Nem nehéz elképzelni azt a felháborodást, ami ma végigsöpörne a világon, ha valamelyik atomhatalom bejelentené, hogy hosszú hónapokra elhúzódó, akár több tucatnyi, ráadásul a felszínen vagy a légkörben végrehajtott kísérleti atomrobbantásból álló programot indít. 1957-ben viszont az Egyesült Államok, a Szovjetunió és Nagy-Britannia is éppen egy ilyen programban vett részt, szeptemberben pedig öt robbantás is történt a világon.
Emberek és állatok a veszélyzónában
Az Egyesült Államok ebben az időben egész atomprogramjának egyik legnagyobb szabású és legellentmondásosabb kísérletsorozatát hajtotta végre. Az 1957 májusában kezdődött Plumbbob-, azaz Függőón-hadművelet során 29 kísérleti robbantás történt, és az interkontinentális rakétákra szerelendő robbanófejek mellett az amerikai fegyveres erők kísérleteztek tengeralattjárók ellen bevethető, illetve repülőgépekről indítható rakétákra szerelhető, „korlátozott” pusztító erejű nukleáris fegyverekkel is.
A kísérletsorozat másik fő célja egy esetleges atomtámadás az országra gyakorolt hatásainak felmérése volt, ennek érdekében különböző építményeket tettek ki a robbanásoknak, más alkalmakkor pedig sertéseket helyeztek el felfüggesztett ketrecekben az epicentrumtól különböző távolságokra – mondanunk sem kell, hogy a szerencsétlen állatok többsége borzalmas égési sérüléseket és sugárfertőzést szenvedett. Az amerikai vezetés arra is kíváncsi volt, milyen hatással lenne erőinek harcképességére egy nukleáris támadás átélése, ezért összesen közel 20 ezer katonát és tengerészt vezényeltek a sivatagba, ahol viszonylagos közelségből kellett végignézniük egy kísérleti robbantást, majd különböző, például mentési munkálatokat modellező feladatokat kellett végrehajtaniuk.
Föld alatti robbantások
A Függőón-hadművelet összes robbantását az Egyesült Államok területén hajtották végre, és a tesztek során a légkörbe annyi radioaktív anyag került, mint az összes korábbi és későbbi, az ország kontinentális részén végrehajtott kísérlet során. Mégis e sorozat mutatta meg azt is, hogy van más lehetőség. Hatvanöt évvel ezelőtt, 1957. szeptember 19-én került sor ugyanis az első, mélyen a föld felszíne alatt végrehajtott atomfegyver-robbantásra az amerikai hadsereg a nevadai sivatagban található kísérleti telepén.
A Rainer nevű bomba egy viszonylag kis hatóerejű fegyver volt, de a programot felügyelő tudósoknak így is lehetőséget nyújtott arra, hogy elkezdjék kidolgozni az ilyen kísérletek kiértékelésének módszereit, és nagyban hozzájárult ahhoz, hogy 1963-ban az atomhatalmak megköthessék a felszíni, víz alatti és az atmoszféra külső rétegeiben végrehajtott robbantások korlátozásáról szóló egyezményt.
Azért ne legyünk naivak: a hidegháborús felek nem pusztán a radioaktív anyagok természetbe kerülésének megakadályozása miatt tértek át az 1960-as évektől kezdve szinte teljesen a föld alatti kísérletekre. Legalább ilyen fontos szempont volt az is, hogy ezeket szinte tökéletes titoktartás mellett lehetett elvégezni, az ellenfél pedig legfeljebb szeizmológiai mérések adataiból következtethetett arra, hogy történt egyáltalán bármi. Az utókor szempontjából a lényeg mégis az, hogy a Rainer-kísérlet nyomán a következő évtizedekben a töredékére szorult vissza az ellenőrizhetetlenül terjedő radioaktív szennyezés mennyisége.
