A történelemkönyvek általában lezárják a Habsburg–török háborúk ismertetését az 1699-es karlócai békével, amely szentesítette a török hódoltság megszűnését a Magyar Királyság majdnem teljes területén (a Temesköz végül az 1718-as pozsareváci békével került magyar kézre). Néhány évtizeddel később is sor került azonban még egy osztrák–török háborúra, amely ugyan katonai viszonylatban valóban nem járt jelentős eredményekkel, egyéb következményei viszont komoly hatást gyakoroltak az Osztrák Császárság (és ezen keresztül Magyarország) történetére.
Orosz-osztrák összecsapás
A már jó ideje gyengülő Oszmán Birodalom fokozatosan vesztette el európai területeit a XVII. századtól, időnként azonban egy-egy ambiciózusabb szultán kísérletet tett a folyamat visszafordítására. Így volt ezzel az 1774 és 1789 között uralkodó I. Abdul-Hamid is, aki a birodalom távoli vidékein aratott győzelmei után úgy döntött, az állandó fenyegetettséget jelentő Oroszország ellen is felveszi a kesztyűt. Katasztrofális diplomáciai érzékről tanúbizonyságot téve azzal provokálta ki a háborút, hogy 1787 augusztusában börtönbe vetette az isztambuli orosz követet, amelyre II. Katalin orosz cárnő természetesen hadüzenettel válaszolt.
Jó kérdés, hogy az osztrák császár miért nem utasította el a felkérést. A Habsburg Birodalom súlyos gazdasági-politikai válságban volt, és II. József abszolutista reformpolitikája kemény ellenállást váltott ki nem utolsósorban a magyar rendekből. Külpolitikai téren sem volt éppen nyugodt a helyzet, a birodalom számára egyre nagyobb kihívást jelentett az erősödő Poroszország, amellyel az előző években több háborút is vívott. József talán valóban úgy gondolta, az 1781-ben Oroszországgal kötött szövetség kötelezi őt a háborúba belépésre, talán a belpolitikai nyomást remélte enyhíteni egy dicsőséges hadjárattal, mindenesetre hadat üzent, sőt személyesen vezette csapatait a Balkánra.
Katasztrofális eredmény
Csakhogy későn, mivel a mozgósítás lassan haladt, így a török csapatok a háború elején szinte akadály nélkül nyomulhattak be a Bánságba, ráadásul behurcolták magukkal a Balkánon pusztító járványokat is. Az 1788. szeptemberi karánsebesi csatában a helyzet odáig fajult, hogy a teljesen megzavarodott császári csapatok az éjszakai sötétségben egymás ellen vívtak öldöklő küzdelmet. Nem csoda, hogy II. József belpolitikai helyzete nemhogy erősödött volna, hanem a háború csak újabb olajat öntött az elégedetlenség tüzére, különösen az értelmetlennek látszó háborúskodásnak az amúgy is kiürülő félben lévő államkincstárra rótt újabb terhei miatt.
A teljes megaláztatástól Ausztriát végül a korabeli császári hadsereg legtehetségesebb főtisztje, Ernst Gideon von Laudon tábornok mentette meg, aki 1789-ben sikeres hadjáratot vezetett Szerbia területére, hosszú ostrom után Belgrádot is bevette.
Ez azonban nem sokat segített már II. Józsefen, aki 1790 februárjában a táborban elkapott betegségének következtében elhunyt, az általános elégedetlenség hatására pedig legtöbb intézkedését is visszavonta halála előtt. Utóda, II. Lipót igyekezett gyorsan lezárni a háborút, ezért a calafati győztes csata után fegyverszünetet ajánlott, majd 230 évvel ezelőtt, 1791. augusztus 4-én megkötötte az időközben trónra került III. Szelim szultánnal a szisztovói békét. Az egyezmény az osztrák sikerek ellenére csak minimális területnövekedést jelentett a Habsburg Birodalom számára, néhány határ menti területen kívül a konfliktus előtti állapotokhoz tért vissza – Belgrád is újra török uralom alá került.
A szisztovói béke II. József balsikerű reformkísérletén túl az osztrák–török háborúk sorát is végleg lezárta. Ausztriának a francia forradalmi, majd a napóleoni háborúk során már nem volt ereje arra, hogy a Balkánon hatalmi igényekkel lépjen fel, a XIX. század második felétől pedig az egykori ellenségek egyre inkább szövetségesekként igyekeztek a Fekete-tenger térségében és a Balkán-félszigeten az orosz befolyás növekedését megakadályozni.
