Manapság is előszeretettel használjuk a „középkori” jelzőt bármire, ami rossz, elmaradott, ostoba, kegyetlen, erőszakos vagy reménytelenül idejétmúlt. Ez igencsak fel tudja bosszantani a történészeket; vannak is köztük olyanok, akik a középkor kifejezés történettudományi használatát elhagynák, és helyette inkább a „középső évezred” kifejezést vezetnék be. Nem mondunk újdonságot azzal, hogy e törekvések egyelőre nem állítottak tömegeket maguk mögé.
Azonban, ha alaposabb vizsgálatnak vetjük alá a középkort, sok olyasmit láthatunk, ami saját korunkból is ismerős lehet. Mert hiába tény, hogy óriási különbségek vannak az emberek akkori és a mai élete között, sok minden akad, ami összeköt minket az akkor élőkkel. Modern világunk középkori alapokra épült, és mai félelmeink, aggodalmaink többségében középkori elődeink is osztoztak, alig más formában. Ahogy már az ótestamentumi Prédikátor könyvében is olvashattuk: „semmi nincs új dolog a nap alatt” (Károli Gáspár fordítása).
Özönvíz és hideglelés
Északnyugat-Európában 1314 nyarának végén zuhogni kezdett az eső. És csak zuhogott. A hőmérséklet mélyen a szokásos alatt maradt. A folyók kiléptek a medrükből, a szántóföldek víz alá kerültek. Az időjárás hónapokig borzalmas maradt, nemcsak a tél folyamán, de a következő tavasz és a nyár sem hozott enyhülést, sőt, még ezután sem tértek vissza a dolgok a korábbi kerékvágásba. A következő években rosszabbnál rosszabb aratások követték egymást, százezrek éheztek, az állatok pedig csak hullottak az alultápláltság és a betegségek következtében.
Hatalmas éhínség alakult ki. Ilyen nélkülözést a mi időnkben még nem láttunk, és nem is hallottunk ilyenről száz éve
– írta egy krónikás.
Az élet nehézségei nem voltak ismeretlenek a középkori emberek számára, hisz a többség megélhetése bizonytalan volt, az időjárás kegyeire volt bízva, de a XIV. század eleje mégis kirívóan nehéznek bizonyult. Nem egyszerűen szeszélyesen rossz volt ugyanis az időjárás, hanem megkezdődött a klíma jelentősebb megváltozása, ami később a „kis jégkorszak” elnevezést kapta, és több száz évig tartott, komolyan befolyásolva a mindennapi életet. Az átlaghőmérséklet nagy, Nyugat-Európában és máshol is érezhető zuhanása jóval kegyetlenebb teleket hozott, és megnehezítette a földművelést.
A XIV.-től a XIX. századig tartó kis jégkorszak népességszám-zuhanást, gazdasági stagnálást, rengeteg helyen politikai instabilitást okozott, valamint többet is magával hozott minden idők legsúlyosabb emberi és állati járványai közül. Ezeknek nem mind volt közvetlen kiváltó oka Európa klímájának megváltozása – de teljesen véletlen egybeesésekről sem beszélhetünk.
Egzisztenciális veszély
Ez nem is volt egyedi eset. A középkort közrefogták a klímaváltozások. A korszak egy lehűléssel kezdődött, ami véget vetett az úgynevezett római meleg időszaknak (egy többszáz évig tartó meleg, csapadékos korszaknak, ami lehetővé tette a Római Birodalom virágzását). Ahogy változtak a körülmények, a római császárok egyre nehezebben tudtak úrrá lenni a külső és belső fenyegetéseken. Róma bukásával pedig elkezdődött a középkor.
Ezzel szemben a középkor legnagyobb fejlődést hozó korszaka a középkori meleg időszak alatt jött el, ami nagyjából 950 körül kezdődött és 1250-ig tartott. Ekkoriban az európai királyságok gazdagsága és regionális befolyása jelentősen megnőtt, ennek hátterében a jó terméshozamok, a népességnövekedés és a felfedezések álltak. Nem véletlen, hogy a vikingek is ebben az időszakban rajzottak ki Skandináviából, és az – ekkoriban éppen a szokásosnál jóval kevésbé jeges – északi tengereket járva jutottak el Izlandra, Grönlandra, sőt Észak-Amerikába is.
Sokan mondják, hogy a XXI. század legnagyobb globális kihívása a klímaváltozás. Vannak tudósok, akik amellett érvelnek, hogy a mai kort egy új, antropocénnek nevezett földtörténeti kornak kellene tekintenünk, hiszen az emberi tevékenység alapvetően befolyásolja a Föld működését. Ahogy a változó hőmérséklet ma (az ENSZ megfogalmazása szerint) „egzisztenciális veszélyt” jelent, illetve „válságmultiplikátorként” működik, ugyanez elmondható volt a középkorról is.
Idegen testek
Angol mesteremberek egy csoportja 1463 körül feliratot intézett IV. Eduárd királyhoz arra panaszkodva, hogy idegenek veszik el a munkájukat. Túl sok „az idegen” az országban, és jelenlétük azzal jár, hogy „a király alattvalóit nagy szegénység fenyegeti, és nincs módjuk dolgozni” – így a panaszosok. Az ilyen panaszok megszokottnak számítottak a középkori Angliában. Úgy tűnik, az egész középkorban mindig csapatosan érkeztek külhonból az emberek. A rómaiak Britanniából történő V. századi kivonulása után több hullámban érkeztek germán és skandináv népek: angolok, szászok, jütök, majd valamivel később a vikingek, aztán a normannok.
A XIV–XV. századra a hódító szándékkal érkezők helyét átvették azok, akiket ma „gazdasági bevándorlókként” szokás emlegetni: külföldi, sokszor magasan képzett munkások és mesteremberek jöttek az angol városokba, hogy szakmájukkal boldogulást keressenek. Nagy általánosságban a bevándorlás jó volt Angliának: erősítette a gazdaságot, növelte a genetikai és a kulturális változatosságot. Azonban bizonytalanságot is gerjesztett, nyugtalanította az embereket, és időnként véres erőszakhoz is vezetett.
Migrációs hullámok
A migráció tehát, ahogy manapság is, fontos történelmi tényező volt a középkorban. Sőt, azt is mondhatjuk, hogy a középkori történelem legfontosabb epizódjai közül többet is értelmezhetünk a migráció felől közelítve. A Nyugat-római Birodalom bukásának közvetlen kiváltó oka egy globális migrációs válság volt. Az egész Európa és Ázsia határán kezdődött, amikor a súlyos aszályok miatt felkerekedő hunok nyugat felé indultak, elűzve az ott élő gót törzseket. A gótok emiatt a IV. század végén a római területekre benyomulva igyekeztek helyet találni maguknak, és a nyomás, amit a birodalmi intézményrendszerre helyeztek, végül annak teljes összeomlásához vezetett.
A kora középkor nagy királyságainak többségét pedig migránsok építették: francia és német földön a frankok, Burgundiát a burgundok, Angliát az angolok és a szászok, és így tovább. A viking emigránsok skandináv szülőföldjüket elhagyva mindenhol feltűntek Konstantinápolytól Amerikáig. A VII–VIII. században egy új vallásra, az iszlámra áttérő, arab nyelvet beszélő emberek keltek útra, és hódítottak meg területeket Közép-Ázsiától az Ibériai-félszigetig. Aztán jöttek a keresztes hadjáratok, amelyek során migráns európaiak hoztak létre államokat Palesztina és Szíria területén.
Majd a középkor végén következett talán a legnagyobb hatású migrációs folyamat: az Óvilágból induló európaiak gyarmatosították a karibi térséget és Amerikát, majd új területeikre tömegesen szállítottak afrikaiakat azok akarata ellenére. Bár a fentiek mind döntő befolyással voltak a történelem alakulására, e legutóbbi epizód még ma is komoly társadalmi feszültségeket okoz.
Járvány és ostorozás
Avesburyi Róbert történetírót 1349 szeptemberében különös látvány fogadta Londonban: az utcán vonuló „flagellánsoké”, akik imádságos énekeket kántálva masíroztak, miközben addig ütötték ostorokkal egymást, míg hátukat teljesen el nem borította a vér. Sokkoló látvány lehetett, de a menet célja nemes volt: ennek az önostorozó szektának a hívei arra próbálták rávenni Istent, hogy enyhítsen azon a szorításon, amelyet a pusztító járvány okozott minden európai városban.
Manapság igen kevesen javasolják önostorozó összejövetelek tartását járványok elleni védekezésképpen (sőt egyenesen szuperterjesztő eseménynek bélyegeznénk az ilyesmit). A legtöbben Isten helyett a tudományba helyezzük bizalmunkat, ima és vezeklés helyett pedig az oltásban hiszünk. Azonban az elmúlt időszak bebizonyította, hogy az emberiség továbbra is igen sebezhető a gyorsan terjedő kórokozók által.
A populizmus előretörése
A történelem első, viszonylag jól dokumentált, nagy kiterjedésű járványa a középkor kezdetén söpört végig a világon. A justinianusi pestis 541-ben kezdett terjedni, és milliók életét követelte Kelet-Afrikától Britanniáig. „Nem hagyott el sem szigetet, sem barlangot, sem hegyszorost, ahol emberi lelkek éltek” – jegyezte fel Prokopiosz bizánci történetíró. Konstantinápolyban a bezárt üzletek és a házaikban megbúvó emberek ellenére hetente tízezrével szedte áldozatait a kór. A járvány gazdasági és pszichológiai hatásai hosszú éveken át érezhetők voltak.
Ugyanez igaz volt a XIV. századra is. A fekete halál hatása túlmutatott az iszonyatos halálozási adatokon. Ahogy a járvány újabb és újabb hullámai lecsaptak, szinte minden európai államban jelentős, erősen populista színezetű tömegmozgalmak alakultak ki.
A legnagyobb felfordulás az 1378 és 1382 közötti időszakban uralkodott el, nem sokkal azután, hogy a járvány harmadik hulláma is végigpusztította Európát. Tüntetések és zavargások voltak Firenzében 1378-ban, Franciaország déli részén 1379-ben, Franciaország északi részén pedig 1380-ban. 1381-ben a Wat Tyler-féle parasztfelkelés majdnem elsöpörte az angol kormányzatot, 1382-ben pedig Párizsban tört ki lázongás.
A XXI. század perspektívájából nézve ez nem is annyira meglepő. Mi is tapasztalhattuk, hogy a betegség és a gazdasági nehézségek milyen szorosan összekapcsolódnak a társadalmi elégedetlenségi mozgalmak térnyerésével. Ebben a tekintetben sem vagyunk tehát olyan mások, mint középkori elődeink.
A teljes cikk – a „globalizáció” kezdeteinek és a középkori tudományos forradalom elemzésével – a magyar nyelvű BBC History magazin új, novemberi számában található.
