Váratlan bejelentést tett a miniszterelnök január közepén: hat alapvető élelmiszer árába avatkozik be a kormány úgy, hogy az üzleteknek a tavaly október 15-én érvényes árszintre kell visszavinniük a liszt, a tej, a cukor, a sertéscomb és a csirkemell árát. Mindezt a családok védelmével indokolta az elszabaduló árak ellenében, és később az árstopot a csirkefarhátra is kiterjesztették.
Ma már nyilván meglepő, ám hazánk történetének egészen a közelmúltig állandó szereplője volt a „hatósági ár”, pontosabban a felülről történő beavatkozás a fogyasztói árakba és a bérekbe. A XIX. század első feléig, kissé kisarkítva
Dr. Fónagy Zoltán történészt, az ELTE Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszék habilitált egyetemi docensét az újkor elejétől érvényes árkorlátozásokról kérdeztük.
Felülről irányítva
A hatósági árszabást Magyarországon (is) a helyzet tette szükségessé, pontosabban a városok fejlődése. A nagyobb városokkal ugyanis együtt járt egy jelentős népesség, amely már nem maga állította elő a saját ellátásához szükséges élelmiszert, viszont kereskedelmi és iparcikkeket kínált, amelyeknek pedig a mezőgazdasággal foglalkozók voltak híján.
A két társadalmi csoport közti árucserébe szólt bele a hatalom az úgynevezett limitatióval (a szó korlátozást, a határ megszabását jelenti), vagyis az árak szabályozásával
– mondja a 24.hu-nak Fónagy Zoltán.
Alsó- és középszinten, azaz a város és a vármegye szintjén határozták meg például a gabona, a kenyér, a zsemle, a bor, a hús, de a ruházati cikkek, a háztartási eszközök vagy a szerszámok árát is. Magyarán az alapvető élelmiszerekét és az alapvető céhes termékekét, a kereskedelemben használt súlyokat, illetve maximalizálták a munkabéreket. Utóbbi a munkáltatót védte, de közvetve nyilván az árakra is hatással volt.
Elődeink életét számunkra már elképzelhetetlen mértékben befolyásolták a külső körülmények: a kedvezőtlen időjárás könnyen vezetett éhínséghez, a gyakori járványok, háborúk, rablóhadjáratok egyik pillanatról a másikra egész közösségeket taszíthattak létbizonytalanságba. A limitációk rendszere ehhez alkalmazkodva rendkívül rugalmas volt. A megyei és városi elöljárók évente két alkalommal felülvizsgálták az árakat és a béreket, hogy azokat az aktuális kereslethez és kínálathoz igazítsák. De miért volt erre szükség? Miért nem bízták az „önszabályozó” piacra, mint ma? A válasz összetett, a történész egy teljesen más világot tár fel előttünk.
Az életben maradás biztosítása
A rendi, feudális társadalom gondolkodásában a fennálló társadalmi rend, a különböző jogok és az eltérő társadalmi állás teljesen elfogadott volt, a társadalomnak a természetes, Istentől való rendje. Központi gondolata talán ismerős: kinek-kinek a magáéval kell megelégednie, ami adatott. E rendszerben kissé kisarkítva a parasztok pénzzel, terménnyel és munkával adóztak a nemeseknek, akik ezért felelősséggel tartoztak az alattuk állókért, kötelességük volt gondoskodni róluk. Biztosítani kellett az alapvető életfeltételeiket, megvédeni őket idegen hadaktól, rablóbandáktól, más urak túlkapásaitól és így tovább.
A felsőbb rétegeket a személyes felelősség, erős paternalista hozzáállás jellemezte
– emeli ki a történész.
Alapvető szükség is volt minderre, hiszen egészen a modern korig a mindenkori lakosság túlnyomó többsége számára a létbiztonság különösen törékeny volt, az életben maradás esélye igencsak változékony. Ennek ellensúlyozására alkalmazta a nemesi vezetésű vármegye és az előkelők igazgatta városi önkormányzat az árak és a bérek felügyeletét.
Az elit legitimációja
Különösen nagy szükség mutatkozott beavatkozásra a sorozatosan rossz termésű években, természeti csapások következményeinek tompításában, a járványok, hadjáratok okozta károk mérséklésében. Nem hagyhatták, hogy a hiány felhajtsa a legszükségesebb árucikkek árát, hiszen az tömeges halálhoz, elvándorláshoz vagy lázongáshoz vezetett volna.
Ez indokolta a limitációk évente kétszer történő megújítását is. Ősszel a szüret és egyéb mezőgazdasági munkák végeztével lehetett felmérni a valós mennyiségeket, illetve megbecsülni a kereslet és kínálat alakulását. Tavasszal az előző évi készletek alapján lehetett számítani, illetve többé-kevésbé már az is látszott, hogy mi várható az adott évben a földtől.
Szolidaritás, felebaráti szeretet, az életben maradáshoz fűződő megkérdőjelezhetetlen jog – a feudalizmus évszázadaiban a politikai elit fontos legitimációját jelentette az alattvalókról gondoskodás. Amint ez nem volt elégséges, az a társadalmi ellentétek élesedését vonta maga után.
Vízbe lökték a csaló péket
A limitációkkal kapcsolatban egyébként nem véletlenül fogalmazunk következetesen többes számban. A rendelkezések kisebb földrajzi egységeket érintettek, az egyes városok, megyék mind maguk szabták meg az alkalmazandó árakat. A különböző régiók időjárási viszonyai, környezeti adottságai a hatalmas Magyar Királyságban óriási eltéréseket mutattak, így az árak között is jókora különbségek voltak. Országos piac nem létezett, a kisebb-nagyobb közösségek csak magukra számíthattak:
Az újkorban a gabona szekéren történő szállítása 100 kilométeren annyiba került, mint magának a gabonának az ára a termőhelyen. Vagyis a »beszerzési ár« száz kilométerenként megduplázódott
– emeli ki Fónagy Zoltán.
Noha a „hatósági ár” betartását szigorúan ellenőrizték, természetesen sokszor és sokan megszegték – a forrásokban különösen sok panasz maradt fenn pékekre és mészárosokra. Kisebb lett a zsemle, gyanús volt a hús, csalt a mérleg, minden elképzelhető módon próbálták maximalizálni a nyereséget. A bűnös persze méltó büntetésre számíthatott, nem volt ritka a nyilvános megalázása sem, például mindenki szeme láttára a vízbe lökték a csaló péket.
Morális gazdaság
A polgári fejlődéssel, a vasút térhódításával és a kapitalizmus megszületésével aztán a limitációk is idejétmúlttá váltak úgy a gyakorlatban, mint elvi alapon. Széchenyi István már a Hitel című művében határozottan kiállt a verseny és a szabad piac mellett. A XIX. század második felére, a neoabszolutizmus idején megszűntek a vármegyei autonómiák, létrejött az országos, majd az európai piac, a szociális problémák orvoslására a helyi árszabás már nem volt alkalmas.
A kapitalizmus térhódításával odalett a korábbi világkép is, amely hitt a morális gazdaságban, a tisztességes, illő haszon elvében (e kifejezés visszatérő elem a magyar limitációkban), hogy a gazdasági tevékenységet erkölcsi alapon meg lehet és meg is kell ítélni.
Edward Thompson brit történész a XVIII. századi éhséglázadásokat kutatva arra a következtetésre jutott, hogy a pékek, mészárosok kifosztása a kor erkölcse alapján nem minősült rablásnak, hanem a morális gazdaság helyreállításának – tekintve, hogy a kiváltó ok minden esetben az élelmiszerárak elszabadulása volt.
Limitáció helyett községi boltok
A piacgazdaság egészen más világot hozott, ahol az állam már nem őrködött serényen az életben maradás jogának érvényesülésén. A XX. század elején azonban a hazai nagyvárosokban, mindenekelőtt Budapesten olyan tömeges nyomor uralkodott, hogy rengetegen nem jutottak még kenyérhez sem. A hatóságoknak közbe kellett lépniük.
De nem hatósági árakat alkalmaztak, hanem külföldi példák nyomán maga lépett a piacra a magánszektor olcsón árusító konkurenciájaként
– mondja a szakember.
Ez volt az úgynevezett községesítés. A főváros községi kenyérgyárat alapított, a nagyüzemben, olcsón előállított árut községi kenyérboltokban árusították. Majd megjelent a községi lóvágóhíd és így tovább, a községi élelmiszerboltok úgy húzták le az árakat, hogy a városvezetés végül is aktívan, jogszabályokkal nem avatkozott közbe. Nem volt egy látványos siker, de működött, a kenyérgyár egészen az államosításig fennmaradt.
„Halál a feketézőkre!”
A szó szerint vett hatósági ár a XX. század közepéig már csak válsághelyzetekben tért vissza, a két világháború folyamán – a cél kifejezetten az élelmiszer- és fűtőanyaghiánynak, a tömegek nélkülözésének enyhítése, ezzel a belső béke megőrzése volt. Szorosan ide tartozik még látványos fejezetként a II. világháború utáni egy-két év, amikor az infláció újbóli elszabadulását megakadályozandó az új valuta, a forint 1946-os bevezetésekor minden egyes árucikk árát központilag rögzítették.
A forint stabilizálása során a béreket és az árakat az utolsó békeév, 1938 szintjéhez akarták kötni, de ez végül csak 1948-ra sikerült többé-kevésbé. Rengeteg problémán és feszültségen kellett úrrá lenni, az agrárolló szélesre nyílt, a bérek szintje nagyon alacsony volt, az alapvető élelmiszerek ára folyamatosan növekedett, állandó volt az áruhiány.
Az államilag erősen kötött gazdasági rendszerben olyannyira virágzott a feketepiac, hogy a »Halál a feketézőkre!« vált jelszóvá. A lényeg viszont, hogy a II. világháború után Magyarországon sikerült elkerülni az éhínséget
– ezt már Dr. Valuch Tibor történész, a Társadalomtudományi Kutatóközpont kutatóprofesszora, az Eszterházy Károly Egyetem egyetemi tanára mondja a 24.hu-nak.
Nem állíthattak ellenőrt minden árus mellé
A kommunista hatalomátvétellel elméletben és gyakorlatban is nagy változás indult: az új rezsim elvetette a piacgazdaság „anarchiáját”, egyenlőséget hirdetett és bevezette a tervgazdálkodást. Központilag irányították a termelést, a gyártást, miként az elosztást is, ami együtt járt a központi ár- és bérszabályozással, a hatósági árak egyeduralmával.
A valóság azonban hamar bekopogott az ablakon, a III. világháborúra való (kötelező) készülődés miatt az ipari árak jócskán elszabadultak, míg a mezőgazdasági termékekét nagyon alacsonyan szabták meg. Közben pedig az államosítással, beszolgáltatással, a „kulákság” megsemmisítésével szétverték a termelési rendszert, százezrek hagyták el a mezőgazdaságot, hatalmas földterületek maradtak parlagon. 1950–51 folyamán ismét jegyrendszert kellett bevezetni az alapvető élelmiszerekre.
Nem volt más választás, mint emelni, de a központi árszabás ezt követően is mindenre kiterjedt. Gyakori volt a hiány a legalapvetőbb termékekből is, így érdekes gyakorlat alakult ki: a hatóságok „elnézték”, hogy a piacokon szabadárasak legyenek a hiánytermékek. „Minden árus mellé nem lehetett ellenőrt állítani” – jegyzi meg a történész. A szemléletváltás csak 1956 után történt meg.
A háromhatvanas kenyér
Az 1960-as évekre a termelés stabilizálódott, megszűnt a hiány, a kádári politika egyik legfőbb alapvetése volt, hogy került minden olyan lépést, amely társadalmi feszültségekhez vezethetett. Maradtak a központilag meghatározott árak és bérek, előbbiek szintjét immár igyekeztek a nagykereskedelmi árhoz kötni – mindennek „teljhatalmú” irányítója az Országos Anyag- és Árhivatal, és annak vezetője, Csikós-Nagy Béla volt.
A korszak egyik jelképévé vált, 3,60 forintos kilós fehérkenyér 1960-ban jelent meg a boltokban, és maradt egészen 1979-ig.
Végül mégis csak a piac irányít
Az 1968-ban bevezetett új gazdasági mechanizmus már a piaci jelleget próbálta beépíteni a szocialista tervgazdálkodás rendszerébe. Négy kategóriát határoztak meg:
- Hatósági árat kaptak a legfontosabb és legnépszerűbb cikkek, alapélelmiszerek, ezeket az árhivatal által megszabott áron kellett adni.
- A maximalizált árnál (például lakbér, tüzelő) értelemszerűen megszabták, legfeljebb mennyit lehet elkérni egyes árukért, szolgáltatásokért.
- Hatósági keretek közé szorított ára volt a kávénak és az élvezeti cikkeknek.
- A teljesen szabadon változtatható árak kategóriájába kerültek például a ruhaneműk, illetve a fa- és papíripari termékek egy része.
Az 1970-es évek végére már kendőzhetetlenné vált, hogy mindez nem működik, a következő évtizedben évenként hajtottak végre áremeléseket (árrendezésnek nevezték), a szabadáras termékek köre pedig jócskán bővült. Elszabadult az infláció, az ország eladósodott, ami pedig ez után történt, már inkább a jelenünk, mint történelem.
Az államszocializmus sajátos ideológiát próbált szolgálni az árak és bérek szabályozásával, ám bebizonyosodott, hogy ez nem tartható fenn: a világpiac hatásai nem álltak meg Hegyeshalomnál, a látszólagos jólétet csak külföldi kölcsönökből lehetett úgy-ahogy fenntartani – foglalja össze Valuch Tibor.
