A „vallás” nehezen megfogható fogalom. Amennyiben hitek és ehhez kötődő gyakorlatok szervezett rendszerének tekintjük, amelyet szélesebb politikai struktúrák tartanak fenn, és tradicionális tanítások, rituális specialisták (vagyis a papok) ütik rá az érvényesség pecsétjét. Ennek legkorábbi formái Közép-Ázsia félnomád törzsei között alakultak ki a Kr. e. II. évezred végén, majd tovább terjedtek a mai Irán területén, és domináns vallássá nőttek az Óperzsa vagy Akhaimenida, a Pártus vagy Arszakida és az Újperzsa vagy Szászánida Birodalomban.
A hagyományok szerint e vallást egy Zoroaszter vagy Zarathustra nevű pap alapította. Kinyilvánította, hogy az egyetlen és legfelsőbb isten, Ahura Mazdá, a jó és rossz – a rossz vereségével végződő – küzdelmének részeként teremtette meg a világot. Miközben a zoroasztrizmus legmélyebbre nyúló gyökerei elképzelések szerint táptalajt nyújtottak a védikus vallás és a hinduizmus korai megnyilvánulásainak, az egyedüli teremtő istenség, a jó és rossz közötti kettősség kiemelése a judaizmust, a kereszténységet és az iszlámot is formálta.
Ugyanakkor a „vallás”, mint szervezett kulturális rendszer nyugati meghatározásokon nyugszik. Ezek rendszerint figyelmen kívül hagyják vagy egyenesen kizárják az őslakos népek, köztük az ausztráliai közösségek több ezer évre visszavezethető természetfeletti elképzeléseit és rítusait.
A másvilágra utaló rítusok közül minden bizonnyal a temetés a legősibb. Mintegy 30 ezer évvel ezelőtt, a paleolitikumban élő őseink nemhogy egyszerűen megszabadultak volna halottaiktól, de feldíszítették a holttesteket, sírhoz társított istenek képmásaival temették el azokat, testrészeikre pedig „relikviaként” tekintettek – és ez azt jelzi, hogy az élők már akkoriban társas kapcsolatot folytattak a halottakkal.
