„Nevezzen átkozottnak!” A tetőtől talpig feketébe öltözött alak szavait csaknem elfojtotta a dühöngő vihar, s „valami fantomnak tűnt, fején fekete sisakkal és álarccal, akit nézni is szörnyű volt”. Alexandre Dumas Bragelonne vicomte című, 1850-es regényében magával ragadó képet festett a vasálarcot viselő férfiról, s számos filmet is megihletve bebetonozta e misztikus jelenség helyét a tömegkultúrában. Dumas-t egy majdnem két évszázaddal korábbi legenda inspirálta, amely szerint e rejtélyes valakit letartóztatták és titokban bebörtönözték, évtizedeket töltött sötét, nyirkos börtöncellákban, mielőtt a Bastille-ba került. Olyan szigorúan őrizték, hogy véletlenül se hallhassa senki a mondandóját, még a nevét sem ejthette ki.
Egy börtönőrt – aki mindig rajta tartotta a szemét – arra utasítottak, azonnal ölje meg, ha a szükségletein kívül másról is beszél. Ennek ellenére az őre nagy tiszteletet mutatott a rab iránt, jelenlétében még a kalapját is levette. Dumas történetében ugyanis nem egyszerű földönfutó, hanem Franciaország egyik legmagasabb rangú személye kapta e szerepet. A legenda – és Dumas sztorija – szerint vasból készült álarcot kellett viselnie, hogy senki ne tudja, kicsoda ő, és két muskétás állt készenlétben, hogy megölje, amennyiben mégis levenné.
Fogságba vetésének oka államtitoknak minősült, halála után a celláját faltól falig kivakarták és kitisztították, szánalmas bútorzatát pedig megsemmisítették, hátha egy rejtett helyre bevéste a nevét.
Csavaros családi titok?
A legenda Voltaire figyelmét is felkeltette, aki igyekezett utánanézni, mit mesélnek a híres fogolyról és a borzalmas álarcról, amelyet hordania kellett. Rájött, hogy ez több mint szóbeszéd, a Vasálarcos valóban létezett, és XIV. Lajos, a Napkirály uralkodása idején (1643–1715) élt. Voltaire arra következtetett, hogy csupán egyetlen lehetséges ok állhat arcának elrejtése mögött: megszólalásig hasonlított a minden francia által rögtön felismerhető Napkirályra. Így a fogoly nem lehetett más, mint Lajos eltitkolt ikerfivére, akit a királyság biztonságának szavatolása érdekében csuktak le.
Az ikerteória Alexandre Dumas-ra is hatást gyakorolt, bele is építette a Bragelonne vicomte csavaros történetébe. Főként a regényének és az ezen alapuló filmeknek köszönhető, hogy a Vasálarcos legendája sok-sok éven át eleven maradt. A valóság azonban gyökeresen eltér a Dumas által leírtaktól. Miután tüzetesen átolvastam a XIV. Lajos és hadügyminisztere, Louvois, valamint egy Saint-Mars nevű börtönőr levelezését, arra a megállapításra jutottam, hogy
Mi több, az is kiderült, hogy nem kellett folyton álarcot hordania – ezt Voltaire találta ki, szerinte a rab „arcára rögzített maszkot viselt, s acélrugók segítették, hogy étkezni tudjon benne”. Erre azonban nincs történeti alap. Ezzel szemben Eustache-nak nem vasból, hanem bársonyból készült fekete álarcot kellett felvennie, de azt is csak idősebb korában, valamint akkor, ha bárki kívülálló megláthatta.
Eustache személyére először a jogászból lett történész, Jules Lair mutatott rá 1890-ben. A legtöbb történész azonban elvetette ezt, hiszen Eustache nem volt sem érdekes, sem fontos ember – Voltaire és Dumas nyomán úgy gondolkodtak, bizonyosan jelentékeny valakiről lehet csak szó, így tovább folytatták a kutatást. Tényleges oka azonban nincs annak, hogy ne rejtőzhetett volna közrangú személy a maszk alatt.
Mielőtt azonban rátérnénk bebörtönzése okára, érdemes áttekintenünk az előzményeket. Az egész 1669 júliusának végén kezdődött, amikor XIV. Lajos kibocsátott egy lettre de cachet-t, vagyis elrendelte egy bizonyos Eustache azonnali letartóztatását és az itáliai Alpokban lévő Pignerol erődjébe való szállítását. Fogva tartásának borzalmas – néha kifejezetten bizarr – körülményei feltűnően hasonlítanak Dumas fikcióba mártott leírásához: börtönbe vetését a legteljesebb titokban tartották, és börtönőrét, Saint-Mars egykori muskétás őrmestert arra utasították, hogy senki ne láthassa vagy hallhassa a rabot. Az őr naponta egyszer szűkös ételcsomagot dobott cellája padlójára, s amennyiben Eustache az alapszükségleteinél többről akart volna beszélni, Saint-Mars-nak meg kellett volna ölnie, amire készen is állt: „Ha szólna hozzám vagy másvalakihez a szükséges dolgokon túl, felnyársalom a kardommal.”
Az egyszerű inas
Innentől kezdve azonban Dumas verziója alaposan elrugaszkodik a valóságtól. Nemhogy nem volt a király ikertestvére vagy legalább egy jelentékeny nemes, a hadügyminiszter mindössze egy „egyszerű inasnak” minősítette Eustache-t.
A XVII. századi Franciaországban a státusznak még a börtönben is jelentősége volt. Mint inas, alacsony rangúnak minősült, ami jól látszik a rendelkezésére bocsátott értéktelen tárgyakból. Olcsó ruhákat adtak neki – Louvois szerint az „ilyesfajta népek” öltözéke akár 3–4 évig is kitarthat. Ellentétben vele, a Saint-Mars gondjaira bízott másik állami fogoly, Nicolas Fouquet, a pénzügyek bukott főintendánsa, minden évszakban új ruhákat kapott. Míg Eustache-nak senki nem viselte gondját vagy társalgott vele, addig Fouquet-re inasok ügyeltek; Eustache eledele épphogy elég volt az életben maradáshoz, Fouquet ellenben a legfinomabb ételeket ette, akárcsak szabadlábon. Egy tekintetben azonban ugyanúgy bántak velük: szigorúan őrizték őket, és – legalábbis az első években – Fouquet sem léphetett kapcsolatba a külvilággal.
A börtönben mégis egy helyre kerültek, és Eustache-nak inasként kellett szolgálnia a tisztségétől megfosztott főintendánst. Egy fogolynak szolgálni korántsem volt kívánatos foglalkozás: az inasnak együtt kellett laknia az urával, és annak büntetése lejártáig még a családját sem látogathatta. Fouquet-nek eredetileg két inas járt, egyikük azonban meghalt, így a másik, La Rivière magára maradt, s mivel Saint-Mars nem talált helyettest, emlékezve rá, hogy inasnak titulálták, XIV. Lajos és Louvois engedélyével Eustache-t tette meg második inasnak. Eleinte csak arról volt szó, hogy akkor kell dolgoznia, ha La Rivière nem tudja elvégezni feladatait, később azonban állandósították, még Fouquet-t is elkísérhette, amikor utóbbi engedélyt kapott a várfalakon való sétára. Idővel aztán a volt főintendáns látogatókat is fogadhatott, így Eustache-nak az ő kívánságaikat is lesnie kellett.
A nagy jövés-menés persze a biztonság rovására ment, ám Lajos és Louvois nem aggódott túlzottan. Saint-Mars-t mindössze arra utasították, egyezzen meg Fouquet-vel arról, „amit jónak lát az Eustache nevű személy biztonságát illetően… mindenekfelett is azt tanácsolva, hogy négyszemközt senkivel ne beszéljen”. A fogoly Fouquet-nek tehát most már Eustache-ra is vigyáznia kellett, ügyelve arra, hogy bebörtönzésének okát senki ne tudja meg.
Mi volt hát Eustache titka? Nyilvánvalóan korábbi alkalmazásával állt összefüggésben. Ezt támasztja alá a király utasítására a hadügyminiszter által a volt főintendánsnak írott levél. Louvois rákérdezett, vajon Eustache beszélt-e arról a másik inasnak, hogy mit látott a letartóztatása előtt – majd ezt a sort kihúzta és azzal helyettesítette, melyben Eustache korábbi alkalmazásának elbeszélése iránt érdeklődött.
Az eredeti lettre de cachet-ben Lajos mindössze azt közölte: „elégedetlen” az illető viselkedésével, ezt azonban nem fejtette ki. A király tehát nem magyarázta meg, hogy miért neheztel Eustache-ra – letartóztatásának körülményei azonban ékesszólóan árulkodnak.
Szolgák és kémek
1669 nyarán nagyon fontos titkos tárgyalások zajlottak XIV. Lajos és az angol uralkodó, II. Károly között, amelyeken Károly húga, Henrietta közvetített, aki Lajos öccse, I. Fülöp orléans-i herceg felesége volt. Károly és Henrietta inasokkal küldte oda-vissza az üzeneteket a La Manche-on át, ám az inasok maguk is gyakran megbíztak más szolgákat a kézbesítéssel. Néha még maga Károly és Henrietta sem ismerte, kik ezek a közvetítők, Károly egy, a húgának írt levelében meg is jegyezte, hogy annak levelét „egy itáliai adta át, kinek nevét és képességét nem tudjuk, s egy oly sötét folyosón nyomta kezünkbe a levelet, hogy ha látnánk se tudnánk arcát újra felismerni”. Egyértelmű, hogy nem Eustache-ról van szó, hiszen ő francia volt, ám e megjegyzés is jól illusztrálja, milyen titkos praktikák övezték az üzenetváltást ebben a nehéz időszakban.
Nem sokkal Eustache letartóztatása előtt Louvois-t és apját, Le Tellier-t – aki előtte szintén hadügyminiszter volt – is bevonták a tárgyalásokba. Könnyen lehet, hogy egyikük vagy éppen Henrietta alkalmazta az inast, aki érzékeny információk birtokába jutott. Ez megmagyarázná Louvois iránta érzett haragját, és azt, miért nevezte „hitvány alaknak”. Eustache-t ráadásul az Anglia felé vezető egyik legfőbb kikötőben, Dunkerque-ben fogták el, ez szintén ezt az elméletet támasztja alá. Bármit is hallott vagy látott, elég súlyosnak tűnt ahhoz, hogy életfogytig tartó börtönt szerezzen neki.
Mikor Fouquet meghalt, őt visszaküldték a korábbi cellájába. Mivel azt gondolták, La Rivière is megtudta Eustache titkát, és mert elfelejtette jelenteni a biztonsági szabályok megsértését nem sokkal urának halála előtt, ahelyett, hogy elküldték volna, őt is bebörtönözték. Együtt zárták be őket Eustache régi cellájába, amíg egy másik erődbe, Exilles-be nem szállították; La Rivière itt is halt meg hét évre rá, így Eustache egyedül maradt.
Közös rabságuk alatt mindketten elvesztették nevüket és identitásukat, Saint-Mars egyszerűen az „alsó torony férfiúiként” vagy „két feketerigóként” hivatkozott rájuk. A hivatalos levelekben később Eustache Saint-Mars „régi rabja”, vagy ahogy maga az őr nevezte, az „én rabom” elnevezést kapta. S midőn 1691-ben Louvois is meghalt, és a miniszteri székben a fia, Barbezieux követte, már senki nem tudta, kicsoda Eustache, és hogy miért is zárták be. Rég elfeledték már, és a titka is jelentéktelenné vált.
A bársonyálarcos férfi
Ennek ellenére volt, akinek még így is hasznot hajtott. Saint-Mars élvezte a Fouquet-hoz hasonló illusztris személyiségek őrizetével járó presztízst, most azonban már csak egy közember volt a gondjaira bízva, így saját státuszának megőrzése érdekében eltúlozta Eustache fontosságát: úgy tett, mintha egy titkos rab őrzése lenne a feladata. Mindenfelé azt suttogták, hogy Oliver Cromwell fiát, Henryt zárták oda, esetleg a népszerű Beaufort herceget, aki 1669-ben a krétai Kandia (Iráklio) oszmán ostrománál tűnt el, miközben francia csapatokkal segítette a védekező velenceieket.
Amikor a Cannes-hoz közeli Szent Margit-szigetre helyezték át, Saint-Mars a foglyát is magával vitte, méghozzá igen körültekintő előkészületek után: függönnyel takarta el a hordszéket. Ennek állítólag az volt a célja, hogy ne lássák Eustache-t a bámészkodók, ám éppen ez keltette fel a kíváncsiságukat. Egy forrás szerint Saint-Mars még álarcot is húzott a rabjára. Amikor Pignerolba kísérték, vagy a cellájában csücsült, esetleg Fouquet-t szolgálta, ilyesmi nem fordult elő.
Végül kinevezték a Bastille börtönigazgatójának, s bár eleinte úgy volt, hogy Eustache ottmarad a szigeten, Saint-Mars ragaszkodott a Párizsba szállításához. Ennél a pontnál megszakad a róla szóló hivatalos kommunikáció, a Bastille jegyzékeiben azonban az szerepel, hogy Eustache álarcban érkezett oda. A börtönben az arca felső részét elfedő fekete bársonymaszkot viselt, már amikor bárki megláthatta, például mise közben. A Bastille-ban való elzárása után öt évvel, 1703-ban halt meg, és a börtön plébániatemplomának kertjében temették el.
A teljes cikk – a szóba jöhető más gyanúsítottak megnevezésével – a magyar nyelvű BBC History magazin új, novemberi számában található.
