Mahsza Amini 22 éves kurd nőt 2022. szeptember 13-án, Teheránban azért vették őrizetbe, mert a hatóságok szerint megszegte a nők öltözködésére vonatkozó szigorú szabályokat, amelyek kötelezővé teszik a hajat eltakaró hidzsáb viseletét. Három nappal később Amini meghalt a kórházban. A szemtanúk szerint a hatóság emberei Mahsza – ez a hivatalos iráni neve, de családja és barátai kurd nevét, a Zhinát használták – fejét ütötték a rendőrségi furgonban. A hivatalos tájékoztatás szerint szívrohamot kapott.
Az eset heves tiltakozásokat váltott ki az Iráni Iszlám Köztársaság hatóságai ellen, újra felélesztve azokat a lángokat, amelyek 2009 óta már több alkalommal fellobbantak. De már azoknak a tiltakozásoknak is az iráni társadalmi elégedetlenség az 1940-es években kezdődő történetéig visszavezető, hosszú gyökerei voltak. A politika új formái akkor jelentek meg Iránban, amikor 1941-ben az országot angolszász és szovjet erők foglalták el, majd élére az utolsó iráni saht, Mohammad Reza Pahlavit ültették.
Mohammad Moszaddeg miniszterelnök 1951-es kinevezését, és az általa véghezvitt, az olajipar államosítását célzó, igencsak megosztó intézkedéseket rendszeres utcai tömeggyűlések kísérték a betiltott, de népszerű kommunista Tudeh párt és szélsőjobboldali (nyugati támogatást élvező) ellenfelei részéről. 1952 júliusában három napig tartó összecsapások a Moszaddeg leváltásán felbőszülő tüntetők és a hadsereg között ahhoz a példátlan esethez vezettek, hogy a sah népi nyomásra visszahelyezett a hivatalába egy miniszterelnököt.
Egy a CIA és az MI6 által szervezett tömeg aztán 1953. augusztus 19-én elmozdította Moszaddeget a posztjáról, és azokat a támogatóit is el tudta hallgattatni, akik megtöltötték az utcákat első, sikertelen leváltási kísérlete idején. A sah, akinek befolyása Moszaddeg idején sokat gyengült, visszaszerezte hatalmát – de ehhez az állami elnyomás fokozódása csatlakozott.
Forradalmi düh
A sah kemény kezű uralma 1963-ig el tudta nyomni az utcai tiltakozásokat és az ellenzéki megmozdulásokat, amikor is feltűnt a színen egy új, karizmatikus vallási és politikai vezető: Ruholláh Homeini ajatollah. A sahot ostorozó kemény istentisztelete, majd ezt követő letartóztatása tömegeket vitt az utcára 1963 júniusában egy olyan tüntetéshullám keretében, amelyet a Tudeh párt száműzetésben lévő vezetői kezdetben „reakciósnak” bélyegeztek. Erre a népi mozgalomra máig is az Iszlám Köztársaság egyik megalapozó mítoszaként emlékeznek Iránban.
Az 1978–1979-es forradalom volt a következő és talán a legfontosabb esemény, amelyet a tömegek megmozdulásai váltottak ki. Miután a sah nem volt hajlandó semmilyen párbeszédre a reformokat követelő ellenzékiekkel, az országos tüntetéshullámot az robbantotta ki, hogy három durva hangvételű cikk jelent meg Homeiniről az állami sajtóban 1978 elején. Ez volt a kezdete a rendszer elleni hosszú tiltakozáshullámnak, amely 1978 decemberében tetőzött az Asura- és a Taszua-tüntetésekkel, amelyek a síita naptár megfelelő, jelentős napjairól kapták elnevezésüket.
Az 1978-as tiltakozások vezetésének szerepét végül Homeini foglalta el, aki nemsokára az iráni forradalom vitathatatlan vezetője lett, és a hatalmat is átvette a sah 1979. januári távozása, illetve a monarchia a következő hónapban történt összeomlása után. Ám az ajatollah soha nem részletezte, hogyan is nézne ki az általa kínált politikai alternatíva az olyan általánosságokon túl, mint hogy egy igazságos, az iszlámon alapuló rendszert képzel el.
Elnyomás és lázadás
Az Iszlám Köztársaság, amelyet egy 1979. márciusi népszavazás vezetett be, egészen 1981 őszéig nem tudta maradéktalanul magához ragadni a hatalmat. Az első két és fél évében a kezdeti békés, széles forradalmi koalícióból lassan alakult át Homeini és legközelebbi szövetségesei egyeduralmává. Már 1979. március 8-án nők vonultak Teherán utcáira, hogy kifejezzék aggodalmukat jogaik várható korlátozása és az olyan intézkedések miatt, mint például a fátyolviselés tervezett bevezetése.
A tiltakozó csoportokat összefogó Ajandegan napilap 1979. augusztusi betiltása hozta vissza a politikai erőszakot Teherán utcáira a forradalom után – a Homeini-párti erők szétvertek egy tüntetést. Abolhaszan Baniszadr, az Iszlám Köztársaság első választott elnökének 1981 júniusában történt lemondatását az ezt ellenző baloldali tüntetők tíz-, sőt, talán százezreinek utcára vonulása követte, a következő hónapokban viszont ezreket vetettek börtönbe vagy végeztek ki, és nagyjából két évtizedig ez volt az utolsó nagy tömegtüntetés Iránban.
Az utóbbi időszakban azonban visszatértek az utcai tiltakozások Iránba, de ezeknek a résztvevői nagyrészt személyesen már nem emlékezhetnek a korábban történtekre. Teherán utcái azután teltek meg újra a tiltakozókkal 1999-ben négy napig, hogy betiltottak egy reformpárti, a Teheráni Egyetem hallgatói körében népszerű újságot. 2009-ben a két vesztes elnökjelölt, Mehdi Karubi és Mir Hoszein Muszavi hívei vonultak utcára, miután a hatalom minden kompromisszumtól elzárkózott. A tüntetésekből kinövő, a vezetőik részvételével tiszta választások kiírását követelő Zöld Mozgalom a 2009. június 15-i hatalmas tüntetés után egészen 2011 elejéig jelen volt az utcákon, amikor aztán Karubit és Muszavit házi őrizetbe helyezték, és az intézkedés egészen máig érvényben is van. A 2017-es és 2018-as tiltakozások más irányt vettek: a gazdasági és jóléti problémák nyomán az Iszlám Köztársaság eltörlése is a tüntetések céljai közé került.
Az 1979 óta lezajlott utcai tiltakozásoknak voltak közös vonásai. Legtöbbször az állam vezetésével kapcsolatos erős elégedetlenség vagy egyenesen düh hívja ezeket életre. A Zöld Mozgalom elnyomása és a civil társadalom az ezredforduló utáni felszámolása után a tiltakozások sokszor valamilyen váratlan módon lobbannak fel, szervezett vezetés nélkül aztán egyértelmű és világos cél vagy célok nélkül fejlődnek tovább. A politikai vezetők vagy befolyásos személyiségek által létrehozott és vezetett tüntetések helyét széttöredezettebb, általában egy-egy hívószót vagy szlogent felkapó, majd a közösségi média révén elterjesztett tiltakozások vették át.
Újgenerációs tiltakozások
Az utóbbi hónapokban olyan tiltakozáshullámra került sor, amely összemérhető az 1978–1979-es forradalom első időszakával. A mostani „Nő, Élet, Szabadság” elnevezésű tüntetéshullám immár a leghosszabb folyamatos kiállásnak számít az iráni vezetéssel szemben az iszlám forradalom óta. Ahogy a 40 napos gyászidőszak végén tartott megemlékezés az elhunytakra – egy fontos síita rituálé – az 1978-as tiltakozások új erőre kapásához vezettek, az Amini halála utáni 40. napon több mint 30 városban zajlottak újra tüntetések. Az epicentrumnak a kurd Szakkez város számított, ahol Aminit eltemették. Egy másik tüntető, a 16 éves Nika Shakarami halála utáni 40. nap folytatta ezt a trendet. Fel-felütik a fejüket sztrájkok is, főként a kurd területeken és az olajipar néhány fellegvárában.
A ruházkodási előírások, illetve a nemek közötti egyenlőtlenségek elleni kiállás fontos szimbolikus kapcsolatot is létrehoz e tüntetések, illetve a sah bukása utáni, feministák és polgárjogi aktivisták vezette tiltakozások között. Ez jól láthatóvá teszi, hogy az állami elnyomás ezen formái elleni kiállás generációkon átívelő jelenség. Kérdés persze, hogy a mostani elégedetlenség és düh csatlakozik-e valamilyen, az Iszlám Köztársaság alternatívájaként felmerülő berendezkedés létrehozásának igényéhez. Ez egyelőre nem látszik a láthatáron, hiába vannak sokan azok az irániak, akik valamilyen más jövőben reménykednek.
