David Reynolds, a Cambridge-i Egyetem professor emeritusa szerint Mihail Gorbacsov klasszikus példája annak a reformernek, aki akarata ellenére forradalmat robbantott ki. Amikor 1985 márciusában 54 évesen átvette a Szovjetunió Kommunista Pártjának (SZKP) főtitkári posztját, színre lépése friss szellőként hatott az előtte regnáló vénemberek után. Azonban, ahogy például a francia ancien régime (régi rend) hasonló próbálkozása az 1780-as években, a forradalom előtt, Gorbacsov a párt és az állam modernizációjára tett kísérlete az egész kártyavárat ledöntötte, és végül egy imperialista diktátor hatalomra kerüléséhez vezetett.
Csernobil közbeszólt
Gorbacsov hívószava először a „gyorsítás” (uszkorenyije) volt – mozgásba hozni a dolgokat, de még az állami irányítású, tervutasításos gazdaság keretein belül. Azonban a változások hiánya a gazdaság és a párt radikálisabb átformálására ösztönözték (ez lett a peresztrojka), ami viszont nyíltabb és átláthatóbb államot tett szükségessé (glasznoszty – nyíltság). Katalizátorként működött az 1986. áprilisi, csernobili baleset Ukrajna területén, amely több radioaktív anyagot juttatott a légkörbe, mint a Japánra ledobott két amerikai atombomba együttvéve.
A katasztrófa mind a bel-, mind a külpolitikát átalakította. Hatására tiltakozási hullám indult a Szovjetunió borzalmas környezetszennyezése ellen, amely aztán szélesebb politikai mozgalmak előtt nyitotta meg az utat. Aláásta Gorbacsov azon igyekezetét, hogy az atomenergia súlyának növelésével csökkentse a Szovjetunió függését az olajtól és a földgáztól, pont akkor ingatva meg a gazdaság stabilitását, amikor valamiféle „szabályozott piacgazdaság” kialakítására tett tétova kísérletet.
Megerősítette viszont a főtitkárnak azt az elhatározását, hogy csökkentse a fegyverkezés jelentette terhet a gazdaságon az Egyesült Államokkal kötött egyezmények útján, amelyek főként jelentős szovjet kötelezettségvállalásokat rögzítettek.
Gorbacsov 1988–1989-ben óvatos demokratizálódást tervezgetett. A párt különleges kongresszusa több valódi jelölt közötti döntést lehetővé tevő választásokat, valamint a hivatalokban töltött idők korlátozását javasolta, ez az állampárt megnyitását, új arcokkal való feltöltését célozta volna. A megválasztottak között volt Borisz Jelcin is, aki Gorbacsov hívéből vált a kritikusává, és aki a teljes moszkvai körzetben tudott nyerni. Ezután, 1990-ben a kommunista párt „vezető szerepét” rögzítő kitétel kikerült az alkotmányból, és létrejött egy külön elnöki pozíció.
Lavinát indított
Gorbacsov szét akarta választani a pártot az államtól, hogy utóbbit hatékonyabbá tegye, de továbbra is mindkettőt ő vezette. Nem nyitotta meg az elnöki tisztséget a demokratikus választások előtt, és nem próbálta megtörni a párt konzervatív, keményvonalas szárnyát. Demokrata hitelességének és szilárd hatalmi bázisának hiánya végül végzetesnek bizonyult a számára.
1989 végére a kelet- és közép-európai szovjet szatellitállamokban Gorbacsov külpolitikában meghirdetett „új gondolkodását”, valamint a „Közös Európai Otthon” szlogenjét egy posztkommunista éra elindításaként értelmezték. A szovjet tagköztársaságok is nagyobb autonómiára tettek szert, különösen a Kaukázusban és a Baltikumban, ahol Lettország, Litvánia és Észtország 1918-ban, a cári birodalom szorításából kiszabadulva már megízlelte egyszer a szabadságot, hogy aztán Sztálin 1940-ben újra annektálja őket.
Az igazi alvó óriás azonban maga Oroszország, a Szovjetunió területének 80 százalékát adó és a gazdasági teljesítmény nagy részéért is felelős tagállam volt. Ekkor már Jelcin irányította, aki 1991 júniusában meggyőző győzelmet aratott az elnökválasztáson. Noha maga is a párt régi embere volt, aki populista politikára váltott, erős bázisa volt, és demokrataként is kialakult olyan hitele, amely Gorbacsovnak egyértelműen hiányzott. Az ugyanazon év augusztusában végrehajtott sikertelen puccskísérlet csak gyorsította a Szovjetunió elkerülhetetlen felbomlását. A birodalom végvonaglásai közé tartozott az a népszavazás is, amelyen Ukrajna választópolgárainak 92 százaléka szavazott a függetlenségre.
Amikor a reform forradalomba fordult 1989 és 1991 között, nem használt erőt – egy rövid, 1991. januári baltikumi közjátékot leszámítva. Ezzel erős kontrasztot képez Kína kommunista vezetésével szemben, amely 1989 júniusában a Tienanmen téren vérbe fojtotta a reformokat követelő tüntetést, illetve Vlagyimir Putyinnal szemben is, aki 2022-ben véres erőszakhoz nyúlt, hogy végrehajthassa nagy tervét: Oroszország elveszett birodalmának visszahódítását. Az, hogy Gorbacsovra miként fog emlékezni az utókor, attól is függhet, hogy Ukrajna meg tudja-e őrizni függetlenségét és területi egységét.
Putyin elítélte
Evan Mawdsley, a Glasgow-i Egyetem kutatója megjegyzi, a Gorbacsov halálát követő nyugati megemlékezésekben általában nagyon kedvezően ítélték meg a politikus teljesítményét. A volt szovjet elnök javára írták, hogy lebontotta a kommunista rendszert, miközben nem ez volt a valódi szándéka, ahogy a Szovjetuniót sem akarta felbontani. Inkább azt lehetne tulajdonítani neki, hogy véget vetett a hidegháborúnak és egy olyan fegyverkezési versenynek, amelyet a Szovjetunió nem nyerhetett meg. Realistaként azt is elfogadta, hogy a szovjet befolyás nem tartható fenn Közép- és Kelet-Európában, különösen Németországban. Ezzel hatalmas változást hozott Európa történelmében.
Nehezebb megítélni, hogy mit gondolnak róla a volt Szovjetunió területén élő átlagemberek: a felmérések megbízhatatlanok, de az azért kimondható, hogy tömegesen nincs jelen a Gorbacsov-nosztalgia. Nagyjából fél évtizedes reformfolyamata már 30–35 éve lezajlott, így a most ötvenes éveiket taposó oroszoknak sincsenek igazi emlékei arról, mit is próbált meg elérni, arról meg különösen nem, hogy milyenek is voltak az „öreg” kommunista vezetők, mint Brezsnyev, Andropov vagy Csernyenko.
Nehéz modern országgá változni
Az Oroszországi Föderáció sok lakója nacionalista szemszögből látja a világot, amelyre rájátszik az Egyesült Államok és európai szövetségeseik jelentette veszélyeket harsogó állami propagandamédia. Sokan Gorbacsovot okolják az 1990-es évek gazdasági nehézségei miatt, pedig ezek sokkal inkább a hosszú évtizedekkel korábban létrejött tervgazdaság belső logikájának következményei voltak. A korábbi szovjet „köztársaságok”, különösen a balti és a Kaukázuson túli államok, valamint Ukrajna lakói talán hálásak neki azoknak a feltételeknek a megteremtéséért, amelyek függetlenségük elnyeréséhez vezettek, de alapvetően azzal is tisztában vannak, hogy ez nem szerepelt Gorbacsov tervei között.
Egy másik fontos aspektusa Gorbacsov és politikai stílusa oroszországi megítélésének az Oroszországra hagyott örökség. Tettei, szándékosan vagy sem, de alapvető törést jelentettek az ország történelmében. A peresztrojka bukása megmutatta, hogy milyen nehéz egy „normális, modern országgá” változni, amit Gorbacsov és más, 1980-as évekbeli reformerek célként kitűztek maguk elé. Putyin és más nacionalisták pedig azt mondják, hogy a Gorbacsov-korszak végzetesen meggyengítette Oroszország nagyhatalmi státuszát demográfiai, katonai és gazdasági vonatkozásokban is – ez most Ukrajna harcmezőin világosan látható.
Másrészről viszont elképzelhető, hogy Putyin ukrajnai kalandjának katasztrofális eredményei – és ennek Gorbacsov halálával való időbeli egybeesése – talán ahhoz is vezethet, hogy az 1980-as évek vége mégis valamiféle jobb alternatíva ígéretét hordozhassa a történelmi emlékezetben.
A harmadik értékelés a BBC History magazin új, novemberi számában lapozható fel.
