Hiába emlékezik meg az ország minden évben „Nagy Imre és mártírtársai” a rendszerváltás szimbolikus eseményévé vált újratemetéséről, az „utca embere” valószínűleg keveset tudna mondani arról, a kivégzett miniszterelnök mellett kiket és miért is helyeztek akkor immár méltó körülmények között végső nyugalomra. Losonczy Géza életútjáról pedig azért is érdemes lenne megemlékezni, mert az ő befolyása nélkül valószínűleg Nagy Imre is más szerepet játszott volna az 1956-os forradalom sorsdöntő óráiban.
Hívő keresztényből kommunista
Losonczy százöt éve, 1917. május 5-én született Érsekcsanádon, református lelkész családban. Ennek megfelelően sokáig nem sok köze volt a baloldali eszmékhez, lelkes cserkész volt, egyetemi éveiig hívő keresztény. Azonban „túlzottan önálló magatartása” miatt állandó gondjai voltak a szigorú iskolarendszerrel, debreceni egyetemi évei alatt pedig közelebbről is megismerkedett annak a kommunizmusnak a gondolatvilágával, amely ellen korábban akár fegyverrel is kész lett volna harcolni.
A társadalmi igazságtalanságok iránti, már gyermekkorában kialakult érzékenységének táptalaján aztán gyorsan megfogantak a radikális eszmék, az 1930-as évek végére már meggyőződéses kommunista lett, azonban korábbi életével, gondolkodásával való gyökeres szakítása fizikailag is megviselte. Párizsi tanulmányai alatt hivatalosan is kapcsolatba került a Kommunisták Magyarországi Pártjával, amelynek tagja is lett.
Hazatérte után a Népszava újságírója, a kulturális rovat munkatársa lett, azonban 1942 nyarától – a kommunista szervezetek elleni kemény rendőri fellépést követően – illegalitásba kényszerült. Donáth Ferenccel együtt készítette el a Békepártnak a németellenes demokratikus erők összefogására felszólító memorandumát, szerepet vállalt az ellenállási mozgalomban is.
Keményvonalas sztálinista
A háború vége és különösen a kommunista hatalomátvétel után persze gyorsan a többszörösére nőtt az egykori harcos antifasiszta ellenállók létszáma, ám Losonczy egy ideig még régi, valódi eszmetársként élvezhette Rákosi bizalmát: 1948-tól a miniszterelnökség, 1949-től a Népművelésügyi Minisztérium államtitkára, sőt 1949 őszétől az MDP Központi Vezetőségének rendes tagja lett. Minden korábbi és későbbi üldöztetése ellenére valószínűleg mégis pont ezt az időszakot törölte ki volna utólag legszívesebben az életéből.
A szebb új világ minden eszközzel történő létrehozásának bűvöletében ugyanis a korábban kommunistaként is önálló, kritikus szellemű újságíróból kemény sztálinista politikus lett, a Rajk-per idején sem ingott meg, sőt ő jegyezte a vádlottak példás büntetését követelő egyik legborzalmasabb hangvételű vezércikket a Szabad Nép hasábjain.
Losonczyt végül apósán, Haraszti Sándor kommunista újságírón keresztül távolították el a hatalomból. A koncepciós perek sok áldozatához hasonlóan először ő is hitetlenséggel, hűségének bizonygatásával igyekezett védekezni. „Számolnom kell tehát azzal, hogy Haraszti Sándor renegát, az ellenség beszervezett ügynöke, akit én nem ismertem fel. Ez pedig súlyos vád velem szemben. Tegnap Révai elvtársnak azt mondtam: ha láttam volna jeleket, amelyekből arra lehetett volna következtetni, hogy Haraszti ellenség, magam hívtam volna föl rá a párt figyelmét. Ebben sem barátság, sem rokonság, sem hála nem akadályozott volna meg” – írta beadványában.
Persze hatástalanul. Lefokozták, majd az ő fennhatósága alatt bezúzott értékes külföldi könyvek miatt kirobbant „selejtlista” botrány kapcsán 1951-ben letartóztatták, majd 15 évre ítélték.
Azonnali változást sürgetett
Ugyan végül csak három évet töltött börtönben, de testileg-lelkileg megrokkantották a fogság évei – és persze az, hogy el kellett számolnia korábbi tévedéseivel. Egészségi állapota sem akadályozta meg viszont abban, hogy szabadulása, majd Nagy Imre 1955-ös félreállítása után a pártellenzék egyik főalakja legyen, a Petőfi Kör szervezésében is részt vállalt, sőt a szervezet egyik vitáján ő szólalt fel nyilvánosan először Nagy Imre visszatérése mellett.
Legnagyobb érdeme azonban talán az, hogy az 1956. október 23-ai és az azt követő napok felfordulásában – például Nagy Imrével szemben – azonnal felismerte, hogy nem „ellenforradalmi bandák tombolásáról” van szó, hanem valódi népmegmozdulásról. Fontos szerepe volt jó szándékú, de a rendcsinálást előrébb valónak tartó párttársai meggyőzésében, Donáth Ferenccel közösen már október 24-én levelet írt a Központi Vezetőségnek, amelyben felszólítják a testületet Rákosi és Gerő kizárására és az azonnali változásokra.
„A mostani tragikus események közepette népünk és pártunk azt várja, hogy gyökeresen és végérvényesen, személyekre való tekintet nélkül, szakítsunk azzal a politikával, amely ezekre a tragikus eseményekre vezetett. Szakítani kell azzal az antidemokratizmussal, amely a múltban a párt- és állami vezetésünket jellemezte. Szakítani kell azzal, hogy a vezetés nem vette figyelembe a párttagság és a dolgozó nép véleményét az ország vezetésében. Szakítani kell azzal a hibás gazdaságpolitikával, amely népünk teherbírását, országunk sajátosságait nem vette figyelembe” – írták, majd felszólították a KV-t, hogy „hasson oda, hogy az ellenforradalmi felbujtók megbüntetése mellett ne sújtsa az igazságszolgáltatás keze azokat a fiatalokat, katonákat és munkásokat, akik éppen a párt- és az állami vezetés hibái következtében sodródtak bele a népünk szocialista jövője szempontjából oly tragikus eseményekbe.”
Tisztázatlan körülmények között
Egyértelmű állásfoglalása sokat segített abban, hogy az eseményeket hamarosan már a pártvezetésben is „nemzeti demokratikus felkelésnek” minősítették, Nagy Imre pedig tárgyalásokba bocsátkozott a felkelőkkel. A miniszterelnök október 30-án államminiszternek is kinevezte – abban a beszédében, amelyben végleg elismerte a forradalmat, és bejelentette a többpártrendszer visszaállítását.
Losonczy a jugoszláv követségre és a romániai fogságba is követte Nagy Imrét, a perben másodrendű vádlottként tervezték felelősségre vonni, azonban a börtönben kiújultak pszichés zavarai, fizikailag is teljesen legyengült. Máig tisztázatlan körülmények között – fogolytársai szerint azt kiabálta, „Gyilkosok, gyilkosok!” – halt meg a vizsgálati fogságban.
