Tudomány bbc history

Horrorfilmhez hasonlítottak a dologházak?

Koszos rongyokban egész nap, az éhhalál szélén dolgoztatott gyerekek? Részeges nővérekre hagyott beteg öregek? Kötelező nyomortanya a szegényeknek? A BBC History februári számának cikke – amelyet itt rövidítve közlünk – bemutatja, hogy a viktoriánus dologház nem feltétlenül volt az a komor rémálom, amilyennek képzeljük, és amilyennek Dickens regényei leírták.

Mióta 1837-ben Dickens Twist Olivérje megjelent, a regényben – és a belőle készült számos filmben – szereplő dologház lett az a lencse, amelyen keresztül ezekre az intézményekre tekintünk. Az író szerint a dologházak szörnyűségesek, kegyetlenek és embertelenek voltak. De tényleg ennyire rettenetes volt a helyzet?

A viktoriánus dologház először a szegényekről szóló, 1834-es törvény módosítása, a Poor Law Amendment Act keretében jött létre a Brit-szigeteken. Ez a törvény a szegények megsegítésének feladatát az egyházközségektől a központosított országos rendszerre testálta, a munkaképes szegények és családjuk számára az egyetlen lehetőség a dologház volt. Sokan azt hiszik, hogy a Twist Olivér az egyik új, egyesületi dologházban játszódik, pedig valójában az egyik 1834 előtti, egyházközségi intézményről van szó, ahol nem szabályozták sem az ellátást, sem az elvégzendő munka mennyiségét.

Tisztességes volt az étel

Mindenki tudja, hogy mit ettek a dologház lakói: zabkását. Twist Olivér dologházában „napi három étkezésen zabkása, hetente kétszer hagyma és vasárnaponként egy fél zsömle” jutott. De a dologházak sosem működtek ilyen étrenddel. Az egyházközség által működtetett dologházakban, mint amilyen a westminsteri Szent Margit is volt, az átlagos menü reggelije kenyérből és húslevesből vagy zabkásából állt, vacsorára pedig kenyeret adtak vajjal vagy sajttal. Az ebéd lehetett hús és leves, bableves, sült puding vagy gyorspuding – zabkása tejben kifőzve. Az 1830-as években a brightoni dologház szerencsés lakói heti hatszor ehettek húst ebédre mennyiségi korlátozás nélkül, valamint a férfiak egy liter, a nők és gyerekek fél liter sört is kaptak fejenként. A bentlakók asztalnál ettek, és az ételt az igazgató osztotta szét a férfiaknak és a fiúknak, a felesége pedig a nőknek és a lányoknak.

Ann Ronan Picture Library / Photo12 / AFP Illusztráció Twist Olivérről dologházban.

Az új egyesületi dologházakban csak a szegénységügyi bizottság által 1835-ben közreadott hat szabványos étrend egyikét adhatták a lakóknak. Az egyes számú étrend például a munkaképes férfiak számára minden nap kenyeret és zabkását írt elő reggelire, ebédre levest, vagy a hét három napján húst és krumplit, vacsorára pedig kenyeret sajttal vagy levessel. Az idősek beválthatták a zabkását egy heti adag vajra, teára és cukorra.

Bár ez a menü a nem dologházban lakó szegény munkások táplálkozásához képest jó volt, azért megvolt a maga hátulütője, az alapanyagok ugyanis általában nem voltak túl jó minőségűek, és gyakran felhígították őket. Egy 1866-os jelentés feltárta, mennyire eltért egymástól a különböző dologházakban adott ételek tápértéke. Például a zabkása a scarborough-i dologházban tíz deka zabot tartalmazott, míg Easingwoldban csupán egyet. 1897-ben az egyik, Bethnal Green-i étkeztetésfejlesztési kísérlet

bírósági tárgyalása az újságok címlapjára került, miután az egyik bentlakó állítólag túltápláltság miatt halt meg.

1901-től, mivel a legtöbb lakó öreg vagy beteg volt, és alig volt étvágya, a dologházak maguk állíthatták össze a heti menüt egy jóváhagyott listából, ami olyan ínyencségeket is tartalmazott, mint az ír gulyás, húspástétom, pásztorpite és tésztatekercs. Egy hivatalos szakácskönyv biztosította, hogy mind az alapanyagok, mind az elkészítés módja egységes legyen.

Élősködőkkel teli rongyok

Egy másik gyakori tévedés, hogy a szegényeket a dologházakba „zárták”. Az, hogy valaki dologházba vonult, tulajdonképpen önkéntes volt, bár sok ember számára a körülmények nemigen tettek lehetővé más választást, mint hogy elfogadják ezt az ajánlatot. A dologházba költözés részét képezte, hogy a jelentkező dologházi ruhákat kapott, amit néha úgy értelmeznek, hogy szándékosan akarják megfosztani őket az emberi méltóságuktól. Az új lakók azonban, akik csak azokkal a ruhákkal rendelkeztek, amelyekben érkeztek, és ezek néha csak élősködőkkel teli rongyok voltak, rendszerint örömmel fogadták a számukra kiutalt, két öltözet tiszta, használható ruhát.

General Photographic Agency / Getty Images St Panncras dologház vacsorakor az 1900-as években.

A ruházat egyébként tényleg biztosított némi kontrollt a hivatalnokok számára. A bentlakók bármikor kijelentkezhettek, és ha pár órával előtte szóltak, visszakaphatták a ruháikat. Amennyiben engedély nélkül, a dologházi ruháikban hagyták el az épületet, akkor a köztulajdon ellopásával vádolhatták meg őket. Azoknak, akik úgy döntöttek, hogy elmennek, semmilyen anyagi, lakás- vagy munkakeresési segítséget nem nyújtottak. A dologházak ezért szegénységcsapdának is tekinthetők.

A „ki-be járóként” ismert csoport tagjai számára azonban a dologház egyáltalán nem volt félelmetes. Ezek az emberek ingyenes szállásként tekintettek az intézményre: pár napig vagy hétig ott éltek, majd kijelentkeztek. 1901-ben a 81 éves Julia Blumsun 163 alkalommal jelentkezett be a londoni városi dologházba. Mások, úgy tűnik, egyenesen élvezték, hogy dologházban laknak, mint a lancastershire-i Leigh dologházának egyik lakója, akiről 1922-ben kiderült, hogy 500 fontja volt a bankban.

De volt egy csoport, akiket a dologházak aktívan próbáltak kiemelni a szegénységből: a gyerekek. Az Erzsébet-kor óta a nincstelen gyermekeket a szegénységből kisegítő programok keretében inasnak adták. Bár az 1968-as Oliver című filmmusicalből úgy tűnhet, hogy a dologházi fiúkat „eladták”, ez nem igaz, valójában a mestereiket fizették meg azért, hogy inasnak fogadják őket.

Az 1830-as évekre azonban egyre több bizonyíték gyűlt össze, hogy egyes mesterek kihasználják a tanítványokat, és csak a pénz miatt veszik őket magukhoz.

Egy 1842-es vizsgálat során kiderült, hogy a Dewsbury Gyámhatóság által bányásznak taníttatott gyerekek közé az ötéves Thomas Townend is bekerült, bár őt 16 nappal később visszaküldték. Az 1870-es évektől kezdve vidéki házak, „cottage home-ok” építése lett népszerű. Ezek direkt erre a célra épült miniatűr falvak voltak, saját iskolával, templommal, kórházzal, mosókonyhával, munkahelyekkel, ahol egy-egy épületben családszerű, 10–20 fős csoportokban, egy idősebb nő felügyelete alatt helyezték el a gyerekeket. Az 1890-es évektől a családszerű csoportosítást átültették a „szétszórt otthonokba”, amelyek a nagyobb települések külvárosaiban álló, egyszerű házak voltak.

Szétszakított családok?

A Twist Olivér hatásán kívül az egyesületi dologházak hírnevét eleinte a szegénytörvény-ellenes újságírók is rombolták, akik bármilyen negatív hírt közreadtak az intézményekről, függetlenül attól, hogy megbízható vagy kétes forrásból származtak-e. Az új szegénytörvény ellenzői leginkább azt kifogásolták, hogy elválasztják egymástól a házastársakat, a szülőket a gyerekektől, ami a dologházak szabályzatának sarkalatos pontja volt. 1843-ban, miután a Bethnal Green-i dologházban állítólag egy kisbabát elválasztottak az anyjától, amikor nem szoptatta, a szatirikus lapban, a Punch-ban megjelent egy karikatúra A szegénytörvény „kedvességének teje” címmel, amelyen egy babát ragadnak ki az anyja karjai közül.

Valójában a dologházak szabályzata megengedte, hogy a hétévesnél fiatalabb gyerekek a női lakótérben lakjanak, és hogy az anyjuk, amikor csak lehetett, együtt legyen velük. Elméletileg a szülők kérhették, hogy mindennap találkozhassanak a gyerekükkel, bár az általános gyakorlat inkább az volt, hogy a szülők a vasárnap délutánokat töltötték a gyerekükkel.

Hulton Archive / Getty Images St James’ Parish dologház 1810 körül.

A férfiakat és a nőket állítólag azért választották szét, mert így könnyebb volt fegyelmet tartani. Mivel sok dologháznak csak két állandó dolgozója volt, az igazgató és az igazgatónő, ez az elrendezés minden bizonnyal segítette az efféle intézmények irányítását. Ha mind a férj, mind a feleség 60 év fölötti volt, akkor igényelhettek külön alvóhelyet, de ennek az elérhetősége igen esetleges volt.

„Megmászhatatlan” kerítések

A bentlakók azonban megtalálták a módját, hogy miként lehet megkerülni ezeket az intézkedéseket. 1905-ben, hogy megszüntessék az ilyen kihágásokat, a steyningi dologház egy „megmászhatatlan” kerítést épített a férfi és a női lakrészek közé. Miután egyértelművé vált, hogy a bentlakók ennek ellenére is sikeresen bonyolították légyottjaikat, egy vizsgálat kiderítette, hogy a dologház két oldala levélküldemények útján kommunikált egymással. Egy alkalommal Ross város dologházának néhány élelmes női lakója férfinak öltözött, és belógott a férfirészlegbe.

Az 1870-es évekig nem volt szerencsés dolog megbetegedni a dologházakban. A betegszobák rosszul szellőzöttek, gyakran szűkösek voltak, és a nővérek munkáját jórészt az idősebb női bentlakók látták el, akik a Dickens Martin Chuzzlewit című könyvében szereplő Mrs. Gamphez hasonlóan, gyakran analfabéták és részegesek voltak. Az ilyen nővérek általában naponta kaptak sört, és minden bizonnyal gyakran belekóstoltak az ápoltaknak felírt brandybe és barna sörbe.

Voltak azonban kivételek is. Miután Dickens 1860-ban meglátogatta a liverpooli dologház kórházát, azt írta, hogy

a kórterem minden berendezése kiváló. Az ápolók nem is lehettek volna emberibbek, együttérzőbbek, gyengédebbek, figyelmesebbek vagy kedvesebbek.

Az 1860-as években egy a londoni dologházak egészségügyi ellátásának fejlesztésére irányuló nagyobb kampány keretében lassan egyre több új kórház épült, és képzett nővéreket kezdtek alkalmazni, amiben Florence Nightingale-nek nagy szerepe volt. Az 1880-as évektől kezdve pedig a dologházak kórházai egyre gyakrabban láttak el olyanokat is, akik nem laktak ott, viszont nem tudták megfizetni egy orvos szolgáltatásait – lényegében helyi szegénykórházak lettek.

Egyre jobb körülmények

Nagy általánosságban elmondható, hogy a dologházak lakói számára valószínűleg az új szegénytörvény első három évtizede volt a legnehezebb, amikor elsődlegesen arra törekedtek, hogy a munkaképes férfiak ne vegyék igénybe a segélyszolgáltatásokat. Az 1890-es évekre azonban alapvetően megváltozott a helyzet. A munkaképes bentlakókat inkább kertészkedéssel, tűzifa-hasogatással vagy valami olyasvalamivel foglalták el, ami a szakmájukhoz kapcsolódott, az első időkben divatos kőtörés és börtönmunka helyett.

Az idősek gyakran kaptak heti adag bagót vagy pipadohányt, könyveket és újságokat. A macclesfieldi dologházban a „tiszteletreméltó” idős szegényeknek színesre festett szobáik és kényelmes bútoraik voltak. Saját ruháikat viselhették, megtarthatták néhány emléktárgyukat, tarthattak kisebb állatokat, kaptak délutáni teát, és mindennap kimehettek meglátogatni a barátaikat. 1914-re az idősebb bentlakóknak közös társalgóik és elkülönített alvóhelyeik voltak. Az étkezések időpontja nem volt előre meghatározva, és a lakókat hetente egyszer még moziba is elvitték.

A népszerű hiedelmekkel ellentétben tehát az évek során sokat javult a dologházak rendszere és állapota, rengeteg ember számára azonban ez mit sem jelentett. A bevonulással járó szégyen és társadalmi megbélyegezettség azt eredményezte, hogy sokan inkább haltak volna éhen, mint hogy belépjenek az intézmény kapuján.

A teljes cikk – benne több egykori lakó személyes visszaemlékezésével – a BBC History magazin februári számában olvasható.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik