Egy francia nemes asszony, név szerint Marguerite de Carrouges 1386 telén egy olyan bűnügy középpontjába került, amely felvillanyozta egész Párizst, felkeltette a király figyelmét is, majd egy, a francia főváros külterületén elterülő mezőn hatalmas tömeg előtt lezajlott vérontásban érte el a csúcspontját.
Ugyanebben az évben ugyanis Marguerite férje, Jean de Carrogues lovag azzal vádolta meg korábbi barátját, Jacques le Gris-t, hogy megerőszakolta Marguerite-et. Jean, miután a normandiai Alençon grófjának bíróságán hiába kereste igazát, a királyhoz könyörgött igazságtételért. Hivatalos „fellebbezési” (kihívási) eljárást indított Jacques le Gris ellen, és engedélyt kért arra, hogy ügyének igazát párviadalban bizonyíthassa.
Mindketten az életükért küzdöttek
Az ügy kivizsgálása után a parlement (francia királyi bíróság) megadta az engedélyt de Carrouges-nek, aki a Párizs melletti Saint-Martin-des-Champs-ban, egy speciálisan kialakított lovagitorna-pályán találkozott le Gris-vel. A hatalmas nézőseregben maga a király, VI. Károly is jelen volt. De Carrouges és le Gris különleges esküt tett a király előtt, amely azt is tartalmazta, hogy egyikük sem rendelkezik tisztességtelen vagy mágikus előnnyel. Mindkét férfi „kizárólag ügyének igazában, saját erejében, lovában és fegyvereiben bízik”.
Maga a viadal brutális volt. A két férfi lándzsával rontott egymásnak, kölcsönösen lemészárolták a másik csatalovát, majd a földön vívtak elkeseredett és véres harcot. A szó szoros értelmében az életükért küzdöttek. Ha de Carrouges győz, akkor ezzel nyilvánvalóan bebizonyítja ügyének igazát, le Gris-t pedig bűnösnek találják és felakasztják. Ám ha de Carrouges veszít, akkor le Gris ártatlansága bizonyul igaznak, de Carrouges pedig hamis esküvésben válik bűnössé, ami szintén főbenjáró bűn.
A tömeg szeme azonban nem csupán a két férfira szegeződött, hanem magára Marguerite-re, az ügy középpontjában álló szépséges túlélőre is. A történetet Eric Jager könyve, Az utolsó párbaj (The Last Duel) meséli el, amelyet nemrég egy nagy költségvetésű hollywoodi produkcióban filmesítettek meg Jodie Comer, Matt Damon és Adam Driver főszereplésével. A 2021-es, azonos című film rendezője a korábban már több nagyszabású történelmi akciódrámát – például a Robin Hoodot (2010) és a Gladiátort (2000) – is vászonra ültető Ridley Scott.
[Spoiler figyelmeztetés a filmet később megnézni szándékozó olvasóinknak: cikkünk két utolsó bekezdéséből kiderül a párbaj végkimenetele!]
Isten törvényszéke előtt
A könyv szerzője Marguerite-et nevezte meg az istenítélet és az egész ügy „okának”, de természetesen nem ő volt az: az egész szerencsétlen történet az erőszaktevő lelkén száradt. A történeti feljegyzésekben Marguerite állhatatosságával és mérhetetlen bátorságával tűnik ki. Ha férje veszít a párbajban, akkor őt is hamis esküben fogják bűnösnek találni. Milyen szörnyűség vár rá ekkor? Máglyahalál.
Maga a párbaj – gondosan kidolgozott rituáléjával és közönséget vonzó látványosságával – természetesen kiváló alkalom volt de Carrouges számára, hogy a nyilvánosság előtt bosszút álljon, és visszaszerezze a saját, illetve a felesége becsületét. Az eseményt a lovagi és nemesi becsület és büszkeség éthosza hatotta át. Mi több, le Gris de Carrouges ellensége volt – szinte tapintani lehetett a kettejük közti gyűlöletet.
Az istenítélet ugyanakkor egyfajta sajátos jogi mechanizmus is volt. Régi hagyománnyal, különös logikával rendelkezett, és mindig nagymérvű szkepticizmust váltott ki. Nem volt azonos a lovagi párbajjal, inkább egy törvényszéki eljárásnak felelt meg. Az istenítélet a próbatétel egy formája volt, amely azon az elgondoláson alapult, hogy az ügyet a judicium Dei, azaz „Isten ítélete” fogja eldönteni. Jean de Carrouges nem nyugodott bele az első bírósági ítéletbe, és lehetőséget kért arra, hogy az ügyet Isten elé terjeszthesse. Ebben az értelemben az istenítélet a középkori próbatételek egyéb formáival − víz-, tűz-, tüzesvaspróbával – volt rokon.
Dávid és Góliát
Az istenítélet gyökerei ősidőkre nyúlnak vissza. A középkori emberek gyakran hivatkoztak Dávid és Góliát történetére, amelyben Isten csodát tesz, és Dávid ügyének igazát az óriás felett aratott hihetetlen győzelme bizonyítja.
A középkori Európában az istenítélet a germán jogban került újra a felszínre. Az első hivatkozást Gundobad burgund király 502-ben kiadott dekrétumában találjuk meg. Ez a szabályzat kifejti, hogy a megvádolt fél által tett eskü után legtöbbször meg kell hozni az ítéletet, de „ha a másik fél nem kívánja az esküt elfogadni, hanem kijelenti, hogy ellenfelének fegyver által kell bizonyítania vallomásának igaz voltát, az pedig nem lép vissza, akkor ne tagadjuk meg a párviadal engedélyezését”. Ez a Burgundiából eredő gyakorlat igen széles körben elterjedt. Törvényes eljárásként Franciaországban volt a legismertebb, Angliába valószínűleg a normann hódítással jutott el, és a legtöbb ilyen ítélet a XI. század közepétől a XIV. század közepéig terjedő időszakban született.
Az istenítéletet polgári és büntetőeljárásokban egyaránt alkalmazhatták: tulajdoni vitákat ugyanúgy rendezhettek vele, mint az emberölés, a gyújtogatás és a nemi erőszak förtelmes bűneseteit.
Kik küzdöttek ezekben a párviadalokban? A leghíresebb esetek előkelő nemesekről szólnak. A párbaj lehetősége azonban elvileg bárki előtt nyitva állt: városi polgárok, parasztok, zsidók vagy nők egyformán élhettek vele. A hatóságokat igazából csak az izgatta, hogy egyik félnek se legyen tisztességtelen előnye. A nők jellemzően egy őket képviselő bajnok megbízásához folyamodtak: 1280-ban egy bizonyos Jeanne de la Valete gyújtogatással vádolt meg két lovagot, és egy bajnokot kért fel, hogy küzdjön meg a nevében.
Kétkezi munkásokat nem ugrasztottak össze jól felfegyverzett nemesekkel. Philippe de Beaumanoir francia jogtudós kifejtette, egy lovag nem teheti meg, hogy megvádol és párbajra hív egy közembert, majd teljes fegyverzetben küzd ellene. „Ebben az esetben le kell ereszkednie a védekező fél által jog szerint használt fegyverfajta szintjére – állította de Beaumanoir –, mivel nagyon kegyetlen dolog lenne, ha egy uraság a ló és a páncél előnyeit élvezve szállna szembe egy közemberrel.”
Károkozás és jóvátétel
Úgy tűnik, hogy a kor emberei a perdöntő bajvívások kezdetétől fogva tisztában voltak azzal, hogy tévedések is történhetnek. Liutprand longobárd király 724-ben kiadott rendelete szerint azoknak, akik perdöntő bajvívásban vereséget szenvedtek, de később ártatlannak bizonyultak, vissza kellett kapniuk azt a kártérítési pénzt, amit az áldozatnak kifizettek.
És mi történt, ha a párbajban mindkét fél meghalt? Ez nem volt szokatlan, és az egész eljárást kétségessé tette. Egyes fennmaradt csodálatos esetek azt is megmutatják, hogy az emberek tisztában voltak azzal, az istenítéletért vívott harc nem mindig vezet helyes eredményre. 1208-ban Yorki Szent Vilmos nyilvánvalóan csodát tett, amikor visszaadta egy igazságtalanul megvádolt és az istenítélet során kiherélt, valamint megvakított férfi szemét és heréjét.
A perdöntő bajvívással kapcsolatos aggodalom részben az észszerűsítésből fakadt. Ranulph de Glanville angol jogtudós 1190 körül leírta, hogy „a jogi intézmény [az esküdtszék általi döntés] mindenekfölött a méltányosságon alapul. Általa könnyebben és gyorsabban érhető el az igazság, amit csatában még számos és hosszú halogatás után is ritkán lehet kivívni.” Ahogy a jogi eljárásrend egyre bonyolultabbá, a politikai hatalom pedig intézményesebbé vált, a perdöntő bajvívás egyre időszerűtlenebbnek tűnt, nem utolsósorban azért, mert potenciálisan aláásta a királyi tekintélyt.
Az egyház is egyre jobban aggódott az istenítélet implikációi miatt. I. Miklós pápa már a IX. században attól tartott, hogy ezek a próbatételek – szentségtörő módon − „Istent kísértik”. Az 1215. évi negyedik lateráni zsinat – amely döntő pillanat volt az intézményes egyház növekvő legalizációjában – súlyos aggodalmakat fejezett ki az istenítélettel kapcsolatban, és az egyház tartózkodott az istenítéletek rituáléjának felügyeletétől. Ezen aggodalmak egy része a legalizációból eredt, egy része pedig az olyan bonyolult teológiai érvekből, amelyeket például Pierre le Chantre (Petrus Cantor) fejtett ki a Párizsi Egyetemen.
Ezek az aggodalmak szórakoztatóbb formában, de ugyanolyan fontossággal jutottak kifejezésre az irodalomban. Trisztán és Izolda XII. századi története a próbatétel egész logikáját lerombolta, noha konkrétan nincs benne perdöntő bajvívás. Izolda, akinek be kellett bizonyítania, hogy nem házasságtörő, a leprásnak beöltözött Trisztán nyakában ülve kel át a mocsáron. Ezután pedig már nyugodt szívvel meg tud esküdni a szent ereklyékre, hogy Trisztánon kívül soha egyetlen férfit sem engedett a lábai közé. Ahhoz, hogy az effajta történet működjön és szórakoztasson, a hallgatóságnak bizonyos fokú szkepticizmust kellett táplálnia a judicium Dei egész elképzelésével szemben.
A középkor későbbi szakaszában mindvégig rendkívül népszerű Renart-történetek (Róka-regény) egy gonosz kis rókáról szólnak, aki csúf tréfákat űz minden barátjával: lop, kegyetlenkedik és még a legjobb barátja feleségét is megerőszakolja. Az egyik történetben éppen ez a barátja, Isengrin, a farkas istenítélet céljából párviadalra hívja ki. Elkeseredett harcot vívnak, amelyben Renart-t kiherélik és megvakítják, ő azonban jó egészségben újból életre kel, hogy folytassa galád tetteit. A közönség – az udvar népétől a kolostorok lakóiig – jót nevetett a párbaj eredménytelenségén.
Lagymatag beavatkozás
A perdöntő bajvívás miatti aggodalom egy sor korlátozó rendelethez vezetett. VII. Lajos francia király (1137−1180) és utódai, II. Fülöp Ágost és VIII. Lajos egyaránt kiadtak olyan rendeleteket, amelyek korlátozták a párbaj alkalmazását, különös tekintettel azokra a férfiakra, akik szabad státuszukat akarták igazolni. A számos jogi reformot bevezető IX. Lajos 1258-ban teljesen betiltotta a perdöntő bajvívást.
Ám ez a sok, korlátozásra irányuló kísérlet enyhén szólva lagymatag volt. II. Fülöp Ágost szorgosan adott bizonyos városoknak párbajokat engedélyező kiváltságleveleket, és e gyakorlat Franciaországban még IX. Lajos egyértelmű ediktuma után is folytatódott. A párbajozást főként a nemesek tartották joguknak, és keményen küzdöttek a visszaállításáért. Aztán 1307-ben IV. Fülöp francia király bűnügyekben újból bevezette az istenítélet intézményét. A Jean le Carrouges és Jacques de Gris közötti becsületbeli ügyet – könyvben és filmen egyaránt – drámaian „az utolsó párbajnak” nevezik, pedig nem volt az. 1409-ben egy francia határozat
Csábító dolog a középkori istenítéletet elődeink irracionalitásának és együgyűségének legfőbb példájaként szemlélni. Ám ennek számos kimondottan logikus alapja volt. Bizonyos eseteket ugyanis egyszerűen nem lehet ilyen vagy olyan módon bizonyítani. Egy olyan társadalomban, amely hitt Isten mindenek fölötti hatalmában, nyilván nem volt túlzás a megoldhatatlan ügyeket az Úr ítéletére bízni: a korabeli vallásos közegben ez valószínűleg logikusabb volt az emberi ítélet erejébe vetett hitnél.
Mi több, a perdöntő bajvívás annak is hasznos módja lehetett, hogy a királyi hatalom távol maradjon a nehéz esetektől, megszabaduljon a civakodó, nemkívánatos elemektől, és ne kelljen állást foglalnia, amikor az politikailag veszélyes. A résztvevőknek döbbenetesen nagy tétekkel kellett számolniuk, de ez volt a lehető legnyilvánosabb módja a bosszúállásnak, illetve becsületük megvédésének. A nagyközönségnek pedig ez nyújtotta a leghatásosabb és legfélelmetesebb látványosságot.
Jean de Carrouges és Jacques le Gris a hatalmas tömeg és az elbűvölt VI. Károly király előtt vívott meg igazáért. A viadal elhúzódó, véres és látványos volt. Akkor fejeződött be, amikor de Carrouges felhúzta le Gris sisakrostélyát és halálosan megdöfte. Le Gris testét elvonszolták a vér áztatta mezőről, és felhúzták egy akasztófára.
De Carrouges-t megjutalmazták, amiért volt bátorsága kiállni ügyének igazáért. Ami a feleségét, Marguerite-et illeti, ő szilárdan kitartott, kockára tette jóhírét és életét azért, hogy megszólaljon és elmondja az igazát.
A teljes cikk – amely pár különösen szokatlan esetet is bemutat a félresikerült középkori párviadalok közül – a magyar nyelvű BBC History magazin legújabb, decemberi számában lapozható fel.
