Amikor 1792. január 14-én James Ridgway megjelentette a Mrs. Billington emlékiratait, a korabeli London pletykafészkei magasabb fordulatszámra kapcsoltak. A XVIII. századi színpadok egyik kedvencének – Elizabeth Billington a maga korában híres primadonna volt – visszaemlékezései olyan megdöbbentőek, olyan pikánsak voltak, hogy Joseph Haydn szerint a megjelenés napján délután 3 órára már az utolsó példányt is elkapkodták. De azért ez mégis sajátos sikernek számított.
A primadonnák az európai operaelőadások vezető női énekesei voltak – és Billington volt közöttük az egyik legnépszerűbb. Mint később kiderült, nem ő, hanem Ridgway írta az emlékiratait. Ez nem akadályozta meg a kiadót abban, hogy a könyvet azzal reklámozza, hogy a reveláció erejével ható levelek olvashatók benne, amiket „ez a hölgy írt elhunyt anyjához, Mrs. Weichselhez, aki szintén híres énekesnő volt”.
Vérfertőzés, karaktergyilkosság
Ridgway azt állította, hogy az emlékiratok leleplezik Billington valódi arcát, miként a könyvében is írja: „A bűnt, a mocskos bűnt, minden ocsmányságával együtt túlságosan gyakran ünnepelték a színpadon; siralmas dolog, hogy az itt következő kiadványban – nem csak egyetlen fejezetében – jogosan lehet szembeállítani a szegény, elhanyagolt ERÉNNYEL.” Egyszóval a Mrs. Billington emlékiratai egyfajta karaktergyilkosságnak tekinthető.
Az emlékiratok például azt állították, hogy Billingtonnak nemcsak számtalan afférja volt, hanem a fivérével, a hegedűs Charles Weichsellel, sőt, saját apjával, Carl Weichsellel is vérfertőző kapcsolatot tartott fenn, utóbbi oboás és klarinétos volt a King’s Theatre-ben és a Covent Gardenben.
Pedig az emlékiratok részeként publikált levelekben szó sem volt vérfertőzésről. Ezek főleg a terhességgel, honvággyal, valamint James Billingtonnal, Elizabeth férjével kapcsolatos panaszokat tartalmazták. Viszont azt a látszatot keltették, mintha a kiadatlan levelek olyan erkölcstelenek lettek volna, hogy Ridgway nem merte közreadni azokat. Cserébe egy 40 oldalas összefoglalót készített Billington viselt dolgaiból, amiben
Ridgway arra hivatkozott, hogy a könyv megjelenése a publikum érdekeit szolgálja. Pedig a valóságban a XVIII. században megjelenő emlékiratok ugyanazt a szerepet töltötték be, mint a mai pletykalapok: kielégítették az olvasók vágyát, akik többet akartak tudni a korszak sztárjairól, a primadonnákról – és a „több” természetesen a magánéletük mocskos részleteit is jelentette.
A korabeli Londonban az opera volt a szórakozás legnépszerűbb formája, és az operaénekesek kiemelt sztároknak számítottak. Azonban a hírnévnek ára volt, és miközben a hallgatóság özönlött, hogy lássa a primadonnákat a színpadon, a közbeszédben legtöbbször megbélyegezték, kigúnyolták és lealacsonyították ezeket a nőket.
Kivételes tehetségek
A primadonna szó szerint „első asszonyt” jelent. Kezdetben a kifejezés csupán annyit takart, hogy ő szerepel legtöbbet a színpadon (a férfi főszereplővel együtt), és ő adja elő a legragyogóbb áriákat. Rengeteg énekesnő szeretett volna primadonna lenni, de ezt a címet nem adták ingyen. A primadonnák kivételes énektudással rendelkeztek, és értettek a zenéhez, bár jóval kevesebb módjuk volt zenét tanulni, mint férfitársaiknak. Még a női zenészeket képző négy velencei jótékonysági intézményből, az Ospedaliból sem került ki sok primadonna, mivel a társadalom nem preferálta, hogy a nők hivatásos zenészek legyenek. Inkább a házasság vagy a zárda lett a sorsuk, vagy az, hogy ott maradtak az Ospedaliban tanárként.
A legünnepeltebb primadonnák közül néhányan maguk is zenész családból származtak, ami azt jelentette, hogy zenei képzésük valójában a családi vállalkozás része volt. A zenészek gyerekeit már kisgyermek koruktól fogva bemutatták a közönségnek – és néhányat, köztük Elizabeth Billingtont is, csodagyereknek kiáltották ki.
Azok a nők, akik zenész családba születtek, már eleve be voltak ágyazva a közegbe, megvoltak a kellő szakmai kapcsolataik, így több esélyük volt rá, hogy primadonnaként sikeres karriert fussanak be. De elsődlegesen rajtuk múlt, hogy sikerül-e helyt állniuk. 1775-ben a német szoprán, Caterina Schindlerin egy szezon után megbukott a londoni King’s Theatre-ben, mert nem sikerült lázba hoznia a közönséget. A kritikusok a játékát, az énekstílusát – és még a viselkedését is taszítónak találták. Az egyik kortárs zenetörténész, Charles Burney egyenesen odáig ment, hogy „ostobának és érdektelennek” nevezte.
Áthágták a társadalmi normákat
De a primadonnák nem csupán művészi teljesítményükkel próbálták magukra vonni a közönség figyelmét. Az is bevált reklámfogásnak bizonyult, ha összeszólalkoztak riválisaikkal. Az 1726–1727-es szezonban George Friedrich Händel két primadonnája, Francesca Cuzzoni és Faustina Bordoni között kibontakozott csetepaté borzolta a londoniak kedélyeit, amelynek csúcspontján egymásnak estek a hölgyek Giovanni Bononcini Astianatte című művének előadása során. Míg ezt a rossz vért szülő esetet csak azért rendezték, hogy bevonzza a közönséget (a páros nemsokára újból együtt játszott), az ilyen epizódoknak komoly ára volt: féltékeny, narcisztikus hírét keltették a primadonnáknak, akik bármire képesek a figyelemért.
A primadonnák egyébként is könnyen reflektorfénybe kerültek, különösen, ha a londoni sajtó állítólagos affér hírét keltette. 1728-ban arról tudósítottak, hogy Lavinia Fenton angol énekesnő, aki a XVIII. századbeli Koldusoperában Polly szerepének alakításával lett híres, megszökött sokkal idősebb szeretőjével, Charles Powlett-tel, Bolton 3. hercegével. A hír hallatán John Gay költő és drámaíró megállapította: „Bolton hercege, mint hallom, megszökött Polly Peachummel, miután évi 400 fontot költött rá a gyönyör időszakában és évi 200 fontot összezördülés után.” A következtetés világos volt:
A közönség előtt való szerepléssel a primadonnák aktívan megszegték a széles körben elfogadott társadalmi protokollt, amely elvárta a nőktől, hogy kövessék a szabályokat. Az illemtankönyvek tanácsai szerint az „ideális nő” zárt ajtók mögött élje csöndes, házias életét, a primadonna azonban fittyet hányt minderre. A legtöbb ember szemében olyan közéleti személyiségek voltak, akik a hangjukat és a testüket használták, hogy tehetségük révén mutogassák magukat, akár a közönséges prostituáltak.
Száműzetésben
A házasság ugyan bizonyosfajta védelmet nyújthatott a nyilvánossággal szemben a primadonnának, bár ez attól is függött, hogy a férje megengedte-e, hogy folytassa a színpadi szereplését. Sok énekesnő, köztük Elizabeth Ann Linley, a színházigazgató Richard Brinsley Sheridan felesége a házasságkötését követően azonnal visszavonult a nyilvános szerepléstől. Mások továbbra is felléptek, miután zenésztársaikhoz mentek hozzá, bár ez sem jelentett minden esetben garanciát a boldog házasságra és a botránymentes életre. Sok primadonnát bántalmazott a férje, és ők csak úgy tudtak szabadulni a kapcsolatból, hogy társadalmi befolyásra, gazdagságra és egy nagy hatalommal rendelkező pártfogóra tettek szert.
Anna Selina (Nancy) Storace angol szoprán énekesnő azon kevesek egyike volt, akiknek ez sikerült. Miután elnyerte II. József német-római császár és magyar király kegyét, az új bécsi operatársulat primadonnája lett. Storace igazi szupersztár volt, de ez nem akadályozta meg a férjét, a hegedűs John Abraham Fishert, hogy olyan súlyosan bántalmazza az énekest, hogy II. József száműzze a férjet Velencéből. Storace soha nem ment férjhez újból, bár 20 évig tartó romantikus kapcsolatot ápolt énekes partnerével, John Brahammel.
Storace és Braham rendszeresen koncerteztek együtt, ami tovább szította a kapcsolatuk természetével kapcsolatos spekulációkat, az újságok előszeretettel szórakoztatták olvasóikat az őket célzó pikáns megjegyzésekkel. 1797. július 10-én a Morning Post arról tudósította olvasóit, hogy „Braham megígérte Storace-nak, hogy nagyon érzékletesen bemutatja neki, miként állította fel Mózes a kígyóját a pusztaságban”. Storace azért vált a fenti antiszemita és szexista beszólás célpontjává, mert szerelmi viszonyt folytatott egy zsidóval.
Később ugyanebben az évben az Oracle and Public Advertiser azt állította, hogy Storace „komolyan be szándékozik vezetni az ifjú Brahamet egyfajta itáliai testmozgás rejtelmeibe. Be kell vallani, hogy az ifjú a legtapasztaltabb vezetőtől tanulhat.” Ezúttal a sajtó Storace életkorán köszörülte a nyelvét – ő 31 éves volt, Braham nagyjából 9 évvel fiatalabb.
Sajtópáriák
Nem Storace volt az egyetlen primadonna, akit bántalmazott a férje, és később egy másik férfi karjában talált vigaszt. Gertrud Mara rendszeresen volt kénytelen elviselni férje, a német csellista Johann Baptist Mara alkoholizmusát, aki sűrűn meg is csalta és elverte az összes pénzét. 1793-ban Gertrud úgy döntött, elválik a férjétől, és a hírek szerint jelentős összeget fizetett neki azért, hogy külön éljenek. A férj elfogadta a feltételeket, és az énekesnő soha nem látta többé. De ez sem akadályozta meg a sajtót abban, hogy azt híresztelje, Mara szerelmi viszonyt folytat az angol fuvolistával, Charles Florióval. Az újságok helytelenítették a kapcsolatukat, és – a Morning Post szerint – a közönség is elfordult tőle emiatt. 1801-ben, amikor a páros együtt lépett fel Glasgow-ban, az írta az újság, hogy csak néhány néző jött el, mivel „a skótok az erkölcsi érzéküket nyilvános helyekre is magukkal viszik”.
Sem Storace, sem Mara nem ment újból férjhez, bár a két primadonna kapcsolata Brahammel és Florióval nem röpke kaland, hanem hosszú távú együttlét volt. Storace-nak még fia is született Brahamtől.
A sajtó nem kifogásolta, hogy Storace vagy Mara elmenekült a bántalmazó házasságából, de elfogadhatatlannak tartották, hogy nyilvánosan romantikus kapcsolatot tartanak fenn egy olyan férfival, akihez nem tudtak és nem akartak férjhez menni. Más primadonnákat is ugyanígy gyanúsítottak azzal, hogy házasságon kívüli viszonyuk van, még akkor is, ha erre kevés bizonyíték akadt. Elizabeth Billingtont azzal vádolták, hogy számos befolyásos embert elcsábított, többek között William Henry Cavendish Bentincket, Portland 3. hercegét. Billington tagadta az affért, de ez nem akadályozta meg a karikaturista James Gillray-t, hogy A bulstrode-i szirén című metszetén szatirikusan ábrázolja a kapcsolatukat, utalva arra, hogy primadonna ekkoriban a herceg bulstrode-i kastélyában tartózkodott.
A primadonnákat zenei tehetségük miatt istenítették, de ahogy Billington története is mutatja, a hírnévnek árnyoldala is volt: a közvélemény állandó figyelme. A XVIII–XIX. századi sztárok megítélése bizonyos tekintetben mára sem változott meg: ha hihetünk a mai tévésorozatoknak, például A Bridgerton családnak, a primadonnák több időt töltöttek gazdag és híres emberekkel az ágyban, mint amennyit a színpadon énekelve, ami zárójelbe teszi a primadonnák rendkívüli tehetségét, és azt sugallja, hogy valamennyien sűrűn váltogatták partnereiket. Pedig az az igazság, hogy sok primadonnát alaptalanul tartottak erkölcstelennek, pusztán csak azért, mert a foglalkozásuk nem egyezett a női viselkedésről az akkori társadalom által elfogadott elképzelésekkel.
A teljes cikk a BBC History magazin áprilisi számában olvasható nyomtatott vagy digitális formában.
