Az őslakosság nélküli Bermuda-szigetcsoportot az európai felfedezők az 1500-as évek elején érték el. Bár földrajzi helyzete miatt jó állomás lett volna az Óvilágból Észak-Amerikába vezető úton, az inkább Közép- és Dél-Amerikára koncentráló spanyolok és portugálok a következő évszázadban meg sem próbáltak itt valamiféle állandó telephelyet létrehozni. Bermudát végül 1607-ben, vihar következtében egy angol telepeseket szállító flottától elszakadt, itt kikötött hajó nyilvánította az angol korona részének, 1612-től pedig az angolok már el is kezdték a megtelepedést a szigeten.
Az édes hagyma
A szigetcsoport stratégiai jelentősége az amerikai függetlenségi háború idején értékelődött fel, az angolok pedig a vereség után kezdtek a kikötői létesítmények jelentősebb fejlesztésébe, hiszen az amerikai partvidéken található bázisaikat elvesztették. Ekkor kezdődött meg a földművelés kiterjesztése is. Az alig néhány tucat négyzetkilométernyi, óceánnal körülvett szárazföldön sokáig nem folyt jelentősebb mezőgazdasági tevékenység, ám a szigetek kormányzói aggódtak amiatt, hogy egy esetleges háborús helyzetben nagyon kiszolgáltatottá teszi őket, ha élelmiszerből is folyamatosan importra szorulnak.
Ehhez viszont munkáskezek is kellettek. Mivel éppen ekkoriban törölték el a korábban Bermudán is jelen levő rabszolgaságot, a szigeteket már önszántukból érkező bevándorlók lepték el. Egy portugál csoport hozta magával annak az édeshagymának a magjait, ami aztán sokáig a szigetek legfőbb terméke lett. A hagyma remekül termett az enyhe klímán, a fehér, lila és vörös változatban is létező portugál hagyma pedig annyira édes volt, hogy önmagában, nyersen is lehetett fogyasztani.
Ez pedig igen értékessé tette ezt a növényt a XIX. század tengerészei számára. Ekkorra már köztudott volt, hogy a rettegett skorbutot elsősorban gyümölcs és zöldség fogyasztásával lehet elkerülni, és bár a hagyma nem tartalmazott annyi C-vitamint, mint mondjuk a citrom, nagyon hosszú ideig elállt, és ezt a fajtát még sütni vagy főzni sem kellett, elég volt kiosztani a legénység körében.
Texas „lenyúlta”
A Bermuda-hagyma hamarosan híres és keresett árucikk lett, és 1844-ben már 150 tonna hagymát termesztettek a szigeteken, túlnyomórészt exportra. Amikor Mark Twain 1877-ben meglátogatta Bermudát, ő is megemlékezett a zöldségről és annak már-már kultikus szerepéről az itt lakók életében. „A hagyma Bermuda öröme és büszkesége. Drágaköve, koronaékszere. Az utcai beszélgetések, a prédikációk, az irodalom legfontosabb témája. A bermudaiak számára a hagyma az abszolút tökéletesség metaforája.”
Miközben a század végén már heti 30 ezer dobozt szállítottak a Bermuda-hagymából az Egyesült Államokba, a viharfelhők kezdtek gyülekezni a bermudai hagymaterjesztés egén. 1898-ban texasi farmerek beszereztek bermudai hagymamagokat, hogy kihasítsanak maguknak egy darabot a jól jövedelmező üzletből. Bár voltak annyira élelmesek, hogy még egy falut is elneveztek az államban Bermudának, hogy ezzel a származási hellyel téveszthessék meg a vevőket, az első években nem ment jól a texasi hagymatermesztés.
Az első világháború alatt viszont a kereskedelmi korlátozások miatt megszakadt a bermudai hagyma utánpótlása, a texasi termesztők pedig learatták a piacot, és az iparág évi 40 ezer dolláros hasznot hozott 1917-ben. A háború után pedig a védővámok tettek róla, hogy a bermudai hagymaipar ne térhessen magához, így az a XX. század közepére nagyjából meg is szűnt, bár a helyi kultúrában és gasztronómiában még mindig fontos szerepet játszik a hagyma, ami egykor messze földön híressé tette a szigeteket.
