Az Oszmán Birodalom egykori hódításainak emlékeként a két román fejedelemség, Havasalföld és Moldva még a XIX. század közepén is a szultán hűbéresének számított. Ugyan ez a hatalom az 1850-es évekre már inkább névleges volt – a fejedelemségek adót fizettek a szultánnak, és természetesen nem folytathattak önálló külpolitikát, de életükbe Isztambulnak nem sok beleszólása volt. Az önálló román állam megalapítása azonban nem történhetett meg önerőből.
Nem is elsősorban „Európa beteg emberének”, azaz az Oszmán Birodalomnak az egyre gyengülő szorítása miatt, hanem azért, mert a fejedelemségek kényes stratégiai helyzete – Oroszországnak a balkáni népek és végső soron a Földközi-tenger felé vezető útvonala, az etnikai feszültségekkel terhelt Monarchia tőszomszédsága – okán a nagyhatalmak jóváhagyása is kellett bármilyen változáshoz.
Német király a trónon
Már a fejedelemségek egyesülésével is hasonló volt a helyzet, ezt végül a krími háborút lezáró párizsi béke mondta ki, majd 1859-ben ismerte el – nagyhatalmi nyomásra – a török Porta, ekkor mind Havasalföld, mind Moldva Alexandru Ioan Cuzát választotta meg fejedelemnek. Cuza rohamléptekkel fogott hozzá az ország modernizálásához: megtörtént a jobbágyfelszabadítás, létrejöttek a két fejedelemség központi hatóságai, Bukarestet 1862-ben fővárossá nyilvánították, az ország alaptörvénye pedig a belga alkotmány fordítása lett, amely 1866-ban lépett hatályba.
Cuzát még ebben az évben lemondatta egy liberális–konzervatív koalícióban végrehajtott államcsíny, ennek vezetői Fülöp belga herceget hívták meg a trónra, azonban a törökök vétója után Hohenzollern Károly porosz herceg személye jelentette a kompromisszumos megoldást – fejedelemnek választották, majd 1881-ben koronázták királlyá.
A teljes függetlenség eléréséhez egy újabb konfliktus, az 1877 áprilisában kitört orosz–török háború kellett. Az oroszok a háború kitörése előtt nem támogatták a román törekvéseket, és nem is akarták, hogy a fejedelemség fegyveresen részt vegyen a konfliktusban, mivel ezzel tulajdonképpen magukat kényszerítették volna egy a balkáni rendezésbe is beleszóló ütközőállam létrehozására. II. Sándor cár ezért csak a szabad átvonulásról egyezett meg Károllyal, dél felé haladó seregei ellenállás nélkül is keltek át a Dunán a háború kitörése után. Azonban a törökök felett aratni remélt gyors és könnyű győzelem nem jött össze, és az oroszok végül román segítséget kértek a szívósan védekező török erők ellen.
Független Románia
A román parlament 145 éve, 1877. május 10-én kikiáltotta az ország függetlenségét, és szimbolikus döntésként a szultánnak fizetendő éves adót rögtön a hadügyminisztérium rendelkezésére bocsátotta. Az egyesült orosz–román erők aztán 1877 novemberében Plevnánál vereséget mértek a törökökre, ezzel megnyílt az út Isztambul és a Balkán felé. Ezt azonban már nem hagyhatták a nagyhatalmak, a brit flotta tüntetőleg fel is úszott Isztambulig. Sándor cár ezért úgy döntött, elfogadja a törökök fegyverszüneti ajánlatát, amelyet 1878 januárjában kötöttek meg.
A háborút végleg az 1878 nyarán tartott berlini konferencia zárta le, amely elismerte a független Romániát, bár nem pont abban a területi formában, ahogy a románok remélték: igaz, az Oroszországnak juttatott Besszarábiáért cserébe Dobrudzsa nagy része, illetve egy fekete-tengeri, kulcsfontosságú gazdasági jelentőségű kijárat is az új állam része lett.
A függetlenség kikiáltásának évfordulóján, 1881. május 10-én aztán I. Károly megkoronázásával létrejött az 1947-ig létező Román Királyság. Május 10-e ma Románia egyik nemzeti ünnepe.
