Többé-kevésbé jogosan alkotja nemzeti önképünk szerves részét a magyar feltalálók, tudósok tevékenysége miatt érzett büszkeség még akkor is, ha határainkon túl ezt sokszor még a tudományos közösség tagjai is értetlenül fogadják. És nem csak a szürkeállomány elvándorlása miatt. Még az itthon végzett úttörő munkákról, zseniális elmékről is elmondhatjuk: külföldön nem jegyzik a magyar eredetet.
Az anyák megmentője
A felismerés egészen váratlan helyekről érheti az embert, ékesen bizonyítja ezt egy rövid történet, amelyet Héberger Károly, az ELKH Természettudományi Kutatóközpontjának tudományos tanácsadója osztott meg a 24.hu-val.
Semmelweis Ignácról, az „anyák megmentőjéről”, a mai, modern egészségügy egyik megalapozójáról van szó. A XIX. század közepén a szülés még több szempontból is rendkívül veszélyes volt, kismamák ezrei haltak meg például ismeretlen eredetű vérmérgezés, az úgynevezett gyermekágyi láz következtében. Ma már tudjuk, hogy ezt az akkor még fel nem fedezett mikroszkopikus kórokozók okozták, de akkoriban egészen rejtélyesnek tűnt az egész.
Semmelweis elsőként ismerte fel, hogy a gyermekágyi láz nem önálló kór, hanem fertőzés következménye, és előállt a megoldással is: korát meghaladva 1847-től bevezette a klórvizes kézmosást minden egyes vizsgálat előtt.
Nem egy magyar, hanem Semmelweis
A közelebbről anyag- és környezetkémia területén kutató Héberger Károly néhány éve egy nemzetközi konferencián, majd az azt követő fogadáson vett részt – fontosak ezek az események, a kötetlen beszélgetések során lehet a legjobban informálódni, kapcsolatokat építeni. Egy idő után az asztaltársaságban a magyar tudomány felé kanyarodott a szó, elég lekezelő hangnemben.
A magyar kutató közbe szólt: „Ne bántsátok a magyarokat, ők tanították meg a világot kezet mosni!” Először nem is értették, hogyan lehet a kézmosást feltalálni, netán szabadalmaztatni, de aztán kiderült, az Semmelweis volt.
Azt mondtam, hogy igen, és Semmelweis magyar volt. Máig nem felejtem el az osztrák professzor arcát, ahogy hitetlenkedve ismételte: Semmelweis magyar volt?!
– idézi fel Héberger a 24.hu-nak. Hozzáteszi: valójában nincs mit csodálkozni ezen, hiszen német család, német név, a Habsburg Birodalom alattvalójaként a bécsi egyetemre járt, legnagyobb felfedezését Bécsben tette.
Ez utóbbi pedig már fel is villantja a választ arra, miért alakult ilyen méltatlanul a magyar tudomány külföldi megítélése – ezzel folytatjuk a tudománytörténettel is foglalkozó szakemberrel.
Nem tudunk továbblépni
Minden eset más és más, nagy általánosságban a tőkehiányt, illetve hazánk politikai helyzetét említhetjük. Az újkor elején a török hódoltsággal az egységes Magyarország eltűnt a térképekről, majd kikopott az európai köztudatból is: kívülről nézve a Habsburg Birodalom része volt egészen az I. világháború végéig. Ez magyarázza, hogy Semmelweis nevét Béccsel és Ausztriával kötik össze.
Az alárendelt helyzetben és az itthon sziklaszilárdan kitartó feudális felfogásban a magyar ipar kínkeserves lassúsággal indult fejlődésnek. Még a kiegyezéstől a világháborúig tartó „boldog békeidők” sem tudták kitermelni azt a tőkés réteget, amely felkarolta volna a magyar innovációkat, hazai fejlesztésekbe fektetett volna komoly összegeket.
Ezzel persze nem a magyar panaszkultúra eddig is erős gyökereit kívánjuk tovább támogatni, de tény: jó körülmények között nagyon jó a magyar szürkeállomány, főleg azért, mert egészen a közelmúltig kiváló volt a képzés.
Legyen szó szennyvíztisztításról vagy új vegyületek előállításáról, honfitársaink többsége remekül megállta és megállja a helyét bárhol a világon. Nekünk a következő lépés nem megy, itthon nem tudtuk és most sem tudjuk a tehetséget kifuttatni
– fogalmaz Héberger Károly.
Gyenge konkurencia
Ne feledjük azt sem, hogy a XIX. és a XX. század fordulója környékén – miközben az ezeréves fennállását ünneplő ország fantasztikus módon épült, szépült és fejlődött – a jobb élet reményében tömegek vándoroltak ki. Köztük tehetséges emberek, akiknek itthon éhkopp jutott, új hazájukban viszont megkapták, megszerezték a lehetőséget, és nagyot alkottak. A Horthy-korszakban sok nagy koponyának a származása miatt kellett elhagynia a hazáját, majd a kommunizmus zárta el egy sor tudósunkat a fél világ elől.
Ami témánk szempontjából a „tőkét” illeti, az nincs tekintettel a nemzetiségre. Számos példát sorolhatnánk a XIX. századtól a rendszerváltás utáni évekig, vagy akár még tovább, amikor nagy cégek megvásárolnak egy-egy magyar gyárat, terméket, fejlesztést azért, hogy beolvasszák vagy megszüntessék. Így szabadulnak meg a konkurenciától.
A fentieknél szűkebb kategóriákat már nem igazán lehet általánosságként megfogalmazni, nézzünk inkább néhány, önkényesen kiválasztott konkrét példát – a transzformátor, az elektromotor, a C-vitamin és a számítógép „története” színesebbé teszi a képet.
Elsőből a futottak még kategóriába
Az első, energiaátvitelre alkalmas, zárt vasmagú transzformátort Déri Miksa, Bláthy Ottó és Zipernowsky Károly alkotta meg 1885-ben. A Ganz és Társa Vasöntő és Gépgyár Rt. elég „erőt” képviselt ahhoz, hogy a korszakalkotó újítás elinduljon az üzleti siker és a világhírnév felé, még Thomas Edison is a Ganztól vásárolt transzformátorokat.
Csakhogy Nikola Tesla 1891-ben közbeszólt egy új szabadalommal, amely kiküszöbölte a nagyobb feszültségű váltóáramok jelentette problémát. A magyar találmány háttérbe szorult, és ugyan maga a transzformátor szó is a Ganz mérnökeitől származik, elsőbbségüket csak 1960-ban sikerült hivatalosan elismertetni. Héberger Károly keserűen jegyzi meg:
A washingtoni technikatörténeti Smithsonian Múzeumban ma két Ganz-transzformátor látható mint a futottak még kategória indulói.
Az emberiség javát szolgálták
Hasonlóan Jedlik Ányos elektromotorját is megtekinthetjük a Siemens Múzeumban a német mérnök motorja mellett, de ez más történet. A közvélekedéssel ellentétben ugyanis elektromotorról onnantól kezdve beszélhetünk, hogy Siemens feltalálta hozzá a szénkefét. Jedlik motorja nagyszerűen demonstrálta az elvet, de gyakorlati alkalmazása lehetetlen volt. Nagyszerű teljesítmény, de felhasználását tekintve sajnos zsákutca.
Nem úgy, mint a C-vitamin Szent-Györgyi Alberttől. A skorbut ellen hatékony hexuronsavat felfedezése óta vérből állították elő, fáradságos, bonyolult munkával jutottak hozzá néhány milligrammhoz. Szent-Györgyi nagy dobása az volt, hogy rájött: a hexuronsav és a régóta meghatározni próbált C-vitaminnak elnevezett skorbutellenes anyag gyakorlatilag egy és ugyanaz, ezek után pedig paprikából könnyedén, mondhatni kilószámra állította elő. Ha szabadalmaztatja, olyan cégbirodalom épülhetett volna köré, mint amilyenné a Bayer vált az Aspirinnek köszönhetően, ám ő ezt elutasította.
Önmagában ez a hozzáállás is díjat érdemelt – minden szempontból nagyon jó helyre került az 1937-es orvosi „Nobel” –, de Szent-Györgyi gondolkodása nem példa nélküli. Amikor Neumann János a digitális számítógép alapjainak lefektetésével szó szerint a jövő ajtaját nyitotta meg, amerikai munkatársai minden erejükkel próbálták rábeszélni szabadalom benyújtására. Ő azonban erre nem volt hajlandó, mondván az elv az emberiség javát szolgálja, mindenkinek ismernie és használnia kell.
