Az Egyesült Államok a második világháborúba való hirtelen belépése némileg készületlenül érte többek között az amerikai tengerészeti hírszerzés, az ONI (Office of Naval Intelligence) munkatársait is. Alig telt el néhány hónap, és az ügynökségnél már úgy érezték, minden eszközt meg kell ragadniuk ahhoz, hogy csökkentsék a kereskedelmi és hadihajókra leselkedő veszedelmet. A német tengeralattjárók komoly sikereket értek el Észak-Amerika keleti partvidékénél, és az a gyanú is felmerült, hogy egyes amerikai kikötőkből szállítanak számukra lopva, jó pénzért utánpótlást egyesek.
Nagyon tartottak a titokban partra tett vagy már amerikai földön tevékenykedő ellenséges ügynökök szabotázsakcióitól is. E félelmeket látszott beigazolni az éppen hadihajóvá alakítás közben, 1942. február 9-én kigyulladt, majd elsüllyedt SS Normandie francia óceánjáró esete is. Bár a vizsgálatok később arra jutottak, hogy szándékosság nem, csupán elővigyázatlanság és a biztonsági előírások figyelmen kívül hagyása vezetett az egy ember halálával, valamint óriási anyagi kárral járó balesethez.
A nehézfiú hazafias érzelmei
Így történhetett, hogy 1942. március végének egy éjszakáján az ONI megbízásából két férfi a sötétség leple alatt egy igencsak hírhedt figurával találkozott egy New York-i parkban. Joseph „Socks” Lanza évek óta a manhattani Fulton halpiac urának számított, aki az idők során már több maffiafőnök „helyi megbízottjaként” felügyelte, hogy a dolgok a megfelelő mederben folyjanak. Lanza ekkoriban a város, sőt az ország egyik legnagyobb hatalmú gengsztere, Charles „Lucky” Luciano meghosszabbított karjának számított, attól függetlenül, hogy Luciano 1936-tól kezdve 30-tól 50 évig terjedő szabadságvesztését töltötte.
Az ONI megbízásából érkező férfiak arról igyekeztek meggyőzni Lanzát, hogy kiterjedt, a halpiacon kívül például több szakszervezetet is magában foglaló kapcsolatrendszerét kihasználva „tartsa nyitva a szemét”, és jelentsen bármilyen gyanús tevékenységet. Azt is figyelembe vették az ONI-nál, hogy olasz származásúként Lanza talán könnyebben akadhat nyomára olyan honfitársainak, akik Mussolini rendszerét akár tevőlegesen is hajlandóak segíteni amerikai földön.
Lanza egyébként ekkoriban éppen a tárgyalását várta, miután zsarolás és kényszerítés miatt emeltek vádat ellene, de az ONI nem ajánlott fel semmilyen mentességet vagy könnyebbséget az együttműködés fejében, csupán a nehézfiú hazafias érzelmeire alapoztak.
Lucky Luciano is beszállt
Lanza nyitottnak bizonyult az ajánlatra, és miután találkozott az ONI parancsnokával, Charles Haffendennel is, elkezdett információkat szállítani a hírszerzőknek a hajók által partra szállított érdekes vagy gyanús tárgyakról, illetve az ONI néhány emberét is sikerült beépítenie a dokkmunkások közé. Azonban a Lanza ellen folyó eljárás sötét felhőként lebegett a fejük fölött, és sok félvilági és alvilági figura attól tartott, a férfi valójában az ügyészséggel működik együtt, ezért nem voltak hajlandók dolgozni vele.
A Lucianót korábban védő ügyvéd, Moses Polakoff tanácsára még egy ember került be a képbe, Meyer Lansky, akit a maffia könyvelőjeként is emlegettek, ám Polakoff szerint hazafias elkötelezettségéhez nem férhetett kétség. Lansky segítségével Lanza és Polakoff meggyőzték Lucianót, hogy álljon az ügy mellé – cserébe neki is csak annyit kínáltak fel, hogy büntetésének letöltését egy New Yorkhoz közelebbi, kellemesebb körülményeket biztosító börtönben folytathatta.
Innentől simábban mentek a dolgok, gyakorlatilag az egész New York-i alvilág meghajolt Luciano szava előtt. A dokkmunkások, halászok és matrózok nyitva tartották a szemüket, és arról is tájékoztatták a megfelelő embereket, ha valahol német tengeralattjárók jelenlétére utaló jeleket láttak. Az ONI emberei Luciano segítségével munkát kaptak partmenti szállodákban, éttermekben, üzemekben, szállítmányozási cégeknél és persze hajókon és a kikötőkben is, így közvetlenül is figyelni tudták az eseményeken.
Alvilág akció
Az Operation Underworld, azaz „Alvilág akció” fedőnevet kapó művelet a leghasznosabbnak a szövetségesek 1943-as, szicíliai partraszállásának előkészítése és végrehajtása idején bizonyult. A maffiózók által felhajtott szicíliai származású emberek részletes térképeket és leírásokat készítettek a sziget fontosnak ítélt részeiről, és Luciano még a sziget maffiózóival is igyekezett felvenni a kapcsolatot, hogy azok segítsék a szövetségesek előrenyomulását.
Persze Lucky Luciano nem önzetlenségével vált a kor egyik legnagyobb hatalmú bűnözőjévé. Már 1943-ban elején beadott egy kérvényt büntetésének enyhítése érdekében, ám ekkor még azt a választ kapta, hogy folytassa a munkát, és majd próbálkozzon újra. Luciano így is tett, és 1945. május 8-án, az európai háború végének napján be is adta következő kérvényét. Az illetékes bizottság ekkor azt a javaslatot tette, hogy Luciano hátralevő büntetését engedjék el, azzal a feltétellel, hogy a gengsztert szabadlábra kerülése után azonnal toloncolják ki Olaszországba. New York kormányzója, Thomas E. Dewey elfogadta a javaslatot, és 1946 februárjában Lucianót át is hajózták Európába.
Dewey-t sokan támadták ezért a döntéséért, olyan pletykák is keringtek, hogy kenőpénzt fogadott el, és mivel az „Alvilág akció” titkosítását még két évtizedig nem oldották fel, a kormányzó nem védekezhetett azzal, hogy Lucianót hazafias cselekedeteiért részesítette kegyelemben. 1954-ben egy vizsgálat indult az akció sikerességével kapcsolatban, amely az összegyűjtött bizonyítékok és visszaemlékezések alapján arra jutott, hogy
Ezt a jelentést egy a témában kutakodó újságíró kérésére az 1970-es évek közepén tették nyilvánossá, ezzel hivatalosan is elismerve az akció létét.
