A XVIII-XIX. század fordulóján három részre osztott és függetlenségétől megfosztott Lengyelország helyreállításáról az első világháború győztesei már 1918. június 3-án döntöttek. Az új lengyel állam határainak tényleges megállapítása azonban csak jóval később történt meg. Ezeket elvileg az 1919-es párizsi békekonferencia jelölte ki, véglegesítésükben azonban a helyi erőviszonyok játszottak döntő szerepet.
Háborúk az új határért
1918 és 1922 között az új lengyel vezetés, amelynek élén államfőként és a hadsereg főparancsnokaként Józef Klemens Piłsudski állt, hat helyi háborút vívott a szomszédaival annak érdekében, hogy minél előnyösebb határokat érjen el. Ezek közül legnagyobb jelentősége a lengyel–szovjet konfliktusnak volt.
A békekonferencia által 1919. december 8-án kijelölt keleti lengyel határ, melyet a brit külügyminiszter neve alapján Curzon-vonalnak neveztek, amennyire lehetett, az etnikai viszonyokat vette alapul. Ez nagyjából-egészében északról dél felé haladva a Grodno–Breszt-Litovszk vonalat követte, és Przemyśltől keletre érte el a Kárpátok gerincét. Vagyis több száz kilométerrel nyugatra húzódott a Lengyel–Litván Államszövetség első, 1772-es felosztása előtti határtól. Piłsudski és környezete számára, akik a lehetőségekhez mérten a történeti határok elérésére vagy megközelítésére törekedtek, ez elfogadhatatlan volt.
Bolsevik terjeszkedés
A váltakozó eredménnyel folyó harcok 1920 nyarán jutottak végső fázisukba. A szovjet Vörös Hadsereg lovassága május–júniusban egész Ukrajnából kiszorította a lengyel hadsereget, és augusztus elejére megközelítette Varsót. A stratégiai cél nem egyszerűen a lengyel főváros elfoglalása, hanem egész Lengyelország, sőt azon túlmenően Németország és Franciaország forradalmasítása és az oroszországihoz hasonló szovjetrendszerek létrehozása volt.
A támadó bolsevik erők 27 éves parancsnoka, a katonai zseninek tartott és sikerei alapján „vörös Napóleonnak” nevezett egykori cári tiszt, Tuhacsevszkij tábornok ezt nyilvánvalóvá is tette. „Szuronyok hegyén visszük el a békét és boldogságot a dolgozó emberiségnek. Fel Nyugatra! Előre Vilnius, Minszk, Varsó és onnan Berlin felé. Fehér-Lengyelország testén át vezet az út a világot lángba borító forradalom felé” – buzdította katonáit.
Ekkor azonban váratlan fordulatot vettek az események. Védekezés helyett Piłsudski ellentámadásba kezdett, ami fényesen sikerült. A hazájukat védő lengyel katonák önfeláldozó hősiessége és a lengyel lakosság minden téren megmutatkozó támogatása mellett ehhez a szovjet hadvezetés hibái, mindenekelőtt a hadtápvonalak kiépítetlensége és a tartalékok hiánya is hozzájárultak.
Augusztus végén, szeptember elején a lengyel csapatok már ismét Grodno (Hrodna), Równo és Tarnopol (Ternopil) körzetében törtek előre. A sebesülteket is beszámítva a szovjet hadsereg embervesztesége mintegy 150 ezerre, a lengyeleké 50 ezerre rúgott.
„Gyáva” kompromisszum
Az egész Európában nagy figyelmet kiváltó varsói csata, amelynek jelentőségét a berlini brit nagykövet Martell Károly arabok feletti 732-es győzelméhez hasonlította, a szovjet vezetést arra késztette, hogy fegyverszünetet kérjen. Ezt 1920. október 12-án írták alá. A két állam közötti határvonalat az 1921. március 18-án elfogadott rigai békében rögzítették.
A Szovjetunió és Lengyelország közötti határvonal eszerint Wilnótól (Vilnius) északra, Dyneburgtól (Daugavpils) indult, és dél felé haladva Csernovictól (Csernyivci) északra érte el a román határt. Vagyis szinte pontosan középen szelte ketté a Curzon-vonal és az 1772-es határok közötti hatalmas területet. Ukrajna – Volhínia és Polézia nyugati felétől eltekintve – ennek következtében szovjet fennhatóság alatt maradt, a belarusz területek nyugati fele és Kelet-Galícia pedig Lengyelországnak jutott.
388 ezer négyzetkilométeres területével és 27 milliós lakosságával Lengyelország ily módon az Oroszország és Németország közötti övezet legnagyobb és legnépesebb állama lett. Lényegesen nagyobb területet foglalt magában annál, mint amit a győztes nagyhatalmak Párizsban eredetileg elképzeltek számára, ám jóval kisebbet, mint amit Piłsudski szeretett volna elérni. A rigai békeszerződést az államfő ezért „gyáva” kompromisszumnak nevezte, amit csak a nyugati hatalmak nyomásának és a lengyel vezetők többségi akaratának engedve fogadott el.
Az, hogy ezt a Nagy-Lengyelországot a náci Németország és a Szovjetunió 1939-ben dióként roppantja össze, valószínűleg eszébe sem jutott az 1935-ben elhunyt politikusnak. Ahogy az sem, hogy az 1945 utáni új Lengyelország keleti határa végül mégiscsak a Curzon-vonal lesz.
