2017. október 19-én történelmi felfedezés született: a hawaii Haleakalā Obszervatórium Pan-STARRS távcsövével sikerült azonosítani az első ismert csillagközi objektumot a Naprendszerben – azóta pedig találtak még egy idegen látogatót.
Az objektum észlelésekor megközelítőleg 33 millió kilométerre járt a Földtől, miközben egyre távolodott a Naptól. A nemzetközi csillagászközösség azonnal megkezdte az adatgyűjtést, az ‘Oumuamua azonban gyorsan eltűnt a műszerek elől, azóta pedig el is hagyta a Naprendszert, megannyi kérdést hagyva maga után.
Egy titokzatos látogató
A média előszeretettel hivatkozik az ‘Oumuamuára rejtélyes égitestként, a jelző pedig ezúttal abszolút indokolt: a szakértők még ma sem tudják, mi is lehetett a titokzatos vendég. Az objektumnak számos furcsa tulajdonsága van, melyek alapján egyetlen ismert égitest-kategóriába sem passzol igazán. A látogató formája, fényvisszaverése és mozgása is igencsak furcsa, anyagával kapcsolatban is sok a találgatás.
Az elmúlt években több elmélet is született, mellyel az objektum eredetét igyekeztek megmagyarázni. A kutatók többsége arra az álláspontra jutott, hogy az ‘Oumuamua egy természetes égitest volt, egy szűkebb csoport ugyanakkor azzal állt elő, hogy a csillagközi látogató egy idegen civilizáció által létrehozott eszköz lehetett. Utóbbi tábort erősíti Avi Loeb, izraeli származású fizikus, a Harvard Egyetem Csillagászati Tanszékének legendás és az elmúlt években sokat támadott vezetője.
Loeb már 2017 decemberében felvetette a mesterséges eredet lehetőségét, 2018 októberében Shmuel Bialyvel közösen pedig benyújtott egy tanulmányt, amelyben azt írták: az ‘Oumuamua egy napvitorla lehet. Ahogy a kivételes objektum felfedezése, úgy ezen hipotézis is óriási sajtóvisszhangot kapott.
Mielőtt belevágnánk a könyv részletezésébe, érdemes leszögezni néhány dolgot. Az ‘Oumuamua világszerte rengeteg laikus érdeklődését keltette fel, sokan alaposan utána is olvastak a témának, számukra a kötet nem tartalmaz újdonságokat az objektumra vonatkozóan. Ennek ellenére nekik, illetve az idegen intelligencia iránt érdeklődők számára is kötelező olvasmány a Földönkívüli, és azoknak is ajánlott, akik szeretnek kicsit kiszakadni a felületes közéleti vitákból, és inkább távolabbról szemlélni világunkat. Igaz, a könyvet érdemes kellő távolságtartással kezelni.
Loeb korunk egyik legnagyobb asztrofizikusa, aki elgondolkodtatóan, közérthetően mutatja be nézeteit. A zsenialitás azonban nem egyenlő a tévedhetetlenséggel, Loeb könyvét így csak erős kritikával, inkább amolyan gondolatébresztőként tanácsos olvasni.
Egy idegen civilizáció vitorlája
A Földönkívüli az ‘Oumuamua rejtélyére alapul, emészthetően és részletesen mutatja be Loeb vonatkozó hipotézisét. Ennek lényege dióhéjban a következő: az ‘Oumuamua extrém tulajdonságait magyarázó egyéb elméletek semmivel sem mérsékeltebbek, mint a mesterséges eredet hipotézise, hiszen mind nagyon egzotikus, mondhatni elképzelhetetlen égitesttel számolnak. Ahogy Loeb is kiemeli Sherlock Holmesra hivatkozva:
Ha kizárjuk a lehetetlent, ami marad, bármilyen valószínűtlen is, csak az igazság lehet.
Az asztrofizikus úgy gondolja, hogy az ‘Oumuamua a földön kívüli intelligencia első bizonyítéka, talán egy olyan vitorla, amely a napsugárzás segítségével képes közlekedni. Utóbbi felvetést többek között az objektum azon dokumentált mozgására alapozza, amit gravitációs hatásokkal egyszerűen nem lehet megmagyarázni. Érdemes rávilágítani – ezt a szerző is megteszi –, hogy éppen ilyen csillagközi fényvitorlát tervezett Loeb kollégáival néhány évvel azelőtt, hogy publikálták volna az ‘Oumuamuával kapcsolatos vitatott tanulmányát.
A könyvben a szakember egy-egy kitekintést követően vissza-visszakanyarodik a potenciális idegen civilizációk, illetve a földön kívüli élet kérdésére, bemutatva a téma régi és újabb elméleteit, problémáit, lehetőségeit.
Elbizakodottság lenne azt feltételezni, hogy ebben a hatalmas univerzumban rajtunk kívül nem léteznek intelligens lények
– állapítja meg Loeb, kiemelve, hogy nem fordítunk elég figyelmet a földön kívüli civilizációk keresésére. Ez részben annak tudható be, hogy a média és a sci-fik szenzációhajhász módon mutatják be a témát, a fő bűnöst azonban a modern tudomány működésében látja.
Nem néznének Galilei teleszkópjába
Loeb szerint napjainkra a tudományos közösség konzervatívvá, szűk látókörűvé, dogmatikussá, zárkózottá, túlzottan óvatossá, sőt korrupttá vált, a 21. század szakemberei pedig nem sokban különböznek azoktól az inkvizítoroktól, akik nem voltak hajlandók belenézni Galileo Galilei teleszkópjába. Emiatt aztán sokan nem is mernek beszámolni forradalmi gondolataikról, hipotéziseikről, a valódi vita pedig sosem tárul a kívülállók elé. A harvardi kutató szerint éppen ezért bélyegezték meg földönkívüliekkel kapcsolatos ötletét, illetve személyét, elvetve még csak a gondolatát is, hogy az ‘Oumuamua az idegenek műve lehet.
Loeb úgy látja, hogy a tudomány romlottsága nemcsak saját értékeit veszélyezteti, hanem a külvilágra is hat. A kutatók elzárkóznak a laikusoktól, a tudomány megközelíthetetlenné, érthetetlenné, csak egy szűk réteg kiváltságává válik, holott éppen az egész emberiséget kellene szolgálnia. Loeb szerint mindez érthetetlen, hiszen a szakma nem egy mágikus hivatás, nem különbözik sokban más foglalkozásoktól, akár egy vízvezeték-szerelőétől.
„Sok tudós külön kaszthoz tartozónak tekinti saját magát, egy elit intelligencia tagjának. Tudatosan vagy sem, de el akarják különíteni magukat a tömegtől.
Az ilyesfajta gondolkodás következménye, legalábbis részben, a sok általam ismert kutató szájából elhangzó érv: a tudósoknak csak azután lenne szabad a nyilvánossághoz fordulniuk, hogy biztosra vesznek valamit.
„Ha a laikusok tisztában lennének azzal, milyen zavaros tud lenni a tudomány – tele nekilendülésekkel, elakadásokkal és zsákutcákkal –, akkor minden eredményt kétesnek vagy megkérdőjelezhetőnek tartanának, mondják.” – írja a szerző.
Loeb véleménye szerint a mai újítókat – ahogy annak idején Galileit – gyakran elhallgattatják a nagyobb hatalmú kutatók. A konzervatív, mainstream tudomány ily módon gátolja a hatékony tudomány számára elengedhetetlen gyermeki kíváncsiságot. Éppen ez vezet oda – érvel Loeb –, hogy az idegen intelligencia keresésére messze nem fordítanak annyi pénzt és energiát, mint sok más, szintén bizonyítékokra váró területre, például a szuperszimmetria kutatására.
Igaz, természetünkből adódóan talán még csak készen sem állunk arra, hogy befogadjuk a nagy titok megfejtését.
Nem teljesen úgy van az
Az első csillagközi objektumunk, a potenciális földön kívüli intelligencia és az idegen élet kérdése valójában csak mellékszereplők a Földönkívüliben. A fő karakter maga Avi Loeb, és éppen ez adja a könyv gyengeségét. A szakértő írásában a tudományos érvelés mellett bőségesen hoz életrajzi részleteket, családi és egyetemi történeteket. Ezek jó rávezetőt jelentenek egy-egy szakmaibb rész előtt, fogyaszthatóbbá teszik az olvasmányt, ugyanakkor erősítik azt az érzetet, hogy nem egy egyszerű ismeretterjesztő művel, inkább egy nagy koponya elmélkedésével van dolgunk. Sajnos több kulcsfontosságú helyen az objektivitás is erősen sérül.
Loebra az utóbbi években a médiában az asztrofizika fenegyerekeként kezdtek el hivatkozni, a Földönkívüli pedig csak ráerősít erre a képre. A könyvben ugyan többször kiemeli, hogy nem akarta felkelteni a sajtó figyelmét, egyes részleteknél pedig érezhetően lenézést is tanúsít a média iránt, a külföldi tudományos újságírói körökben mégis jól ismert tény, hogy a 2018-as tanulmányát követően nagyon aktív kommunikációba kezdett – sok esetben ő maga vette fel a kapcsolatot a sajtóval. Bár részben pont a médiát teszi felelőssé a földön kívüli intelligencia körüli szenzációért, ő maga is hergeli a témában kevésbé jártas újságírókat.
Érdekes továbbá, hogy Loeb végig kitart amellett, az idegen élet, illetve intelligencia kutatása az asztrofizika egyik elnyomott ága – noha ez messze nincs így. Való igaz, hogy a reáltudományok sok más ágától eltérően a SETI (Search for Extra-Terrestrial Intelligence, azaz a földön kívüli intelligencia keresése) és az asztrobiológia eddig kevés lehetőséghez jutott, és hogy sokáig nem vették komolyan a területet. Az utóbbi időkben ugyanakkor főként a technológia és a tudomány fejlődésének köszönhetően lenyűgöző átalakulás kezdődött.
Loeb nem emeli ki igazán, de hiába az elméleti munkák, hosszú időn át egyszerűen nem voltak adottak a módszerek a keresésre – az első exobolygó, azaz Naprendszer kívüli bolygó létezését például csak 1995-ben sikerült igazolni. 2021-re a világ nagyot változott ahhoz képest, amilyen a SETI úttörőinek idejében, az 1950-es években volt.
Manapság több kutató is úgy véli, hogy már a mi életünkben megtalálhatjuk a Naprendszerben az idegen élet nyomait, egyre több programban keresik az idegen technológiákra utaló jeleket a távoli csillagoknál, lassan pedig a James Webb űrtávcső is elindul, amely képes lesz kimutatni a biológia és a technológia potenciális nyomait a messzi bolygókon. Az idegen civilizációk létezését még olyan fizikusóriások is komoly lehetőségnek tartották, mint Stephen Hawking – a téma tudományos helyzete tehát messze nem olyan drámai, ahogy azt Loeb beállítja, sőt éppen napjainkban tapasztalható felívelés ezen a területen.
Ami a fő áramlatú tudományosságot illeti: Loeb itt is csak az igazság egy részletét mutatja be. A befolyásos, ortodox felfogású kutatók tényleg visszavethetik az áttöréseket, szerepük azonban messze nem olyan súlyú, mint Loeb mutatja, erejük pedig csak rövid ideig tarthat ki – a tények, a bizonyítékok mindig utat törnek maguknak. Igen, a tudomány sajátossága a gyakran óvatosságnak ható körültekintés, ez különbözteti meg többek között a pusztán érzelmi alapú érveléstől. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a kutatók ne kalandoznának, sőt egyre liberálisabbá válik a tudományosság, gondoljunk csak az interdiszciplináris megközelítés előretörésére. Kissé bizarr módon is hat, hogy a szerző kíváncsiságot, forradalmiságot kér számon a szakmai közösségen egy olyan korban, amikor fajunk a Mars meghódítására készül; egyre közelebb kerülünk a Naprendszer potenciális idegen életének megtalálásához; és elkezdtük feltárni a távoli világokat.
Érdemes a kiindulóponthoz, az ‘Oumuamuához visszatérve arra is kitérni, hogy a kutató könyvében több olyan véleményt és adatot nem jár körbe, vagy éppen be sem mutat, amelyek a szakma szerint érdemben cáfolják Loeb hipotézisét. Végezetül tegyük fel a kérdést: ha a szerző szerint arrogáns elvetni azt az ötletet, hogy a csillagközi látogató egy idegen szerkezet volt, nem ugyanannyira arrogáns kijelenteni, hogy a világűr minden égitesttípusát ismerjük, így elvethetjük az ‘Oumuamua természetes eredetét?
Több földönkívülit, kevesebb sértődöttséget
A Földönkívüli átfogóan, közérthetően, szórakoztatóan járja körbe a SETI témáját, és rengeteg gondolatébresztő meglátás van benne, amelyek nemcsak asztrofizikai, hanem filozófiai szempontból is izgalmasak – Loeb gondolatkísérletei például zseniálisak. Hiába a szakember tévedései, tudását, képességeit, korábbi eredményeit nem vehetik el tőle, stílusa pedig a laikus számára is befogadhatóvá teszi az egyébként rendkívüli mélységű témát.
– érdemes azonban fenntartásokkal, kellő óvatossággal nekikezdeni.
Nem szabad megfeledkezni arról a környezetről, amiben a könyv megszületett: Loeb hosszú időn át volt az asztrofizika megbecsült képviselője, az ‘Oumuamuával kapcsolatos munkája miatt viszont szakmai támadások kereszttüzébe került. A könyv hátterében inkább egyfajta sértődöttség húzódik, semmint a modern Galilei és a tudóssá átvedlett inkvizítorok harca. Loeb jól látja, hogy az emberiségnek komolyabban kellene foglalkoznia az idegen élet keresésével, de figyelmen kívül hagyja, hogy éppen napjainkban kezdenek fellendülni a vonatkozó kutatások. Ha a könyv fókuszában a túlzó tudománykritika helyett végig a SETI maradt volna, még a hajmeresztő napvitorla elmélete is érthető lenne – megmaradna egy eszköznek, mellyel Loeb az érdeklődést akarja felkelteni.
Egy olyan korban, amikor egyre többen hiszik azt, hogy a Föld lapos, az oltásokkal népirtást folytatnak, a modern kori klímaváltozás természetes folyamat, a COVID-19 pedig gyakorlatilag nem is létezik, a Loebéhez hasonló megnyilvánulások csak tovább növelhetik a tudománnyal szembeni bizalmatlanságot. A professzornak abban igaza van, hogy a tudományos szakma nem sokban különbözik a vízvezeték-szerelőétől: mindkettőhöz komoly szakértelem kell. Abban sem téved, hogy fontos lenne a kívülállókat és a kutatókat közelebb hozni egymáshoz, ebben pedig a szilárd eredmények és az átláthatóság segíthet.
Avi Loeb: Földönkívüli. Egy idegen civilizáció első nyomai. Agave Könyvek, 2021.
