Az 1840-es években az Egyesült Államok keleti és középnyugati államainak lakói közül sokan gondoltak művelésre váró, meghódítható földként Kaliforniára és az Oregoni Territóriumra. A telepesek vagy hajón, vagy ekhós szekereken, nyomorúságos, vesződséges és jobbára ismeretlen úton keltek útra, ami sokszor vezetett tragédiákhoz. Egy ilyen esetet, az úgynevezett Donner-társaság történetét mutatja be a Múlt-kor.hu cikke.
Fokozódó bajok
George Donner és James F. Reed családjával és kíséretükkel 1846 tavaszán indult Missouriból a telepesek által használt Oregon-ösvényen, viszonylag későn. Ezzel pedig azt kockáztatták, hogy a tél a hegyekben éri őket, az amúgy is nehezen járható utakat elzárja a hó és a fagy, állataikat sem tudják etetni.
Június közepén találkoztak egy szórólappal, amelyen Lansford Hastings nevű jogász egy rövidebb utat kínált számukra azzal, hogy út közben, bizonyos Fort Bridger kereskedőtelepen várja őket. Az úgynevezett Donner-társaság hitt Hastingsnek, és ezen az úton indult, csakhogy Fort Bridgerben is egy üzenet találtak a jogásztól: neki egy másik csapattal már el kellett indulnia, kövessék a nyomaikat.
Tizenegy nap hátránnyal indultak utánuk augusztus elején, rendkívül nehéz terepen vergődtek előre, Hastings fákra szögezett, nekik szánt üzenetei pedig egymásnak is ellent mondtak. A teljes csapat egyéb csatlakozókkal együtt összesen 87 emberből és 60-80 szekérből állt, amikor elérte Wasatch-hegységet.
Mire a Nagy-sóstó-sivatagon is átkeltek, készleteik szinte teljesen kimerültek, több igásállatuk is elkóborolt vagy szomjan halt, az emberek csoportokra szakadtak, közülük is többen meghaltak különböző betegségekben.
Az emberevés
Október végén érkeztek a Sierra Nevada hegységben lévő Truckee-tóhoz (ma Donner-tó), és mivel a korán jött havazás járhatatlanná tette hágókat, kénytelen voltak helyben maradni, valahogy átvészelni a telet. Közben többen megpróbáltak előre menni, hogy segítséget hívjanak, élelmet szerezzenek, miközben a tónál maradók a hideg és az éhség miatt egyre rosszabb állapotba kerültek.
Egy kijutni próbáló csoporthoz köthető az első emberevés is december végén. Primitív hótalpakkal vágtak neki, és hiába volt mellettük két miwok indián „idegenvezető”, a csapat eltévedt. Hóvakságban szenvedtek, zavarodottak és éhesek voltak, egyre gyakrabban került szóba, hogy előbb-utóbb egymást kell megenniük – egyesek párbajt, mások sorshúzást javasoltak a kérdés eldöntésére. Miután többen is meghaltak, a többiek lefejtették a húst holttesteikről, ettek belőle, és elcsomagolták a maradékot, arra viszont ügyeltek, hogy hogy senki se saját rokonából egyen. A két indián, Luis és Salvador gyanította, hogy lassan ők is sorra kerülnek, ezért megléptek a csoporttól.
Az expedíció végül 1847. január 12-én mégis eljutott egy kis településre a Sacramento-völgyben, ahonnan sikerült mentőexpedíciót szervezniük a Truckee-tónál ragadtaknak.
48-an élték túl
A helyzet ott sem volt jobb. A telepesek egyre ellenségesebbek lettek egymással, idővel közülük is többen a halottak elfogyasztására kényszerültek, a segítségükre érkezőket több helyen fogyasztásra előkészített emberi maradványok látványa fogadta.
Nem tudtak mindenkit egyszerre elvinni, akik a tónál maradtak, vélhetően ezután is többször ettek a halottakból. Február elején, majd a tavasz folyamán még kétszer indult mentőexpedíció a Truckee-tóhoz: az utolsó túlélő, a német Lewis Keseberg 1847. április 29-én ért Fort Sutterbe. A 87 emberből, aki nekivágott a Wasatch-hegységnek, 48-an maradtak életben.
