Tudomány

Óriásit hibáztak a magyarok az utolsó pillanatban

Wikipedia
Wikipedia
A Mongol Birodalom képében a kor katonai szuperhatalma indított támadást Magyarország ellen 1241-ben. Tapasztalt, gyakorlott katonák kifogyhatatlan hada, míg a magyarok inkább a belviszályban voltak gyakorlottak, és az utolsó pillanatban a harcos kunokat is sikerült elűzni az országból.

A Magyar Királyság sorsdöntő csatára készült 1241 áprilisának elején a kelet-európai és ázsiai államokat kártyavárként elsöprő, megállíthatatlannak tűnő Mongol Birodalommal szemben. Tudjuk, hogy mindkét fél nagyon komolyan vette az ütközetet, még a jelentős túlerőben lévő tatár had vezetői is úgy gondolták, IV. Béla országa kemény ellenfél lesz.

Valóban az volt? Milyen belső viszonyok jellemezték a Sajó partján farkasszemet néző két hatalmat 1241 tavaszán?

A magyarországi tatárjárás modern szemléletű, széleskörű feltárására tudományágak összefogásával alakult kutatócsoport az ELTE-n Tatárjárás 1241 – A tatárjárás Magyarországon és a mongol hódítás eurázsiai összefüggései néven. A részletekről, az új eredményekről és értelmezésekről a közeljövőben több cikkben számolunk be a 24.hu-n, fenti kérdésekben most a kutatócsoport két tagja, Dr. Uhrin Dorottya és Dr. Nagy Balázs volt segítségünkre.

Állandó harckészültség

Kezdjük az „ellenséggel”. A korabeli Mongol Birodalomban nyomát sem találjuk az Európából ismert viszonyoknak, egy kimondottan sok etnikumot magába foglaló, tisztán nomád társadalomról beszélhetünk. A meghódított városok a maguk lakosságával persze működtek tovább, hozzájárultak az állam költségeihez, de a mongol elit nem a városok, az ipar és a kereskedelem fejlesztésében látta a gyarapodás útját.

Kapcsolódó
Ismert cselnek dőltek be a magyarok
1241-ben a kor egyik legkiválóbb hadereje indult Magyarország ellen, és a magyarok bedőltek a hadicselnek is, amit korábban ők maguk is hatalmas sikerrel alkalmaztak.

A birodalom létének alapja már a kezdetektől a harc, a háború volt, mindvégig a szakadatlan terjeszkedés és a hadizsákmány fogta össze és működtette (a későbbi utódállamok pedig már jellemzően nem nomád alapokon nyugodtak). Ez persze nem jelenti azt, hogy ne hoztak volna létre jelentős kulturális javakat, vagy például még ma is elismerésre méltó postahálózatot, de tény: a Mongol Birodalom a harc köré szerveződött.

Az egymással laza kapcsolatban álló törzsek közt állandó volt a csetepaté, vagy a legelőkért, vagy egy nőrablás megtorlásaként, indokot mindig könnyen találtak. És nemcsak egymással, hanem a szomszédos népekkel is.

A nagyállattartó, nomád törzsi területek „gazdaságát” úgy képzeljük el, hogy lovat, birkát, kecskét tenyésztve előteremtették maguknak a szükséges tej- és hústermékeket, bőrt, ruházatot stb., de minden mást – a „luxustárgyakat” – kereskedelem útján kellett beszerezniük. Gyakran rendhagyó eszközökkel.

Ha, mondjuk, Kínának éppen nem volt szüksége a mongolok által felajánlott lovakra, akkor sem estek kétségbe. Megtámadták a falvakat, városokat, és elvették, ami kellett

– mondja a 24.hu-nak Uhrin Dorottya, az ELTE BTK Középkori Történeti Tanszék tudományos munkatársa.

Mongol „szuperhatalom”

Ez az életmód állandó harckészültséget követelt, és mesteri tudást a fegyverhasználatban, sokszor még a nőktől is. Esetükben igaz a közhely, miszerint a gyerekek előbb tanultak meg lovagolni, mint járni: az egészen kicsiket birka hátára ültették, hogy szokják a dolgot.

A XII. és XIII. fordulóján aztán egy Dzsingisz nevű törzsfő maga köré gyűjtötte a harcosait, és a már említett változatos hivatkozásokkal uralma alá hajtotta a körülötte élő közösségeket. Nem sokkal később a mongolok nagykánjává választották, meghódította egész Belső-Ázsiát, és a nomád birodalom belső dinamikájából következően állandósultak a területszerző hadjáratok. Dzsingisz halála után Ögödej folytatta a nyugati terjeszkedést, az 1230-as évek végére leigázta teljes Kelet-Európát.

A meghódított népeket mind saját szolgálatukba állították, a férfiakat besorozták a hadseregbe, átvették és mesterien alkalmazták a modern hadi technikát, mígnem a Mongol Birodalom katonai szempontból a kor „szuperhatalmává” vált. Nem gazdasági ereje, hanem a harcosok korlátlan tömege, az életvitelszerűen űzött hadakozás és a remek stratégia tette legyőzhetetlenné.

Leemage / Corbis / Getty Images Dzsingisz kán

Lehetett ellenkezni, de nem érte meg

A mongol társadalom alapját a törzsek és nomádok szabad harcosai adták, felettük a törzsi vezetők és a kán állt, a népesség jelentős részét pedig a rabszolgasorba vetett, meghódított népek adták. Dzsingisz kán rendkívül tehetséges és karizmatikus ember volt, de maga a káni méltóság nem feltétlenül jelentett nagyobb szakrális hatalmat, mint ami keresztény uralkodókat övezett. A kánra életében nem tekintettek „istenkirályként”, mint ahogy azt az utókor romantikus képzelete sugallja, de azért nem hiányzott az erős kéz.

Természetesen voltak belső konfliktusok, intrikák, a kánnak akár még ellent is lehetett mondani. Az már más kérdés, hogy – adott esetben – utána az illetőt viszonylag hamar megölték

– jegyzi meg a szakember.

Szűkebben vett témánkhoz visszatérve tehát a muhi vagy helyesebben a Sajó-menti csata egyik résztvevője a szó szoros értelemben vett nagyhatalom volt, a világ akkori legnagyobb létszámú, jól kiképzett és irányított, harcedzett hadseregével érkezett Magyarországra. A mongolok gyakorlatilag végig harcolták a XIII. század első felét, olyan tapasztalatuk volt, mint senkinek a világon. A magyarok ellenben már régóta viszonylagos békében éltek a Kárpát-medencében, sokkal inkább a belső torzsalkodásban szereztek gyakorlatot.

„Visszataszító népség a magyar”

A Magyar Királyság „viszonyairól”, ha nem is objektív, de szemléletes képet ad két külföldi utazó, akik ugyan a XII. század közepén jártak hazánkban, de az akkori állapotok jellemzően egy évszázaddal később sem mutattak sok változást. Freisingi Ottó püspök egy keresztes haddal haladt át az országon, és mi tagadás, elég lesújtó véleménnyel viseltetett róla. Azt írta, hogy a magyarok visszataszítóan néznek ki, gyakorlatilag nincs egyetlen városuk sem, de földjük rendkívül gazdag. Nem győzte csodálni Isten akaratát, amely ilyen rettenetes népet ennyire bőséges kincsekkel látott el.

Nem tudjuk, mi lehetett ellenszenvének oka, és hogy azért taszította-e őt a magyarok külseje, mert még esetleg számára szokatlan, idegen ázsiai vonásokkal rendelkeztek, vagy mert aki nem szimpatikus, azt hajlamosak vagyunk akaratlanul is »csúnyának és butának« is láttatni

– mondja a 24.hu-nak Nagy Balázs, az ELTE BTK Középkori Történeti Tanszékének vezetője.

Freisingi Ottó benyomásának élesen ellentmond Abu Hamid al-Garnati tapasztalata. Az arab utazó és tudós három évet töltött Magyarországon, szert tett egy szép rabszolgalányra, akitől gyermeke is született. Ő is kiemeli a királyság természeti kincsekben létező gazdagságát, ám 78 jelentősebb városról ír, és ezt támasztja alá a térképész, földrajztudós Abu Abdalláh al-Idríszi 1154-ben írt műve is.

Utóbbi tudós ugyan nem járt Magyarországon, de rendkívül jólértesült volt, ezért is lehet meglepő mai fejjel, hogy Bács, Keve, Ungvár városát például a legjelentősebbek között említi, míg mondjuk Pozsonyt a kevésbé fontosak közé sorolja.

Vízválasztó események

Mindez – azon túl, hogy érdekes – felvezette a történész konklúzióját is: a Magyar Királyság a tatárjárás idején nagy átalakulásban volt nagyrészt a mongol terjeszkedés hatására, de attól függetlenül is. Mind a külföldi vélemények, mind a legfontosabb városok elhelyezkedése mutatja hazánk orientációját a Balkán, Bizánc és Kijev felé, és ezt támasztják alá az Árpádok házasságai, illetve terjeszkedési politikája is.

Úgy is fogalmazhatunk, hogy a XIII. század közepéig Magyarország a kelet-európai világ nyugati perifériája volt.

Csakhogy 1204-ben keresztes vitézek annak rendje és módja szerint elfoglalták, kirabolták és felégették Bizáncot, majd 1240-ben ugyanezt tették Kijevvel a tatárok. A két „tájékozódási pont” elvesztette jelentőségét, megszűnt, a magyar külpolitikában kényszerű orientációváltás kezdődött.

Wikipedia IV. Béla ábrázolása a Thuróczi-krónikában

Ettől kezdve értékelődött fel a nyugat, 1246-ban IV. Bélát már a nyugati határszélen találjuk, ahogy a Babenbergek örökségét igyekszik elrendezni a maga javára. A folyamatban mindenképp vízválasztóként kell tekintenünk a tatárjárásra, és ha így teszünk, azt is látjuk: valójában a mongol támadás volt az a korszakhatár, amit egyébként az Árpád-ház kihalásával szoktunk azonosítani.

Béla és a magyarok gyűlölködése

Az ország pusztulását végig néző, maga is mongol fogságba eső Rogerius mester Siralmas Ének címmel írta meg visszaemlékezését, és ezt akár a tatárjárás előtti belpolitikai viszonyokra is értelmezhetjük. A váradi kanonok öt pontban foglalta össze „Béla király és a magyarok közötti gyűlölködés” okait, amelyek hitelességét alapvetően a történészszakma is elismeri.

IV. Béla 1235-ben lépett trónra, és azon nyomban megkezdte a szerinte érdemtelenül ajándékozott birtokok visszavételét, valamint a királyi méltóság „helyreállítását”. Utóbbit sokszor személyes sértésként élték meg a magyar urak, például amikor elégettette a székeket a királyi tanácsban, hogy senki ne ülhessen le az uralkodó jelenlétében. Vagy amikor tagadhatatlanul a modernizáció szándékával bevezette, hogy a különböző vitás ügyekkel többé nem szabad a király személyét zavarni, hanem a kancelláriához kell fordulni.

Uralkodása első éveiben Béla módszeresen szembe ment a korabeli »erős emberekkel«, ami soha nem a stabilitás felé mozdítja a közállapotokat

– fogalmaz Nagy Balázs.

Hazánk 1235 és 1241 között egy konfliktusokkal komolyan terhelt ország volt, ami nyilván nem segítette a mongolok elleni hadi készülődést, de a történész kiemeli: ha a magyarok egy emberként mind egy szálig felsorakoznak a király mellett, még akkor sem győzhettünk volna az irdatlan létszámú mongol sereg ellen.

Hatalmas veszteség

A legrosszabb viszont – Rogerius mesternél is első számú „ok” –, ami nemcsak Béla és a magyarok gyűlölködését fokozta a végletekig, hanem tragikus végeredménnyel járt a sorsdöntő csata szempontjából is, az a kunok ügye.

A lovasnomád nép szállásterülete a Fekete-tenger északnyugati partjaitól a Kárpátokig húzódott addig, míg 1223-ban a Kalka-menti csatában a tatárok szét nem zúzták az orosz-kun egyesült haderőt. A kunok nyugatra menekültek, IV. Bélától kértek és kaptak menedéket, 1239-ben Kötöny fejedelem vezetésével betelepültek az országba.

A király lépése logikus és előrelátó volt, a mongolok ellenében tapasztalt, harcos nép komoly erőt jelentett a közeledő veszély idején. (Béla remek információkkal rendelkezett a tatár terjeszkedésről, tudhatott a fenyegető veszélyről.) Kitüntetett figyelemmel viseltetett a kunok irányában, a főurak gyakran panaszkodtak, hogy nagyobb becsben tartja őket, mint a sajátjait. A kunok viszont nem tudtak, de nem is akartak beilleszkedni, továbbra is nomadizáltak, nem voltak tekintettel semmire: hatalmas területeken tették tönkre a vetést, vad, botrányos viselkedésüket országszerte felháborodás kísérte. A feszültség végül Kötöny elfogásával és meggyilkolásával robbant ki, mire a kunok rabolva és fosztogatva délkeleti irányban elhagyták az országot.

A legrosszabb pillanatban: ahogy a kunok távoztak, Magyarország kapuinál megjelentek a tatárok.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik