A modern rakétatechnológia, és ezzel a ballisztikus rakéták, valamint az űr meghódítását lehetővé tevő hordozórakéták atyjának a legtöbben Wernher von Braunt, a náci Németország kiemelkedő tudósát, a V-2 rakéták megalkotóját tartják. Von Braun azonban egy Európában szinte teljesen ismeretlen amerikai fizikus-feltaláló, Robert Hutchings Goddard nyomdokain érte el eredményeit.
Persze mondhatnánk, hogy rakétákat már az ókori kínaiak is készítettek, legkésőbb a mongolok pedig már fegyverként is használtak, ezek azonban szilárd hatóanyagú, következésképp kis hatótávolságú, alig irányítható eszközök voltak.
Holdkórosnak tartották
Az 1882-ben született Goddard saját elmondása szerint 17 évesen, egy cseresznyefán döntötte el, hogy élete célja egy olyan szerkezet megalkotása lesz, amely a világűrbe, sőt akár a Marsra is eljuthat. Mások, főleg az orosz Ciolkovszkij elméleti munkásságára alapozva azután arra jutott, hogy ez az eszköz csak egy folyékony hajtóanyagú rakéta lehet.
Egyetemi tanulmányai elvégzése után két szabadalmat is bejegyeztetett, a folyékony hajtóanyagú mellett a többfokozatú rakétáét is, azonban gyakorlati kísérletekhez nem volt elég pénze. Ekkor azonban rámosolygott a szerencse, és támogatást kapott a Smithsonian Intézettől, így belekezdhetett ötletei kidolgozásába. A munka azonban lassan haladt, és eredményei idő előtt láttak napvilágot, ennek kapcsán az amerikai sajtóban olyan cikkek jelentek meg róla, amelyek gyakorlatilag holdkóros bolondként mutatták be.
A New York Times gúnyos írására válaszul Goddard kijelentette, hogy „minden nagy vízió csak vicc, amíg az első ember meg nem valósítja, utána pedig közhellyé válik”. Folytatta munkáját, és 95 évvel ezelőtt, 1926. március 16-án végre is hajtotta kísérletét az első, folyékony hajtóanyagú rakétájával. A történelmi próbálkozás nem járt valami látványos eredménnyel,
Egyedül próbálkozott
„Nem egyszerű a sikeres kísérleteket a sikertelenektől megkülönböztetni… A legtöbb, végül sikeres munka egy sor kudarcos kísérlet eredménye, amelyek során a nehézségeket fokozatosan le lehet küzdeni” – mondta Goddard, de ez persze nem sokat számított a riporterek szemében. Szerencséjére a híres pilóta, Charles Lindbergh mégis látott fantáziát az ötletben, és miután meggyőzték arról, hogy nem egy őrülttel van dolga, támogatni kezdte Goddard kísérleteit, aki az 1930-as években több ösztöndíjat is kapott, egyetemek is felkarolták a munkáját.
Ettől függetlenül Goddard ötlete nem keltette fel a hadsereg érdeklődését, így az ő munkásságát ismerő, a Harmadik Birodalom és a Szovjetunió teljes támogatását élvező német és szovjet tudósokhoz képest töredék összegekből, gyakorlatilag egyedül dolgozva igyekezett újabb eredményeket elérni. Fiatal korában elkapott tuberkulózisa is hátráltatta munkáját, így nem csoda, hogy jócskán lemaradt a versenyben, végül a von Braun-féle, a V-2 alapjául szolgáló Aggregat-4-es rakéta lépte át a világűr határának megállapított, 100 kilométeres magasságban húzódó Kármán-vonalat.
Utat mutatott
A németek azonban az alapötleten kívül számos, a hajtásra és az irányításra vonatkozó megoldást is Goddardtól lestek el. „Folyékony hajtóanyaggal folytatott kísérletei sokévnyi munkát takarítottak meg nekünk, és évekkel korábban lehetővé tették a V-2 tökéletesítését” – mondta amerikai kollégájáról von Braun. „Rakétái ugyan egyszerűek voltak, de utat mutattak, és ott voltak bennük azok a technikai megoldások, amelyeket a mai rakétákban és űrjárművekben használnak” – tette hozzá 1963-ban.
Goddard nem élhette meg, hogy a világ igazolja elgondolásait. Egy zsákmányolt V-2 rakétát ugyan még tanulmányozhatott élőben, de 1945 augusztusában meghalt, így a háború után beinduló amerikai rakéta- és űrprogramban sem kaphatott szerepet, elméleti munkájának kiválóságát is csak jó egy évtizeddel a halála után ismerték fel hazájában.
