A koronavírus-pandémia közepén megjelent új kötete (Doom: The Politics of Catastrophe, Penguin Press, 2021) igencsak időszerű. Mikor kezdte el vizsgálni a témát?
Jó ideje foglalkoztat a disztópiák története és az, hogy miként képzeli el a világvégét a tudományos-fantasztikus irodalom, erről szerettem volna könyvet írni még a Covid-19 világjárvány előtt. 2020 januárjában azonban ráébredtem, hogy a kibontakozó pandémia hasonló, mint amilyenekről a világvége sci-fikben olvastam. Meggyőztem a szerkesztőimet, hogy inkább a katasztrófák összehasonlító történetéről érdemes írnom.
Milyen katasztrófákkal foglalkozik a könyvében?
Igyekeztem mindenféle formáját tetten érni. Kutatásaim zömét természetesen azok a nagy volumenű katasztrófák alkották, amelyekben jelentős mértékű a váratlan, idő előtti emberveszteség. Ide tartoznak a természetinek nevezett katasztrófák, mint a Vezúv i. sz. 79. évi kitörése, a földrengések, futótüzek, árvizek és aszályok, valamint az úgymond ember okozta katasztrófák. A történelemben az emberiség legnagyobb hányadát érintő hatalmas csapásokat a háborúk és a pandémiák jelentették. Különös módon olyan eseményeket is katasztrófának tekintünk, amelyekben viszonylag kevesen vesztették életüket. Amikor például 1986-ban a Challenger amerikai űrrepülőgép a kilövés után darabokra hullt, „mindössze” a hétfős személyzet halt meg, az esemény mégis jelentős helyet foglal el az amerikaiak emlékezetében. A Titanic óceánjáró 1912-es elsüllyedése a világtörténelem egyik leghíresebb katasztrófája, ugyanakkor más hajókatasztrófák jóval több áldozatot szedtek. Nem mindig aránylik tehát az emberveszteség mértéke a katasztrófák emlékezetéhez.
Hibásnak tartja a katasztrófák közötti különbségtételt az alapján, hogy természetinek vagy mesterségesnek nevezzük?
Ez egy hamis ellentét. Amartya Sen közgazdász fontos jellemzőre mutatott rá az éhínségek kapcsán: bizonyos értelemben ezek mesterségesek, hiszen emberi tevékenység befolyásolja, hogy egy terméskiesés tömeges éhezésbe torkollik-e. Ez a megközelítés általánosságban is alkalmazható. Egy vulkánkitörésnek mások a kilátásai egy lakatlan szigeten, mint egy zsúfolt metropolisz közelében. Számos nagy csapásra magyarázatul szolgálnak az olyan emberi döntések, mint az, hogy hol épül meg egy város. Különösen Ázsiában van rengeteg olyan város, amelyek erősen ki vannak téve a földrengés, a vulkánkitörés vagy a cunami veszélyének. Ezért adtam „A katasztrófa politikája” alcímet a könyvemnek: akár természetinek, akár mesterségesnek tartunk egy katasztrófát, mindig van politikai összefüggés.
Azt is vizsgálja, hogy a hálózatok koncepciója, illetve a hálózatelmélet miként alkalmazható a történelmi katasztrófákra. Milyen értelemben beszélhetünk itt a hálózatok szerepéről?
A tér és a torony című könyvemben [az angolul 2017-ben napvilágot látott kötet A tér és a torony – Hálózatok, hierarchiák és harc a globális hatalomért címmel jelent meg 2021-ben magyarul] megpróbáltam a hálózattudomány módszereit is alkalmazni a múlt feltárásában. A kulcs ebben az, hogy a különböző formájú „átvitel” vagy „fertőzés” – akár a koronavírusé, akár egy fake news virálissá válása – két dolgot foglal magában. Először is magát a kórokozót vagy mémet, másodszor pedig az általa megtámadott közösségi hálózat struktúráját. A közösségi hálózatok, amelyeknek részei vagyunk, sajátos alakzatok. Grafikusan ábrázolva nem emlékeztetnek olyan hálóra vagy rácsra, amelynek kapcsolódási pontjait ugyanannyi vonal köti össze. Vegyük például az online közösségi hálókat, mint amilyen a Facebook vagy a Twitter, ezeken viszonylag kevés csomópontba összpontosul rengeteg kapcsolat, és nagyon sok csomópontba pedig kevés. Más szóval egyeseknek milliónyi követőjük van, másoknak szinte semennyi.
Ha nem hierarchikus módon gondolkozunk a világról, tetején a vezetőkkel, lent az egyszerű halandókkal, hanem különös szerkezeti jellemzőkkel bíró közösségi hálóként, sokkal könnyebb megértenünk ezt az „átvitelt” vagy „fertőzést”. Itt van mondjuk a Covid-19: a vírust kevés számú fertőzött, az ún. szuperterjesztők szórják szét. Nagyjából a fertőzöttek 20 százaléka felelős a terjedés 80 százalékáért, s amint a vírus eljut egy szuperterjesztőhöz, sokkal nagyobb sebességre kapcsol, mint másutt. Ez megmagyarázza, miért variálódott annyit a vírus különböző helyeken. A hálózattudománynak ott kell lennie a történész eszköztárában, hiszen egyetlen járvány vagy forradalom sem érthető meg igazán, ha nem vesszük számításba a „fertőzést”.
Hogyan segít ez a múlt jobb megértésében?
A hálózatok nem teljesen intuitív módon működnek. A „homofília” sajátos jelensége értelmében például hasonló eszmék és jellemzők alapján tömörülnek csoportokba az emberek. Ez a hálózatokban is egyértelműen meghatározható csomókba történő polarizációt indít el – ilyen például az Egyesült Államok politikai rendszere. A hálózatok ezen tulajdonságai nagyon is relevánsak a katasztrófák megértésében, mert felfogható úgy is, hogy némelyikük rendelkezik a „fertőzés” képességével, s nem csupán a pandémiák. Legtöbbjük lokális: egy vulkánnak például bődületes méretűnek kell lennie ahhoz, hogy befolyásolja a világ éghajlati rendszerét. Előfordult ilyen, de már nagyon régóta nem következett be globális csapást okozó vulkáni aktivitás. Ehhez hasonlóan számos konfliktus is helyi jellegű, hiába rettenetesen bomlasztóak és okoznak rengeteg halálesetet, mégis csak két országra vagy egy adott körzetre terjednek ki. Néhány konfliktus azonban fertőzőképes, mert az ezeket kirobbantó ideológiai ellentét úgy terjed, mint az elme vírusa. Ezt látjuk a bolsevizmus kapcsán az orosz polgárháborúban vagy később a fasizmusnál Európában.
A könyvében is vizsgált egyik katasztrófa az emberiség valaha volt legnagyobb világjárványa, a fekete halál. A 14. századot viszont nem igazán tartjuk a hálózatok korának, érvényes-e egyáltalán rá a hálózatelmélet?
Igen, érvényes. Eleinte meglehetősen lassan terjedt a fertőzés Közép-Ázsiában, mivel a közösségi, társadalmi hálózatok ott elég hézagosak. Amint azonban sűrűn lakott vidékekre, Észak-Itáliába és Angliába ért, a nagyjából jól karbantartott utak, hajózható folyók és a rengeteg kereskedelmi kapcsolat révén készen állt a terjesztőhálózat. Első látásra mindez szembe megy a várakozásokkal, hiszen az 1340-es évek európai politikai térképén a kontinenst a lehető leginkább széttagolt állapotában látjuk. Ugyanakkor hiába volt Európa politikailag rendkívül széttagolt a fekete halál néven emlegetett pestisjárvány idején, virágzó kereskedelmi és zarándokhálózatai lehetővé tették a terjedést.
A fekete halál szélsőséges társas viselkedést is okozott. A katasztrófák vajon a szélsőségek felé terelik az azokat átélő embereket?
Amikor egy társadalom nagy tehernek van kitéve – a hirtelen többlethalálozás, az ezzel járó félelem, valamint a válság elhárítására tett abnormális intézkedések miatt –, az nagyon feszült, lázas hangulatot teremthet. Európában valóban történt is néhány drámai jelenség a fekete halál jelentkezése után. Először is furcsa flagelláns rendek kóboroltak az európai utakon, önmagukat nyilvánosan ostorozó emberekkel, akik a további „isteni megtorlás” megelőzéséért igyekeztek vezekelni. Majd antiszemita erőszak tört ki, pogromokat hajtottak végre a járványért felelőssé tett zsidó közösségek ellen. Erre a jelenségre emlékeztetett engem az, ami tavaly az Egyesült Államokban történt a fekete George Floyd elleni minneapolisi halálos rendőri intézkedés után. Egyesek számára szokványos politikai tüntetéseknek tűntek, az én szememben azonban olyan kitörésnek, amilyenre járvány idején számítunk. A tiltakozások jelentős része egyfajta engesztelő aktus volt, gyakran vallásos felhanggal: voltak például olyan jelenetek, amikor fehér emberek fekete lelkipásztorok lábát mosták.
Úgy gondolja, hogy a tiltakozások más formában zajlottak volna, ha nem egy világjárvány közepén történnek?
Teljes mértékben így gondolom. Azt hiszem, nehéz lenne feltételezni, hogy a tiltakozó akciók akárcsak megközelítették volna ezt a mértéket, ha nem a pandémia különleges körülményei – a betegségtől való félelem, a lezárások, a hetekig az otthonuk csapdájába zárt városiak felgyülemlett frusztrációi – között törnek ki. Fel kell ismernünk, hogy világjárvány alatt nem teljesen ésszerű tömegtüntetéseket rendezni a rasszizmus és a rendőri brutalitás ellen. Az akkori tudományos álláspont szerint sem volt éppen körültekintő dolog a légúti betegség gyors terjedésekor.
Történészként izgalmasnak találom mindezt, mivel a korábbi pandémiák visszhangját érzékelhetjük a lázas közhangulatban. San Franciscóban maszkviselés elleni tüntetések zajlottak az 1918–1919-es spanyolnátha-járvány alatt, s bár az a világjárvány jóval több halálos áldozattal járó, súlyosabb katasztrófa volt, mégis hasonló aggodalmak szivárognak át ma a politikába. Van egy másik érdekes történelmi analógia is: az 1920-as amerikai elnökválasztások győztes jelöltje, Warren Harding sem másról, mint a normális élethez való visszatérésről beszélt. Neki ez bejött, ahogy Joe Bidennek is.
Könyvében is megkülönböztetett figyelmet fordít a kormányzásra. Úgy véli, hogy egyre rosszabb lett a katasztrófák kezelése?
Jó ideje látható, hogy a demokratikus világban akad némi deficit a kormányzati teljesítményben. A The Great Degeneration című, 2013-as című könyvemben amellett érveltem, hogy van egyfajta elfajulás a kormányzásban. Mérhetetlenül bürokratikussá, nagyon költségessé vált és hihetetlenül jó a rendeletgyártásban, aminek nagy része kontraproduktív. Az, hogy mért lett egyre diszfunkcionálisabb a kormányzat az elmúlt 20 évben, vitatott kérdés. Úgy tűnik, mintha az 1970-es évek óta egyre csak nőtt volna a mérete, ám csökkent a hatékonysága. Amikor beütött a járvány, az Egyesült Államok papíron a világ legfelkészültebb országa volt, és Nagy-Britannia is a legjobbak közé tartozott. Nagyon sok ember van, akinek a munkája éppen az, hogy felkészüljünk egy ilyen katasztrófára, és rengeteg szervezet gyártja a vonatkozó forgatókönyveket. Tajvan és Dél-Korea azonnal fel tudta futtatni a tesztelést és az elektronikus kontaktkutatást, szemben az említett országokkal. Sőt az első hónapokban inkább az volt a szavajárás az angolszász országokban, hogy „ez is csak egy influenza, nincs más dolgunk, minthogy elérjük a nyájimmunitást”. Majd 2020 márciusában kitört a pánik, amikor rájöttünk, hogy ha ezt tesszük, nagyon-nagyon sok ember hal meg.
Akad történelmi példa az igazán jó járványkezelésre?
Az 1957–1958-as influenzajárvány (amelyet az influenza A vírus H2N2 altípusa okozott, és Dél-Kínából származott) ugyan nem kínál tökéletes párhuzamot a koronavírus-világjárványra – más fajta légúti betegségről van szó, és az amerikai járvány messze nem volt olyan súlyos –, mégis tanulságos összevetni, miként reagált rá Eisenhower elnök adminisztrációja. Semmivel nem tudtak többet az elején arról, meddig fajulhatnak a dolgok, mint amennyit 2020 januárjában mi tudtunk a Covid-19-ről. Az egészségügyi szakemberek azt tanácsolták az elnöknek, hogy nincs értelme veszélyhelyzetet hirdetni vagy törekedni a vírus terjedésének megakadályozására, el kell fogadni a halálozások megnövekedését a vakcina kifejlesztéséig. Így is cselekedtek. Nem zártak le semmit, az Egyesült Államok kormánya által tavaly elköltött összegnek a töredékét fordították járványkezelési célra, és a gazdaság lényegében futott tovább. Volt egy enyhe recesszió, ennek azonban nincs köze a járványhoz, ami a gazdasági adatokban tulajdonképpen láthatatlan.
Mit mond ez nekünk? Igen, az amerikai kormány 2020-ban cselekedhetett volna úgy, mint a tajvani vagy a dél-koreai, ám a várakozások és az elfogadható kockázat jelentősen eltértek. Az 1950-es években az amerikai lakosság túl volt a gazdasági világválságon, a második világháborún és a koreai háborún. Sokkal nagyobb volt a társadalmi kohézió – olyannyira, hogy a járvány, amely nagyjából ugyanolyan arányban szedett áldozatot a Föld populációjából, mint eddig a koronavírus, jobbára feledésbe is merült.
Melyek azok a kulcstényezők, amelyek meghatározzák, hogy egy társadalom jól reagál-e a katasztrófára?
Jobb egyfajta általános paranoia, mint a speciális felkészültség, mivel jellemzőbb, hogy nem az a katasztrófa következik be, amelyet várunk. Ettől ironikus a történelem. Mostanában például a klímaváltozásra való felkészülés tölti be a horizontot, háttérbe szorítva más forgatókönyveket, erre megérkezik a koronavírus-járvány, amely egyébként a múltbéli pandémiákhoz viszonyítva mindössze közepesnek nevezhető. Egy sor olyan katasztrófa lehetséges, amely előbb válik esedékessé, mint a klímaváltozásé. Az elmúlt néhány évben egyre valószínűbb lett egy háború az Egyesült Államok és Kína között, amely nukleáris szintet érve el azonnali és halálos katasztrófát jelentene. Az Apokalipszisnek a Jelenések könyve szerint négy lovasa van, ám az a gyanúm, a katasztrófa-történetet áttekintve még többre lelünk, akik sokkal változatosabb formákban is előbukkanhatnak.
Fontos az is, hogy reziliensek, rugalmasan ellenállók legyünk. Nem véletlen, hogy az a három állam – Tajvan, Dél-Korea és Izrael –, amelyik általában véve jól kezelte a krízist, sok okból kifolyólag paranoid, fenyegetik őket a szomszédaik, s nem tudják, milyen formát ölt majd a fenyegetés, ezért is cselekedtek gyorsan akkor, amikor más országok még a 36 oldalas pandémiás készültségi tervüket lapozgatták.
Hogyan változtassunk a katasztrófákkal kapcsolatos nézőpontunkon?
Lenyűgöz az az elképzelés, hogy mértékétől függetlenül minden katasztrófa ugyanolyan. Az 1986-os Challenger-katasztrófa mögött a régi katasztrófák állandóan ismétlődő vonása húzódott meg: a probléma nem a legfelsőbb szinteken, hanem a NASA középmenedzsmentjében rejlett. A mérnökök tisztában voltak azzal, hogy 1 százalékos valószínűséggel szivároghat az üzemanyag, a bürokraták azonban úgy döntöttek, hogy ez a valószínűség 1:100 000 arányú, ugyanis nem akarták leállítani a programot.
A katasztrófák hátországában mindig van egy homályba burkolódzó alak a 3. emeleti irodában, akinek a nevére senki nem emlékszik, de félreviszi a dolgokat. Bármilyen katasztrófáról beszélünk – legyen az világjárvány vagy egy hajó elsüllyedése –, érdemes felismerni, hogy igen gyakran valahol középen keletkezik a hiba. A bürokratikus középvezetés csődjének vezérmotívuma minden korban megfigyelhető. A katasztrófákat nem tudjuk megelőzni, de tanulnunk kell a hierarchikusan felépített bürokráciák diszfunkcionális jellegéből, hiszen amíg nem áll rendelkezésünkre valami fürgébb, a változó körülményekre jobban reagáló és a bemenő információkra nyitottabb rendszer, nem fogjuk tudni hatékonyabban kezelni azokat, mint a koronavírus-járványt.
A Niall Ferguson történésszel, a Harvardi és a Stanfordi Egyetem főmunkatársával, a pekingi Csinghua Egyetem vendégprofesszorával készült teljes interjú a szeptemberi BBC Historyban található.
