Az angolszászok elkeseredetten és találékonyan álltak ellen az 1066-ban kezdődő normann hódításnak, komolyan veszélyeztették a hódítók uralmát. Az 1070-es évek közepére viszont még a legoptimistább lázadók számára is világossá vált, hogy Hódító Vilmos megnyerte az Angliáért folytatott csatát. Orderic Vitalis történetíró arról tudósít, hogy hastingsi vereségük hajnalán „az angolok hangosan siránkoztak elveszett szabadságuk miatt, és szakadatlanul keresték a módját, hogy lerázzák az elviselhetetlen igát”. Az iga viszont szilárdan a helyén maradt, és az angolszász lordok a Vilmos inváziója utáni szűk 10 évben választás elé kerültek.
Két út állt előttük: vagy maradnak és végig nézik, mit hoz a normann hódítás, vagy otthagyják Angliát a hódítóknak, és máshol kezdenek új életet. A jelek szerint sok ezer angol nemes és követőik döntöttek úgy, hogy az utóbbi lehetőséget választják. Nem egyszerűen Európa szomszédos területeire menekültek, hanem átkelve az óceánon és a Földközi-tengeren, több ezer mérföld távolságban teremtettek új otthont maguknak – a Fekete-tenger északi partján létrehozták a középkori Új-Angliát.
Bizánc szolgálatában
Valójában mit is tudunk erről a rendkívüli angolszász odisszeáról? A legyőzött lordok döntésének legteljesebb leírását, miszerint elhagyják hazájukat, a XIII. század eleji Chronicon Laudunensis lapjain, valamint a XIV. századi izlandi Hitvalló Eduárd történetében (Játvarðar saga) találjuk – mindkettőről úgy tartják, hogy egy elveszett, XII. századi beszámolón alapul. „Amikor az angol vezérek bizonyosak lettek felőle, hogy a dánok nem segítik őket Vilmos ellen – tudósít a saga –, elhagyták birtokaikat és elmenekültek a földről seregestül”, 350 hajón. A menekülteket „három gróf és nyolc báró vezette”, közülük kiemelkedett „Gloucester grófja”, akit Siwardnak hívtak.
Az angol flotta állítólag Gibraltár felé vette az irányt, majd útközben rabolva és kalandozva végig utazta a Földközi-tenger nyugati részét. A Játvarðar saga szerint az angolszász menekültek megtámadták Septemet (ma Ceuta) az észak-afrikai parton – ahol „egy csomó pogányt megöltek” és egy halom „arany- és ezüstpénzt” szereztek –, majd Mallorcát és Menorcát is megtámadták.
Az angol menekültek is hallották „a nagy harc hírét Micklegarthban [Konstantinápolyban], és azt, hogy a pogányok a tengeren és a szárazföldön miként ostromolták meg a várost”. Ezért a Bizánci Birodalom segítségére hajóztak, és 1075-ben meg is érkeztek. Ott, mint megtudjuk, olyan vitézül harcoltak „a pogány népség” ellen (valószínűleg a törökök ellen, akik valóban fenyegették Bizáncot abban az időben), hogy a császár felajánlotta nekik, lépjenek a szolgálatába – nem egyszerű katonákként, hanem személyes őrsége, a varég gárda tagjaiként.
Sem a Játvarðar saga, sem a Chronicon nem árulja el, mit csináltak az angolszászok Konstantinápolyban – a Bizánci Birodalom fővárosában, a világ egyik legnagyobb és legnépesebb városában. Bizonyára lenyűgözték őket a város hatalmas falai, oszlopos utcái és monumentális épületei – ezek közül a legpompásabb az Hagia Szophia székesegyház –, hiszen a jövevények Anglia viszonylag kis városaihoz voltak szokva.
Megölt egy oroszlánt
Konstantinápoly számos új tapasztalatot kínált az angol menekülteknek, és ezek némelyike különös fordulatokat eredményezett. Egyikük, egy Hardigt nevű ember a Chronicon szerint „a legerősebb angol hírében állt, és ez okból gyanús lett a görögök számára, ezért ravaszul úgy döntöttek, szabadon engednek egy oroszlánt, hogy felfalja. Hardigt egyedül volt a palota udvarán – tudósít a Chronicon. A palota átriumának márványoszlopaihoz szaladt, hogy védelemül szolgáljanak az oroszlán ellen. Végül (egy sor leleményes kísérlet után)
Az oroszlánölő Hardigt később a varég gárda vezetője, majd a császári flotta parancsnoka lett. De hihetünk-e ennek a történetnek? Egy angol emigráns tényleg megszerezhette a bizánci haditengerészet legfőbb vezetőjének tisztét? Krijnie Ciggaar történész szerint egyáltalán nem lehetetlen, hogy így történt, és úgy véli, hogy ez a kinevezés az 1080-as évek végén, az 1090-es években eshetett meg. Felhívja a figyelmet a bizánci történetíró, Kekaumenos XI. század végi Strategikonjára, amelyben azt panaszolja, hogy a császár egy „Angliából hozzánk érkezett idegent kegyel”, és „akit a külügyek vezetőjévé vagy hadvezérré tett”.
Bár valószínűleg a Chronicon és a Játvarðar saga tartalmazza a menekültek kalandjainak legrészletesebb leírását, de más források is említik az angolszászok 1070-es évekbeli kalandos keleti utazását. Orderic Vitalis azt mondja, hogy a legyőzött angolszászok közül néhányan, akik nem bírták elviselni, hogy normann uralom alatt éljenek, „távoli vidékekre utaztak, és bátran felajánlották fegyveres szolgálataikat” a bizánci császárnak.
Nova Anglia
Amikor egy József nevű canterburyi szerzetes felkereste a bizánci fővárost 1090 körül, ott találkozott „a hazájából származó emberekkel, akik a császári háztartáshoz tartoztak”. A kortársa, Canterburyi Goscelin, egy Angliából jött, meg nem nevezett „tiszteletre méltó emberről” beszél, aki „a hazájából származó sok nemes menekülttel Konstantinápolyba vándorolt; ott olyan szolgálatot tett a császárnak és a császárnénak meg más hatalmasságoknak, hogy az elit csapatok, valamint nagyszámú társa fölötti parancsnokságot nyerte el”.
Ha lehet hinni ezeknek a beszámolóknak, az angol emigránsok, úgy tűnik, sikerrel kezdtek új életet a Mediterráneum keleti részén. A Chronicon és a Játvarðar saga szerint nemsokára saját állandó települést hoztak létre – „Nova Angliát”, vagyis „Új Angliát”, ahogy a Chronicon írja. Mind a Chronicon, mind a Játvarðar saga elbeszéli, hogy a menekültek Siward gróf vezetésével könyörögtek a császárnak, hogy „adjon pár mezővárost vagy várost, ami az övék és utánuk leszármazottjaiké lehet”. A császár állítólag azt mondta, hogy van „egy föld északra a tengeren, ami régen Micklegarth császárának uralma alatt állt, de miután a pogányok elfoglalták, ott is maradtak”.
A Játvarðar saga tovább is megy: „Sigurd gróf és emberei hatalmukba kerítették azt a földet, nevet is adtak neki, Angliának hívták. Az azon a területen lévő városoknak és azoknak, amiket ők építettek, angliai városok neveit adták. Londonról, Yorkról és más angliai nagyvárosokról nevezték el őket. (…) A föld hat napon és éjszakán át tartó hajóútra esik a tengeren keletre és északkeletre Micklegarthtól [vagyis a Fekete-tengeren túl], és az a nép azóta is ott lakik.”
Napsütötte London?
Hardigt oroszlánölő meséjéhez hasonlóan túlságosan könnyű reménytelenül irreálisnak bélyegezni a Fekete-tenger partján felbukkanó, vándorló angolszász csapat ötletét, amely ott virágzó telepet hoz létre – néhány történész így is tett. Ellenben a források gondos tanulmányozásával a Chronicon és a Játvarðar saga történeteit feltehetően alátámasztó bizonyítékok bukkannak elő. Először is érdekes megfigyelés, hogy az az idő, mialatt az angolok elérték a Fekete-tengeren az úti céljukat – valamint az irány, amerre utaztak, hogy odaérjenek – megegyezik a Konstantinápolytól a Krím-félszigetig tartó tengeri utazás korai forrásokban említett hosszával.
Sőt, bizonyíték van rá, hogy a Bizánci Birodalom 1100 körül újból biztosította az uralmát a terület felett, ahogyan a Chronicon és a Játvarðar saga is utal rá.
További bizonyíték, hogy a középkori Nova Angliáról szóló beszámolókat történelmileg alátámaszthatja a XIV–XVI. században a Fekete-tenger észak-északkeleti partját ábrázoló térképeken feltűnő öt helynév. Jonathan Shepard brit történész rámutatott, hogy ezek közül három varég településekre utalhat ezen a területen (többek között egy „Varangolimen” nevű a Krím-félszigeten). A másik kettő még többet sejtet: szerepel „Londina”, ami természetesen feltűnően hasonlít az angol főváros nevéhez, és „Susaco”, amit Sussexről, a „déli szászok” földjéről nevezhettek el.
Amennyiben a fekete-tengeri települések között felbukkanó angol településekről szóló feljegyzések tényleg fikciók, akkor mivel magyarázzuk azt a kijelentést – amit a területen 1246–1247-ben átutazó ferences rendi szerzetesek tettek –, hogy a keresztény „Saxi”, vagyis a szászok, sikeresen védelmezték magukat a hatalmas tatárok ellen. „Amikor ott voltunk, azt mondták, hogy a tatárok megostromolták e szászok egyik városát, és megpróbálták leigázni – állították a szerzetesek. – A lakosság hadiszerszámokat készített, és segítségükkel szembe szállt a tatárokkal, összetörték az ő összes fegyverzetüket, és a tatárok, ezeknek a hadiszerszámoknak és hajítófegyvereknek köszönhetően, nem tudtak közelebb jutni a városhoz.”
Az anyanyelvük angol
Miközben a Fekete-tenger partján láthatóan virágoztak az angol települések, az angol-varég testőrség továbbra is Konstantinápolyban védelmezte a császárt – és ezt tette legalább Konstantinápoly 1204-es ostromáig (amikor a negyedik keresztes hadjáratban egy sereg kifosztotta a várost). Arra lehet következtetni, hogy az egymást követő nemzedékek során a varég gárda sorait a Nova Anglia telepeiről származó férfiakkal töltötték fel.
Nem tudjuk, pontosan milyen hosszú ideig maradt fenn ez a kolónia, de a XIV. század közepén Pszeudo-Kodinosz De Officiis című művében elmondja, hogy a varégok még mindig különálló népességet alkotnak. Még érdekesebb, hogy a De Officiis azt is feljegyzi, hogy karácsonykor ezek a varégok a császárnak hosszú életet kívánnak – és csaknem 300 évvel azután, hogy az őseik elindultak rendkívüli utazásukra az ismeretlenbe, ezt az „anyanyelvükön tették, ami az angol”!
A teljes cikk a BBC History új, 2021. januári számában olvasható el.
