A kun népnév csak Magyarországon maradt meg ebben a formában, ennek a középkori sztyeppei törzsszövetségnek az összefoglaló neve a keleti (ázsiai) forrásokban „kipcsak”, a nyugati (orosz, bizánci és más európai) forrásokban „kuman” volt. A Magyar Királyság látóterében a XI. században tűntek fel ellenségként, hogy aztán később több uralkodónk is viselje a Kunország királya titulust, végül pedig hazánkba költözve hosszú időre a királyi hatalom megbízható támaszaivá váltak.
A kunok betelepítésének, kivonulásának, majd újbóli behívásának viharos története a magyarországi tatárjárás kihagyhatatlan epizódja még úgy is, hogy a legtöbb tankönyvbe csak említés szintjén fér bele. Márpedig jelentős történelmi eseménysorról van szó, egy – bizonyos szempontból – tragikus véget érő közösség végóráiról, ami a magyarországi mongol hódítás kapcsán történelmi tanulságnak sincs híján. A IV. Béla által bebocsátott, komoly katonai erővel rendelkező kunok ugyanis egy
Az ELTE vezetésével számos intézmény részvételével alakult kutatócsoport „Tatárjárás 1241 – A tatárjárás Magyarországon és a mongol hódítás eurázsiai összefüggései” néven, amely hosszú idő után modern szemlélettel, tudományágak összefogásával vizsgálja újra a magyarországi tatárjárás eseményeit és következményeit.
A részletekről, az új eredményekről és értelmezésekről már több cikkben beszámoltunk a 24.hu-n, a folytatásban Dr. Pálóczi Horváth András régész professzort, a Károli Gáspár Református Egyetem Medievisztika Tanszékének nyugalmazott vezetőjét kérdeztük arról, honnan származnak a kunok és miként kerültek Magyarországra. Mi indokolta vérrel kísért távozásukat, és miért tértek vissza mégis néhány évvel később? Illetve mi lett volna, ha…?
Ha Kötöny fejedelem és tapasztalt, kőkemény harcosai a magyarok mellett küzdenek akkor, amikor a középkori Magyar Királyság élethalálharcát vívta a Mongol Birodalom ellen.
Csak a magyarban maradt kun
Nagyon egyszerűen fogalmazva kunok alatt az eurázsiai sztyeppék hatalmas területein élő, nomád, félnomád életmódot folytató, török nyelvű, vegyes etnikumú törzsszövetséget értünk. Soha nem alapítottak államot, a különböző nemzetségek hol lazább, hol szorosabb kapcsolatot ápoltak, ám külső fenyegetés hatására egyesítették erejüket. Az akkori „civilizált világ” látómezején kívül éltek, ezért eredetük a forráshiány miatt ködbe vész: kínai, perzsa, arab, bizánci történetírók csak ritkán, egy-egy kereskedelmi expedíció vagy hadjárat kapcsán szereztek némi információt a kunokról.
A legvalószínűbb feltételezés szerint 980 körül, Északkelet-Kína területéről egy „kunnak” (latin betűs nyelvészeti átírásban qunnak) nevezett nép menekült nyugati irányba, majd egyesült a közép-ázsiai Tien-san-hegységtől északra élő kipcsakokkal. Ez a két nép lenne az arab és perzsa forrásokban kipcsaknak, a bizánci és orosz szövegekben később kumánnak, illetve polovecnek nevezett törzsszövetség két nagy etnikai eleme.
Azt viszont tudjuk, hogy a kumán/komán népnév a turkológusok megfejtése szerint színnévből származik, jelentése „fakó, halványsárga”. Ez lehetséges, hogy eredetileg állatszínnév volt, talán lovakra vonatkozott. A kunokat Eurázsia nyugati felén ezen a néven nevezték, illetőleg számos esetben a színnevet lefordították saját nyelvükre, ilyen a kun népnév orosz, örmény, latin, német megfelelője.
Egyedül a magyar nyelvben maradt meg a távol-keleti kun népnév a ma ismert formában
– mondja a 24.hu-nak Pálóczi Horváth András.
Vita tárgyát képezi, hogy a „mi kunjaink” a távol-keleti qunok rokonai-e, de a régész szerint igen. Témánk szempontjából viszont a lényeg, hogy az Európába érkezett kunok is etnikailag kevert népességet alkottak, félig nomád, félig letelepedett életmódot folytattak, és rettenetes harcosoknak mutatkoztak.
Kunok Szent László ellen
A szűken vett Európában a XI. század közepén jelentek meg, egészen pontosan az előlük menekülő úzokat üldözve 1055-ben bukkantak fel az orosz fejedelemségek határainál. Ettől fogva a mongolok XIII. századi megjelenéséig a kunok uralták a kelet-európai sztyeppevidéket a Volga, a Don, a Dnyeszter, a Dnyeper mentén egészen az Al-Dunáig.
Mint említettük, nem alapítottak államot, törzsszövetségként vívták változó intenzitású harcaikat szomszédaikkal, főleg az orosz fejedelemségekkel, míg a békeszerződéseket megpecsételendő uralkodócsaládjaik egymással házasodtak – jelentős kulturális kapcsolat is kialakult tehát. Grúziába például a nyilvánvalóan túlzó források szerint 40 ezer kun költözött, amikor Dávid király kun hercegnőt vett feleségül.
A magyar hagyományban az 1068-as kerlési csata kapcsán bukkannak fel először, Szent László királyunk legendájából közismert a leányrabló kun vitéz és a szent király párharca. Ám a valóságban akkor még nem lehettek itt kunok, a hagyomány minden bizonnyal egy besenyő és/vagy úz betörést örökített meg hibás szereplőkkel. 1091-ben viszont, míg László Tengerfehérvár környékén intézte ügyeit, valóban kunok törtek az országra észak felől, foglyokkal, zsákmánnyal megrakodva, dúlva, fosztogatva haladtak délnek a Tisza vidékén. Királyunk hadművészeti bravúrt végrehajtva, pár nap alatt 500 kilométert megtéve a Temes folyónál utolérte és szétverte a portyázókat, a rabokat felszabadította, a zsákmányt visszaszerezte.
Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy kicsit később viszont a halicsi fejedelem megsegítésére érkező Könyves Kálmán királyt csúnyán elverték az ellenfél kun segéderői.
A magyar király vazallusai
A kunok csillaga a Mongol Birodalom első nagy nyugati hadjáratával áldozott le: 1223-ban a Kalka-menti csatában a tatárok megsemmisítő vereséget mértek a kun törzsszövetség és az orosz fejedelemségek egyesült hadára. A tragédia olyan menekülthullámot indított a nyugati törzsek köréből, ami már a Magyar Királyságot is érintette: egy Borc (vagy Bors) nevű törzsfő vezetésével több ezer kun költözött a mai román tartomány, Moldva területére, és a magyar király védelmét kérte.
A trónon ekkor II. András ült, ám a belviszály elkerülése érdekében a keleti országrészt fia, Béla igazgatta, akinek kiemelt feladata volt a kereszténység terjesztése is. A későbbi IV. Béla tehát kapva kapott a lehetőségen:
15 ezer kunt kereszteltek meg, Milkó székhellyel 1227-ben létrehozták a kun püspökséget, a Szeret-folyó környékén megtelepedett kun fejedelemség a magyar király vazallusa lett. Uralkodóink felvették a Rex Cumaniae azaz a »Kunország királya« címet
– foglalja össze Pálóczi professzor. Hozzáteszi: az 1241-es magyarországi hadjárat során a tatárok óriási pusztítást vittek végbe e népesség körében is.
Mi lett volna, ha mellettünk harcolnak?
A mongolok 1236-ban indultak második nagy nyugati hadjáratukra, ennek részeként érték el hazánkat is. A kun elit ekkorra már leszűrte tragédiáinak tanulságait, és voltak, akik igen okosan nem várták meg a biztos pusztulást: Kötöny fejedelem nemcsak védelmet kért népe részére a magyar királytól, de bebocsátást is az országba. Cserében fel kellett venniük a kereszténységet, és kivenni részüket a királyság védelméből. Mindkét fél nyert az alkun: a kunok biztonságot, a király pedig egy jelentős, csak neki alárendelt haderőt – és persze sok-sok ezer megmentett lelket Róma számára.
A tatárjárás krónikása, Rogerius mester szerint 40 ezer harcos és családja érkezett Magyarországra 1239-ben a Radnai-hágón, IV. Béla ünnepélyesen a vendégek elé lovagolt. Ez azonban összesen körülbelül 200 ezer embert jelent, ami irreálisan magas szám. Pálóczi Horváth András szerint
legfeljebb 10–15 ezres családlétszámról, azaz 50–75 ezres népességről lehetett szó. Ez sem kevés, az akkoriban 1,8–2 millió főre becsült magyar lakosság mintegy három–négy százalékkal bővült.
Haderő tekintetében még nagyobb volt a nyereség. A XIII. század közepén a király összesen nagyjából 20–25 ezer vitézt tudott fegyverbe szólítani egy elég lassú és körülményes folyamat árán. A becslések szerint a kunok 5–6 ezer könnyűlovassal szolgáltak: rendkívül mobilis, napok alatt mozgósítható, tapasztalt és ütőképes haderő. Ebből fakad aztán a laikus számára feszítő kérdés, hogy mi lett volna, ha…
Ha ez a mongolok ellen tapasztalt kun sereg ott van velünk a Sajó-mentén a muhi csatában. A történészek „hivatalosan” nem szoktak ilyesmibe belemenni, de nyilván ők is ezerszer eljátszanak hasonló gondolatokkal, és ezt a professzor meg is osztja velünk.
A mongol túlerő így is elsöprő lett volna, a magyarok csak azért tudtak sokáig védekezni, mert a Sajó áradt, az átkelést szolgáló hidat pedig keményen és önfeláldozó módon tartották. Ám idővel a tatár hadi gépezet legyőzte a természetet, két helyen is átkeltek a folyón, körbezárták és túlerejüknél fogva megsemmisítették a magyar tábort. Így az összegzés pedig:
A mi lett volna, ha… felvetésének pedig már csak azért sincs létjogosultsága, mert a kunok nem voltak ott 1241 kora tavaszán, nem sokkal a csata előtt elhagyták hazánkat. Szomorú történet.
Bizalmatlanság, gyűlölet
Azzal érdemes kezdeni, hogy nem tudjuk, Béla hol jelölte ki a kun szállások helyét, valószínűleg több területen telepíthette le őket elszórtan. Az Árpád-kori településszerkezet ugyanis rendkívül sűrű volt, 1-2 kilométerenként követték egymást a néhány tucat házból álló aprócska falvak. Egyszerűen nem ismerünk olyan lakatlan területet a Magyar Királyságban, ami alkalmas lett volna ekkora tömeg befogadására.
Kötöny feltehetően Pest városában kapott szállást, kísérete pedig valahol Pest megyében. Szóba kerülhet még a Temes-folyótól délre eső félszáraz pusztaság, amit már akkor is pusztaként emlegettek, illetve folyók árterei, például a Maros torkolatától délre eső, mocsaras vidék. Nem tudjuk, mert túl rövid volt ez az első beköltözés ahhoz, hogy a kunok jelenléte a különböző forrásokban, oklevelekben megjelenjen.
Az viszont biztos, hogy a félnomád kunok és a letelepedett magyarok eltérő életmódja rendkívül sok konfliktust szült. Állataikkal letaposták a vetést, ha úgy adódott raboltak és fosztogattak, „friss keresztényként” még nem igazán tették magukévá a Biblia parancsait felebarátod feleségének és tulajdonának tiszteletéről. Az összeütközések bizalmatlanságot, sőt, gyűlöletet szültek, és ahogy ez ilyenkor lenni szokott, csak egy szikra hiányzott a robbanáshoz.
A mongol előőrsökkel találkozva feltűnő volt a hasonlóság, ami egyrészt a nomád életmódból, a viseletből, a fegyverzetből adódott, másrészt a tatárok a meghódított népekből kényszersorozott harcosokat küldték mindig a legveszélyesebb küldetésekre. Még az is lehet, hogy sokan valóban találkoztak kunokkal a mongol támadók között, ezért elterjedt a rémhír: a kunok a tatárok kémei, a nagy támadás alkalmával ők is ellenünk fordulnak majd.
Tömeghisztéria: megtámadták Kötöny kőpalotáját
Magát a szikrát Babenberg Frigyes osztrák herceg, valamint Pest német és magyar polgárai jelentették valamikor 1241 kora tavaszán. Frigyes keresztényi felbuzdulásból érkezett a Pest alatt gyülekező királyi táborba a mongolok ellen harcolni, majd miután győzelmet aratott néhány felderítőcsapat felett, páváskodva haza is tért – a nagy csatához már nem fűlött a foga.
Előtte azonban még aktívan bekapcsolódott a rémhírterjesztésbe, miszerint Kötöny népe áruló, és mivel Pest lakosságának jó része német anyanyelvű volt, könnyen meg is értette magát. A pesti magyarok és németek lehettek azok, akik hirtelen felkelést robbantottak ki, laikusként nevezhetjük tömeghisztériának is:
Hangsúlyozzuk: nem tudni, hogy pontosan mi és hogyan történt, de ez a legvalószínűbb forgatókönyv. A kunok érthető módon rendkívül zokon vették a történteket, mondhatni dühtől tajtékozva felkerekedtek, és hatalmas pusztítás közepette, rabolva, gyújtogatva, fosztogatva a Duna–Tisza közén kiviharzottak az országból.
Valahol az Al-Dunától délre telepedhettek le, erre vonatkozóan sincsenek megbízható adataink – de ezt erősíti, hogy a Bolgár Cárság elitjének sok kun származású vagy házassága révén kun kötődésű tagja volt ebben az időben.
Visszatértek
A mongol sereg legkésőbb 1242 márciusában elhagyta az országot, IV. Béla azon nyomban hozzálátott nemcsak az újjáépítésnek, de készült a következő támadásra is. Utóbbi szinte törvényszerűnek tűnt a kortársak szemében, csak az ideje volt kérdéses. Megerősítette az erődítményeket, kővárak építését rendelte el, lovagrendeket telepített a királyságba, és visszahívta a kunokat.
Nem tudjuk, ki volt a kunok új fejedelme, a források egy Szajánnak nevezett személyt említenek úgy, mint a király rokonát. Mivel pedig Béla fiát, a későbbi V. Istvánt eljegyezték az érkező kunok fejedelmének leányával, feltehetően Szaján lehetett az illető „rokon”. Miért jöttek vissza, hányan és hova telepedtek le?
Az első kérdésre nincs pontos válasz, feltehetően a Bulgáriában kialakuló belviszályok miatt a kunok helyzete megrendült, bizonytalanná vált, ezért fogadhatták el királyunk ajánlatát. Hogy hova telepedtek le, már egyértelmű volt. Sajnos, ekkor nagyon is sok és óriási pusztává vált, kiirtott, elnéptelenedett terület akadt főleg az ország középső és déli részein: összefüggő birtokokat kaptak a Duna–Tisza közi Homokhátságon, amit ma is Kunságként találunk a térképeken.
A létszám megadása bonyolult. Pálóczi Horváth András számításai szerint 40–60 ezer fő lehetett az 1242-ben „visszatelepült” kun népesség lélekszáma. A későbbiekben aztán kevesebb, mert a század második felében ismét tömeges elvándorlásoknak lehetünk tanúi: 30–40 ezer ember lehet, akik végleg itt maradtak. Talán már nem újdonság, hogy ez is egy szomorú történet.
A nagyurak telebeszélték a követ fejét
A történelem iránt érdeklődők jól tudják, hogy a XIII. század második fele Magyarországon az úgynevezett tartományurak vagy kiskirályok kora, az ország bárói a királyi hatalom és egymás ellenében egyre erőszakosabban igyekeztek hatalmukat növelni. Csak egyetlen példa: Csák Péter, nem mellesleg az ország nádora, a király utáni első méltóság 1276-ban megtámadta és kirabolta a veszprémi püspökséget. Hasonló pusztítást végzett, mint korábban a mongolok csak azért, mert épp az rivális família tagja, Kőszegi Péter volt a püspök.
Az uralkodók tehetetlenek voltak, a tartományurak ellen elsősorban az egyház igyekezett fellépni olyannyira, hogy a pápa széles jogkörrel felruházott legátust küldött hazánkba a belső béke megteremtése, de legalábbis a helyzet normalizálása érdekében. A dél-itáliai Fülöp püspököt azonban hamar behálózták a nagyurak, telebeszélték a fejét azzal, hogy minden baj forrása a csak színleg kereszténnyé vált, pogányságban megragadt kun népesség.
Az eltérő életmód így is okozott több-kevesebb konfliktust, de egyetlen hiteles adatunk sincs a kunok által okozott nagyobb, szándékos pusztításról: a kérdéses évtizedben egyetlen, Bodrog-menti prépostságot raboltak ki
– jegyzi meg a régészprofesszor.
Fülöp azonban hitt az uraknak, ebből származott aztán a nagy feszültség. Az 1272–1290 között uralkodó IV. (Kun) László hol barátilag, hol ellenségesen viszonyult édesanyja népéhez, 1282-ben a Hód-tavi csatában fegyverrel verte le korábbi szövetségeseit, a fellázadt kunokat. Nem tudjuk, hogy mi volt a közvetlen kiváltó ok, de talán nem véletlen, hogy Lászlót végül kun előkelők meggyilkolták.
A király megbízható támaszai
A visszatérő kunok egyébként IV. Bélától széleskörű autonómiát kaptak, amiért cserébe a király mellett katonáskodtak, és már az első években kitüntették magukat. A király ahogy tehette, visszavágott Babenberg Frigyesnek, és nem azért, mert kihúzta magát a muhi csata alól. Hanem azért, mert mikor a vereség után Béla hozzá menekült, az osztrák herceg megzsarolta: kemény váltságdíj ellenében engedte szabadon, és nyugat-magyarországi területeket is elfoglalt.
Uralkodónk ezért a vész elmúltával büntetőhadjáratot indított Ausztriába, visszaszerezte a magyar területeket, és egy időre Stájerországot is megszállta. Ebben pedig nagyban támaszkodhatott kun harcosaira. A valódi problémák csak IV. László idején kezdődtek, az új király nem éppen államférfiúi erényeiről volt híres. 1279-ben dekrétumokat adott ki a kunok jogairól és kötelességeiről, amely a kun autonómia területén biztosította a nemzetségi jog használatát, és továbbra is közvetlenül a király fősége alatt tartotta a kunokat.
Ennek ellenére a bajok sokasodtak, a viszontagságos időszak László halálával ért véget: III. András törvényei immár megnyugtatóan rendezték a helyzetet. A király szolgálatában hadba vonuló kun vitézek jó ideig Károly Róbert egyetlen ütőképes hadseregét alkották, Nagy Lajossal pedig az európai hadszíntéren is dicsőséget szereztek maguknak. „Karrierjük” hadtörténeti szempontból Luxemburgi Zsigmond idején ért véget, aki átszervezte a magyar haderőt.
Bevezette a telekkatonaságot, vagyis a nemességnek a személyes jelenlét mellett 12, majd 20 jobbágyportánként egy-egy felszerelt katonát kellett kiállítania, és mindemellett a nomád harcmodor is lassan a múlté lett. A XIV–XV. század fordulóján a kunok már mind letelepedtek, a hét kun szék (önkormányzati egység) teljesen belesimult a magyar közigazgatásba.
