A világi és egyházi hatalom, elsősorban a német-római császár és a pápa között az elsőségért folytatott küzdelem alapvetően határozta meg a középkori Európa történetét, és ezzel a későbbi fejlődés irányait is kijelölte, fontossága tehát megkérdőjelezhetetlen. Ám térbeli és főleg időbeli kiterjedésük, a váltakozó sikerek és szövetségek, legfőképpen pedig az invesztitúraharc részleteinek a középkori egyház- és jogtörténet, illetve a teológia legmélyebb bugyrai felé vezető kacskaringói még a téma szakértőit is jócskán próbára teszik.
A „hivatalosan” 1075 óta zajló küzdelem lezárásaként értékelni szokott, 900 éve, 1122. szeptember 23-án megkötött wormsi konkordátum tehát nemcsak a császár és a pápa, hanem a tudásra szomjas utókor számára is megváltásnak tűnhetett. A megegyezéshez is elsősorban az vezetett, hogy a felek a hosszú évtizedek alatt belátták, a döntőnek látszó sikereket (a híres 1077-es Canossa-járás ellenpontjaként megemlíthetnénk azokat az alkalmakat, amikor a császárok fegyverrel vették be Rómát, esetleg fogságba ejtették a pápát, utoljára V. Henrik II. Paszkált 1111-ben) nem lehetett igazi győzelemre váltani.
A megegyezés értelmében a pápa és a császár megosztotta egymás között a főpapok beiktatásának jogát, az egyházfő a püspököknek a gyűrűt és a pásztorbotot, míg az uralkodó a jogart adta át, és
A konkordátum jelentősége is leginkább ebben érhető tetten, ugyanis ez (és az ehhez hasonló, más uralkodókkal kötött megállapodások) teremtették meg az elvi és jogi alapjait a világi és egyházi hatalom szétválasztása felé vezető útnak. Ami persze ezután is rögös volt, hiszen bárhogy is szokás emlegetni, a wormsi konkordátum sem zárta le végleg az invesztitúraharcokat, amelyek időről időre újra fellángoltak, egészen addig, míg a császárság és a pápaság hatalmának gyengülésével az egész kérdés háttérbe nem szorult a XIII. század második felétől.
