A fosszilis energiahordozók kivezetéséről igen, de a legsérülékenyebbek hatékony védelméről nem szól az új klímaegyezmény – nem sikerült elérniük tehát a fejlődő országoknak azt, hogy a károkért és veszteségekért külön finanszírozást kapjanak a gazdagabb nemzetektől. A glasgow-i klímaegyezmény nem fogja magában megmenteni a bolygót, de ha komolyan vesszük, szem előtt maradhat a maximum 1,5 Celsius-fokos melegedés.
Eleinte Ausztráliának, Szaúd-Arábiának és Oroszországnak sikerült gyengítenie a megegyezés fosszilis energiahordozókról szóló részeit, viszont ami igazán aláásta a valódi erős szöveget, az Kína, az Egyesült Államok, az Európai Unió és India utolsó pillanatos egyezsége. Ez azt eredményezte, hogy a fosszilis energiahordozók kivezetése helyett a használatuk csökkentéséről döntöttek a klímaegyezményben, bár még így is előrelépés, benne maradt az egyezményben. Ez nem az első eset, hogy klímamegállapodásban a szénalapú energiatermelés kivezetésének szükségességét hangsúlyozzák: ilyesmit már a kiotói jegyzőkönyvbe is belefoglaltak, de egyértelmű, hogy eddig nem történt fontos előrelépés a témában.
Érdekes, hogy az utolsó megbeszélésnél nemcsak Svájc és Mexikó szólalt fel a megfogalmazás ellen („phase down”, azaz csökkentés került a „phase out”, vagyis kivezetés helyére), hanem az EU is, amely részt vett a megállapodásban Kínával. A beszédben Frans Timmermans, az Európai Bizottság alelnöke rossz közgazdasági döntésnek nevezte a fosszilisekre való támaszkodást.
Az elhúzódó tárgyalások célja egyébként alapvetően az volt, hogy „áthidalja a szakadékot” a jelenlegi vállalások és azok között, amelyek szükségesek lennének a 1,5 Celsius-fokos plafon eléréséhez. Az ENSZ klímaváltozással foglalkozó tudományos testülete, az IPCC augusztusban ugyanis kimondta: ha az évszázad végére nem lesz nettó nulla a bolygó kibocsátása, az iparosodás előtti mértékhez képest jóval 1,5 Celsius-fok fölé fog ugrani az átlaghőmérséklet, ez pedig katasztrofális eredményekhez vezethet.
A glasgow-i egyezményben ennek megoldására többek között az szerepel, hogy az országoknak egy éven belül meg kell újítaniuk a saját országos klímavállalásaikat – ez azonban megint nem lett kötelező, csupán önkéntes, ezért nem garantálható, hogy minden ország megfelelő tervvel fog előállni. A legnagyobb kibocsátóknak 12 hónap múlva be kell mutatniuk az ENSZ-nek, hogyan javítottak a jelenlegi elégtelen vállalásaikon.
Nincs azonban minden veszve: ha az országok valóban komolyan gondolják az egyezményt, a következő 18 hónapban kiderülhet, sikerül-e elérni a 1,5 Celsius-fokos álomhatárt, vagy marad a jelenlegi 2,4 Celsius-fokos melegedés, ami a sérülékeny országok számára egyenlő egy halálos ítélettel.
A fejlődő országok nem lehetnek megelégedve az eredménnyel: úgy érkeztek különböző szövetségekbe tömörülve, hogy a fő céljuk egy, a klímaváltozás miatt már most bekövetkező károkért és veszteségekért külön pénzügyi támogatást kapjanak. Érveik szerint a legnagyobb kibocsátók felelősek a klímaváltozásért, ami a legszegényebb országokat érinti a legsúlyosabban. A károk és veszteségek finanszírozása azért lett volna fontos, mert míg az afrikai országok a megváltozott időjárási mintákhoz való alkalmazkodásra éves GDP-jük 10 százalékát költik általánosságban (erre jön majd a 100 milliárd dolláros támogatás, erről itt írtunk bővebben), addig 2050-ig előzetes számítások szerint
A párizsi klímaegyezmény szabálykönyvének lezárása, ami a COP26 egyik fő célja volt (gyakorlatban a Párizsban egyezménybe foglaltak akciótervét jelenti), azt hozza magával, hogy 2024-ig minden országnak részletes adatokat kell közölnie a kibocsátásáról, ezek alapján lehet majd a jövőbeli erőfeszítéseiket értékelni. Az országos klímacélokról minden évben tanácskozni fognak az aláírók, így már nem ötévente kell csak számot adniuk eredményeikről. Ahogy a hivatalos sajtóközlemény is írja: ez tényleg fel fogja gyorsítani a klímaváltozás elleni harcot.
Ami a karbonpiacot illeti: történt előrelépés, néhány kiskaput sikerült bezárni, de még mindig félő, hogy a rutinosabb szennyezők ki tudják használni a lefektetett szabályokat, és zöldre tudják mosni az egyébként finoman szólva sem környezetbarát működésüket.
Az erdőkről, szénről, autókról, metánról szóló ágazatspecifikus megállapodások, valamint a tengerentúli fosszilis tüzelőanyagok finanszírozásának leállításáról szóló 20 milliárd dolláros megállapodás jelentős előrelépést jelenthet a kibocsátás csökkentésében, és az is jól hangzik, hogy a fejlett országok megduplázták a fejlődő országoknak az alkalmazkodásra szánt összeget, de szükség lesz a kormányok által benyújtandó tervekre is ahhoz, hogy pontosan lássuk, mennyire fogják lelassítani a klímaváltozást. Ez valószínűleg csak jövőre, a COP27-en derül majd ki Egyiptomban.
„Most már biztosan kijelenthetjük, hogy életben tartottuk a 1,5 fokos célt. De a pulzusa gyenge, és csak akkor marad életben, ha betartjuk ígéreteinket, és a vállalásainkat gyorsan cselekvésekké alakítjuk” – mondta Alok Sharma, a COP26 elnöke.
