intézménye számukra érthetetlen volt. Gyanúm szerint az európai nemi szerepeket is furcsának találták, hiszen számos amerikai őslakos kultúrában nagyon hatékony és befolyásos nőket találunk, ám I. Erzsébet angol királynő kivételével ilyeneket nemigen láthattak az európai udvarokban. Csodálkoztak azon is, ahogy a gyerekekkel bánnak: egészen más elképzeléseik voltak a gyerekkorról, és
nem értették, miként lehet verni, testileg bántalmazni azokat, akik a gondoskodásunkra vannak bízva.
A legtöbb európai nem sokat hallott az őslakos amerikai népek rabszolgaságáról. Mit lehet erről tudni?
Az elmúlt néhány évtizedben jócskán megszaporodtak az őslakosok rabszolgaságával kapcsolatos kutatások. Érdemes megemlíteni Andrés Reséndez kiváló munkáját: a The Other Slavery (A másik rabszolgaság, 2016) című könyvében egymillióra teszi az 1600 előtt rabszolgaságba taszított indiánok számát, ami 1900-ig mintegy 4–5 millióra ugrott. A „másik rabszolgaság” itt arra utal, hogy a történetírás alapvetően nem vett tudomást erről. De arra is, hogy valóban másféle rabszolgaság volt. Igen gyakran olyan kényszermunka formáját öltötte a jelenség, amely technikailag nem nevezhető rabszolgaságnak, mégis megtörhetetlen köteléket jelentett.
A XVI. század első felében talán tízezrével is szállították az őslakos amerikaiakat az Atlanti-óceán túlpartjára, egyes becslések szerint akár százezres is lehetett a nagyságrend. Az európaiak itthon és a tengerentúlon is kényszermunkára fogták az elrabolt indiánokat, ennek a mértéke azonban 1542, vagyis az őslakos rabszolgaság eltörlését követően jóval homályosabb. Tudomásunk szerint ekkor is rabszolgaként bántak velük, csak más volt a megnevezésük. A spanyol területeken például encomienda nevet adták az eljárásnak: az őslakosokat „rábízták” egy spanyolra, akinek a feladata volt, hogy gondoskodjon róla és megtérítse, cserébe az őslakosnak dolgoznia kellett. A legtöbb esetben ez mit sem különbözött a rabszolgaságtól.
Forrásaink sokszor azt írják, hogy az indiánokat Európába „hozták”, illetve „vitték”. Nem árt ilyenkor a szavak mögé néznünk: még a népüket diplomáciai szinten képviselő, elit státuszú személyek beleegyezése sem egyértelmű.
Milyen kérelmekkel érkeztek Európába a diplomáciai küldetést végző amerikai őslakosok?
Jó pár magas státuszú őslakos jött Angliába, részben a felfedezőket segítve, részben, hogy találkozzon az uralkodójukkal. Érdekes eset például az úgynevezett „brazil királyé”, aki 1531-ben egy diplomáciai misszió keretében találkozott VIII. Henrikkel. Korábban az angolok egy túszt hagytak a népénél a király visszaérkezéséig, biztosítékként. Igen ám, de a brazil király Európában megbetegedett és meghalt, így nem térhetett haza, az angolok pedig joggal aggódtak a túszuk életéért, az őslakosok azonban megértőnek bizonyultak, és szabadon engedték.
Az óceánt az 1490-es években átszelő taínókról eleinte azt gondoltuk, Kolumbusz egyszerűen magával hozta őket, de a forrásokat átnézve kiderül, hogy némelyikük a Karib-szigetek uralkodóival állt rokoni kapcsolatban, így diplomáciai szerepük is lehetett.
Jól dokumentált azoknak a portugál és spanyol földön tartózkodó őslakosoknak az esete is, akik a spanyol jogintézményeknek terjesztették elő kérvényeiket. Ott vannak például Moctezuma azték uralkodó fiai, akik pénzért, járadékért, munkáért és földjeik tulajdonjogáért folyamodtak. Kifejezetten sikeresek voltak a spanyol jogügyletekben a tlaxcalánok, akik a spanyolokkal szövetkeztek a mexicák (akikre mi aztékokként hivatkozunk) legyőzésére. Amikor Hernán Cortés konkvisztádor először, 1528-ban visszatért Mexikóból, hatalmas kísérettel jött. Sok követ is akadt: előkelők, akik az érdekeiket képviselték. Az expedíció során a tlaxcalánok elérték, hogy városukat független államként ismerje el fennhatósága alatt a spanyol korona, így semmilyen helyi hatóságnak vagy parancsnoknak nem voltak alárendelve, címert kaptak és kivételt az adók alól.
Bár a tlaxcalánok kivételesen sikeresek voltak, elég tipikusnak számított, hogy az amerikai népek előkelői expedíciókat szerveztek Spanyolországba, hogy megvédjék érdekeiket, vagy panaszkodjanak a spanyolok által elkövetett dolgokra.
Az indián elit nagyon gyakran rákényszerült, hogy kihasználja az európai módszereket vagy együttműködjön velük.
Sok olyan esetről is beszámol, amikor önként vagy kényszerűségből európaiakkal alapítottak családot az indiánok.
Az európaiak nem mindig lelkesedtek egy indián feleség hazahozataláért. Az egyik leghíresebb kivétel Matoaka, vagyis Pokahontasz, aki egy angol férfi feleségeként utazott Angliába, és akit az amerikai angol gyarmatosítás civilizáló hatásának felmutatására használtak. Az európai kontinensen már gyakrabban előfordultak ilyen példák. Időnként rábukkanunk olyan feljegyzésekre, amelyekben spanyolok indián feleségei vagy partnerei szerepelnek, a legtöbb esetben viszont nem rögzítették ezeket. Az óceánátkelésre szolgáló engedélyen az „alárendelt” értelmű szót használták a spanyolok, ami nem definiálja pontosan, kiről van szó, szolgáról-e vagy társról.
Ezeknek az embereknek bizonytalan volt a helyzete. Isabel, egy őslakos perui nő például egy spanyol férfival, Pedro de Oropesával jött Kasztíliába, akit ő házastársának tekintett, ám a férfi mégis elvett egy európai nőt. Miután a férfi meghalt, az új feleség megpróbálta elismertetni, hogy az őslakos asszony mindvégig rabszolga volt; az ügyük bíróság elé került, és Isabelt csak sok évvel később, 1570-ben nyilvánították szabadnak.
Gyakran érkeztek mesztic gyerekek is Európába, az apjuk társaságában. A legismertebb példa Cortés fia, Martín. A pápa legitimnek nyilvánította a származását, sőt, Martín magasabb státuszba került az apjánál is, utóbbi ugyanis finoman szólva nem volt kékvérű, ám Martínt a Santiago-lovagrend tagjának ismerték el, amely csak a több nemesi őssel rendelkezőket vette fel soraiba. Ennek az az oka, hogy az anyja magas rangú őslakos volt – a tolmács Malintzin, akit La Malinche vagy Dona Marina néven is ismernek –, és fontos szerepet töltött be a hódításban. Később Martín apjából is márkit csináltak.
Akadnak hétköznapibb történetek is. 1539-ben egy Beatriz nevű nő, aki a mai Venezuelából származott, Alonso Ponce és mesztic lányuk, Juana társaságában tette meg a tengeri utat. Az arcán megbélyegezték, tehát rabszolga volt, Alonso Ponce volt a harmadik gazdája, tudomásunk szerint mégis a társának tekintették. Ha egy évvel túléli az Európába érkezést, már folyamodhatott volna a felszabadításáért, de meghalt, és Spanyolországban temették el. Ponce ezután a nővére segítségével gondoskodott Juanáról, majd Sevillába küldte szolgálólánynak. Ugyanez történt volna egy nem mesztic lánnyal is, vagyis Juana láthatólag beilleszkedett a társadalomba.
Akadnak olyan személyes történetek a korból, amelyek nagyon megragadták a képzeletét?
Martin Frobisher angol felfedező 1577-ben tért vissza Északkelet-Kanadából három inuittal a hajója fedélzetén: egy férfival, egy nővel és egy kisbabával. Az európaiak azt hitték, ők egy családot alkotnak, de a két felnőtt valószínűleg nem is ismerte egymást. Októberben futottak be Bristol kikötőjébe, ahol igazi látványossággá váltak. A művészek sorban álltak, hogy megörökítsék őket, John White emlékezetes rajzain láthatjuk Nutaaqot, a kisbabát, amint az anyja, Arnaq kapucnijából kukucskál. A helyi feljegyzések szerint a férfi, Kalicho „dárdával” vadászott kacsákra az Avon-folyón, hogy bemutassa, miként szokott fókákat szigonyozni.
Ez humoros életkép, de mögötte tragikus sztori rejlik. Kalichót fogságba ejtésekor minden bizonnyal megsebesítették, és egy hónappal Angliába érkezése után meghalt. A boncolást végző orvos megnézette az inuit nővel a megcsonkított tetemet és a temetést, amivel azt akarta neki bebizonyítani, hogy az angolok nem kannibálok. Borzalmas élmény lehetett. Arnaq nagyon csöndesen viselkedett, ebből az orvos azt szűrte le, hogy nem izgatta fel magát, de sokkal valószínűbb, hogy erősen traumatizálódott. Lebetegedett – elképzelhető, hogy kanyarós lett –, ami elég gyakran előfordult az amerikai őslakosokkal, nem lévén természetes immunitásuk az európai betegségekkel szemben, és pár nappal Kalicho után hunyt el. Nutaaqot, a kisbabát Londonba vitték – anyja halálakor ő is nagyon megrémülhetett. Idegenekhez került, akik a Három Hattyú fogadóba vitték, és ott pénzért mutogatták. Anyjához hasonlóan őt is elérhette a kanyaró, és nyolc nappal később meghalt.
A cikket Győrffy Iván fordította, a teljes interjú a BBC History magazin új, áprilisi számában olvasható.
