Szeptember 5. és 12. között Budapesten rendezik az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszust, az esemény zárónapján Ferenc pápa tart szentmisét a Hősök terén. A rendezvény nevében az eucharisztia oltáriszentséget jelent, kongresszus alatt pedig nem a mai értelemben vett zárt, szakmai tanácskozást kell értenünk, hanem a szó eredeti, latin jelentését: összejövetel, nagygyűlés.
Fővárosunk egyszer már otthont adott a kongresszusnak 1938 májusában – az volt sorrendben a 34. –, ahol az emberiség legaljasabb és legpusztítóbb háborúja előtti utolsó békeévben fontos üzenetek hangzottak el. Rövid időre Magyarország ismét a kereszténység védőbástyájaként tűnt fel a világ közvéleménye előtt a kommunizmus és a neopogányságnak nevezett nácizmus harapófogójában. Nem mi állítjuk, Eugenio Pacelli bíboros, pápai legátus, a későbbi XII. Piusz pápa fogalmazott így a ’38-as nyitóbeszédében.
Miről szól az eucharisztikus kongresszus? Miért nem engedte Hitler a németeknek, hogy részt vegyenek a budapesti eseményen? Dr. Fejérdy András történészt, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet igazgatóhelyettesét, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Újkori Történeti Tanszékének docensét kérdeztük.
Van a valóságnak természetfeletti dimenziója?
Az oltáriszentség egyike az egyház küldetésének megvalósulását segítő, Krisztus által meghatározott hét szentségnek. A katolikus egyház vallja, hogy a szentmisén a pap szavai nyomán a kenyérben (ostyában) és borban Krisztus teste és vére válik jelenvalóvá, azaz az eucharisztiában Jézus Krisztus valóságosan, reálisan jelen van, az oltáriszentség vétele a legbensőségesebb egyesülés Istennel.
A történelem folyamán az oltáriszentség tiszteletének több, szentmisén kívüli formája is kialakult, mint például az Úrnapjához kötődő szentségi körmenetek, de témánk szempontjából a felvilágosodás és a francia forradalom jelenti a „kezdőpontot”.
A felvilágosodás néven említett eszmeáramlat a tudományt állította középpontba, tagadta a nem evilági erők létezését, kizárta a természetfelettit, mint a társadalom és a természet mozgatórugóját. Megindult a szekularizáció, a francia forradalom szellemisége a gyakorlatban is az egyházak visszaszorítását hirdette.
E folyamatra és eszmékre adott válaszként erősödött fel a XIX. század elején az oltáriszentség tisztelete alulról jövő kezdeményezésekben. Megjelentek az úgynevezett örökimádás (az oltáriszentség folyamatos, állandó és ünnepélyes imádása a Jézus iránti hódolat kifejezésére, valamint engesztelésül) és oltáriszentség társulások. Természetfeletti irányultságukkal arról tanúskodtak a szekularizált társadalomban, hogy az ember teremtett lény, igenis létezik a transzcendens valóság.
Néhány száz főből többezres tömeg
Az 1870–80-as évek Franciaországában a Harmadik Köztársaság idején erős szekularizációs, sokszor egyházellenes hullám indult, szerzetesrendek működését tiltották be, kiszorították az egyházat az oktatásból. Részben ez inspirálta a laikus dél-francia asszonyt, Emilie-Marie Tamisier-t, hogy zarándoklatokat szervezzen az oltáriszentséghez köthető csodák helyszíneire. Ezekből a zarándoklatokból nőtt ki 1881-ben az első, nemzetközi eucharisztikus kongresszus.
A francia püspöki kar ellenezte a kezdeményezést, mert attól tartott, a hatóságok provokációként értékelik, és ez könnyen visszaüthet az egyházra
– mondja a 24.hu-nak Fejérdy András.
A laikus egyesületek azonban teljes mellszélességgel kiálltak mellette, és XIII. Leó pápa is támogatásáról biztosította. A háromnapos ünnepségen pár száz, jórészt franciaországi és francia nyelvterületről érkező zarándok vett részt: a rendezvényen a szentmisék mellett előadások is elhangzottak, a csúcspont pedig egy körmenet volt, amihez a helyi hívek is többezres tömegben csatlakoztak.
Világméretűvé vált
A sikeren felbuzdulva létrehozták a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusok Állandó Bizottságát, amely ezt követően évente megszervezte az eseményt, kezdetben megmaradva a francia területen, azaz Franciaországban, Belgiumban, Svájcban. A fő cél kifelé Krisztus társadalom feletti uralmának – a szekuláris társadalommal szemben a transzcendens valóságot elfogadó társadalomnak – a helyreállítása, egyúttal a katolikusok öntudatának erősítése volt, míg befelé engesztelés az egyén és a világ bűneiért, illetve az oltáriszentség mélyebb megismerése.
Ez az első korszak az első világháború kitöréséig tartott, miközben az 1905-ös római kongresszus után új elemként jelent meg a kongresszusokon a tömeges elsőáldozás, illetve áldozás. Nem véletlen a dátum, ez volt az első gyűlés, amit az örök városban rendeztek, ezért a pápa, X. Piusz is részt vett rajta, aki erősen hangsúlyozta az oltáriszentség lelki táplálék jellegét, és ezért dekrétumokat adott ki a gyakori szentáldozás és a gyermekek korai elsőáldozása előmozdítására.
A nagy háború után 1922-ben rendezték az első gyűlést, majd kétévente mindig a következőt. A középpontban változatlanul az engesztelés, valamint az oltáriszentség tisztelete és felvétele állt, a kifelé közvetített cél pedig a vallástól egyre inkább elforduló rétegek megnyerése lett, ám immár nem a laikus államokkal szemben, hanem hitről tett tanúságtételből fakadó újraevangelizációval.
Addig is volt már kongresszus, ami kilépett Franciaországból, ám ebben a második szakaszban tudatosabban törekedtek a nemzetközi jelleg érvényesítésére. A rendezésre jelentkező városok pályázatait a már említett állandó bizottság bírálta el, rendezett eucharisztikus kongresszust többek között Chicago, Sydney és Manila is.
Frontvonal és védőbástya
Serédi Jusztinián esztergomi érsek, hercegprímás 1936-ban nyerte el Budapest nevében az 1938-as kongresszus rendezési jogát – május 25. és 29. között tartották. Nagy megtiszteltetés volt, főleg hogy a kiemelkedő eseményt összekötötték a Szent István halálának 900. évfordulójára szervezett ünnepségekkel: a nemzetit a nemzetközivel.
A részleteket illetően érdemes a feszült nemzetközi helyzetet kiemelni. A szervezők mindenképpen belső egyházi ünnepet akartak, amiből kizárják a politikát – még azon is vitáztak, milyen nyelven hangozzanak el a fontosabb beszédek, vagy hogy a konferencia helyszínén szabad-e koszorúzni az I. világháború hőseinek emléknapján.
Hermetikusan nyilván nem lehetett kizárni a világ eseményeit, Serédi a világegyház püspökeinek küldött meghívólevélben utalt rá, hogy az eucharisztikus kongresszus egyúttal a kor egyházellenes támadásaira is válaszol, amennyiben az oltáriszentség engesztelő imádása hozzásegíthet a gyűlöletből fakadó fenyegető háború elkerüléséhez. Pacelli bíboros, pápai legátus a megnyitóbeszédében ennél egyértelműbben és világosabban fogalmazott:
Az eucharisztikus kongresszus és a katolikus tanítás szemben áll a nácizmussal és a kommunizmussal, ezek ellenében a katolicizmus frontvonalat alkot
– eleveníti fel a történész. Hozzáteszi: e helyzetben Magyarországot Pacelli a kereszténység védőbástyájának nevezte éppúgy, mint azt az Oszmán Birodalom terjeszkedése idején a XVI. században tették.
Hitler megtiltotta
A Szentszék és a Harmadik Birodalom kapcsolata cseppet sem volt rózsás ebben az időben, főleg miután XI. Piusz pápa 1937-ben enciklikában ítélte el a nácizmust – 5 nappal később pedig a kommunizmust. Darányi Kálmán magyar miniszterelnök ugyanebben az évben járt hivatalos látogatáson Berlinben, ahol személyesen kérte Hitlert, engedje a német hívek részvételét a budapesti kongresszuson. A magyar szervezők számára már csak azért is fontos volt a kérdés, mert a külföldi résztvevők csaknem 50 százalékát német nyelvterületről várták.
A Führer ennek elvi akadályát nem látta, a gyakorlatban viszont a Vatikánnal való viszony alakulásától tette függővé az engedély megadását. 1938 januárjában először devizakiutalási nehézségekre hivatkozva kívánták megakadályozni a német katolikusok utazását, majd azzal az indokkal, hogy szeretnék megóvni a katolikusokat attól a lelkiismereti konfliktustól, amelyet az egyház vagy a náci állam iránti hűség közötti választás jelent. Végül – sutba vágva a színlelést – a konferencia kezdete előtt 10 nappal kiadtak egy rendeletet:
Budapest szempontjából tovább rontott a helyzeten, hogy ekkor már megtörtént az Anschluss, így mindez az osztrákokra is vonatkozott. Mindettől függetlenül a 34. nemzetközi kongresszus sikeres volt, 33 országból érkezett mintegy 50 ezer vendég, egyes eseményeken a résztvevők száma a félmilliót is elérte.
Hangsúlyváltás és szentmise
Két évvel később, 1940-ben Nizzában gyűltek volna össze a világ katolikusai, ám ez a háború miatt érthető módon elmaradt, legközelebb csak 1952-ben, Barcelonában rendeztek eucharisztikus világkongresszust. Ez és az utána következő is még a két világháború közötti sémát követte, valójában egy világszintű Úrnapja volt, középpontban a kifelé tanúságot adó körmenettel.
A változást az 1960-as müncheni gyűlés hozta, követve az egyházon belüli megújulást, amely utóbb a második vatikáni zsinaton nyert hivatalos formát. A XIX. századi, körmenetre alapozó eseménysor már nem felelt meg az eucharisztikus kongresszussal szemben támasztott igényeknek.
A kongresszusok spiritualitásának megújításához így Róma városának ősi liturgikus gyakorlatához nyúltak vissza. A javaslat szerint a stációs misék (statio urbis) mintájára – miszerint a nagyobb ünnepek alkalmával a város valamennyi híve egy adott templomban gyűlt össze, hogy a pápa vezetésével ünnepeljen – a továbbiakban az eucharisztikus világkongresszusokat statio orbisként célszerű felfogni. Azaz olyan ünnepként, amelyen a katolikusok rendszeres időközönként összegyűlnek egy helyen a világ minden tájáról, hogy együtt ünnepeljék az eucharisztiát, és kifejezzék a Krisztus testéből épülő egyház egyetemességét és egységét.
A második vatikáni zsinat szentesítette e törekvést, ettől kezdve a szentmise foglalja el a központi helyet az események sorában, és a pápák is mind gyakrabban vesznek részt az immár 3–5 évente megrendezett Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusokon.
