Kemence egy apró község az Ipoly völgyében, a Börzsöny északnyugati lábánál, nem sokkal a trianoni országhatár innenső oldalán. Ma Pest megyéhez tartozik, egykor azonban Hont vármegye területén feküdt, sőt egy ideig a honti nemesség közigazgatási központja volt, hiszen 1751-93 között itt tartották a megyegyűléseket – a kétszintes, zömök épület ma is áll. A ház, pontosabban a benne zajló események miatt pedig Kemence az európai közvélemény figyelmének fókuszába került az 1780-as évek első felében.
Itt hoztak ítéletet annak a több mint 200 cigánynak az ügyében, akiket lopással, rablással, gyilkossággal, sőt emberevéssel vádoltak. Sokan innen indultak a közeli vesztőhelyre, ahol megalázó, brutális módon fejezték be életüket.
Az előítélet és gyűlölet fűtötte eljárás célja egyértelműen a megfélemlítés volt, az ítéletek bizonyítékok hiányában, a vádlottakból kínvallatással kicsikart beismerő vallomások alapján születtek. A kor jogértelmezése szerint egyébként teljesen törvényesen, mert a beismerés, mint a „bizonyítékok királynője” visszavonhatatlan és perdöntő volt, ezer tanú szavával ért fel.
A XXI. századra már-már elfeledett történetet Végh József, a penci Jakus Lajos Múzeum igazgatója, Nyugat-Nógrád és környékének múltját kutató helytörténész, az Előítélet és vérpad című könyv társszerzője meséli el a 24.hu-nak.
Előítéletektől terhes légkör
A modern állam megteremtésének részeként Mária Terézia királynő 1761-ben előírta az addig vándorló életmódot folytató cigány csoportok letelepítését. Már édesapja, III. Károly is próbálkozott a „nomád életforma” felszámolásával, igencsak világos célból: a cigányságot adófizető, földművelő magyar parasztokként akarták beolvasztani a társadalomba.
A gyakorlatot betarthatatlan, brutális szabályok jellemezték, a teljesség igénye nélkül például szabályozták, mikor házasodhatnak egymás között, betiltották a nyelvüket, elvették a gyerekeiket, a céhmestereket cigány munkaerő alkalmazására kötelezték.
A rendeletek hatására a XVIII. század második felében egyre nőtt a feszültség, a cigányság nem volt hajlandó feladni ősi életformáját, lemondani kultúrájáról, a magyarok többsége pedig nem akarta őket befogadni – főleg nem parancsszónak engedelmeskedve.
A gyűlölet és az előítélet pedig az »évszázad perének« is nevezhető eljárásban csúcsosodott ki 1782-ben annak ellenére, hogy az egész egy teljesen hétköznapi, aprócska lopással kezdődött
– mondja a 24.hu-nak Végh József.
Bűnbaknak jók voltak
Történt ugyanis, hogy egy márciusi napon feltörték a felsőalmási jegyző kamráját és a viszokai mészárszéket, a tettesek élelmiszert vittek magukkal. Hamar el is fogták a környéken tanyázó cigány csoport néhány tagját, és a vármegyeháza börtönként szolgáló pincéjében kérdőre vonták, pontosabban a bűntett beismerésére, társaik feladására próbálták rávenni őket. Ehhez pedig kínvallatást alkalmaztak, ám ennek részleteiről hiányoznak az ismereteink, így azt sem tudjuk, a hatóság mennyiben lépte át a jogszabályok adta kereteket.
Mária Terézia ugyanis megtiltotta, hogy bárkiből is a legsötétebb inkvizíciós módszerekkel csikarjanak ki beismerést, ám a botozás birodalomszerte elterjedt, elfogadott módszer maradt. Végh József megjegyzi,
Utóbbira igen erős lehetett a szándék, a „bűnüldöző” szerveknek kapóra jött az eset, hogy az amúgy is megvetett, gyűlölt vándorcigányok nyakába varrjanak minél több korábbi, felderítetlen lopási és rablási ügyet. Eleinte viszont még maguk a vádlók sem sejthették, mivé dagad ez az egész.
Gyilkosságok áldozatok nélkül
A foglyok egyre több és nagyobb volumenű bűntényt ismertek el a kényszer hatására, idővel már gyilkosságokat is bevallottak – megesett, hogy ugyanazon személy megölését többen is magukra vállalták –, ezzel párhuzamosan pedig a gyanúsítottak köre is jócskán bővült.
Bár a beismerés perdöntő erejű volt, a körülmények mégiscsak hiteltelenné, sőt hihetetlenné tették a történteket: egyetlen eltűnésről szóló bejelentés sem érkezett, az állítólag meggyilkolt személyeket senki nem kereste, illetve semmiféle emberi maradványt nem találtak.
A foglyok pedig négy alkalommal is vállalták, elvezetik a pandúrokat oda, ahol a maradványokat elföldelték – mert remélték, hogy út közben megszökhetnek –, de ezek a kiszállások is eredmény nélkül végződtek.
„Hát megettük őket!”
A logikus magyarázat szerint az áldozatokat azért nem keresték, eltűnést, gyilkosságot azért nem jelentettek a környékről, mert azok messziről érkezett, magányos emberek lehettek. Ám még mindig nyitva maradt az égetően fontos kérdés, hogy hol van 31 emberi holttest? A „megoldást” egy cigány asszony szolgáltatta, aki a bírónak így válaszolt: „Hát megettük őket!”
Több megyét érintő hajtóvadászat kezdődött, a nyomozás »tetőpontján« 200-220 embert tartottak fogva azzal vádolva őket, hogy megöltek és megettek összesen 31 személyt
– emeli ki a helytörténész. Hozzáteszi: ennyi hely nem volt a vármegye tömlöcében, és pandúrból sem volt elég, ezért a foglyokat pincékbe, csűrökbe zárták, és fegyveres parasztok őrizetére bízták.
Az erővel kicsikart beszámolókból brutális részletek „derültek ki”. Az elrabolt embereket a táborukba vitték, kalapáccsal halálra verték, miközben hegedültek, az asszonyok hangosan kiabáltak, énekeltek, hogy a közeli településen ne hallják a jajkiáltásokat. A holttesteket feldarabolták, megfőzték és megették, még a koponyát is kettéhasították, hogy az agyvelőhöz hozzáférjenek. A szükségszerűen megmaradó csontokat így sem találták meg, de ez immár nem is volt lényeges.
Kivégzés, megalázás, elrettentés
A hátborzongató ügy Európa-szerte nyilvánosságot kapott, a derék nyugati polgárok borsódzó háttal szívták magukba a magyarországi emberevő cigányokról érkező híreket. Tévedés ne essék, senki nem a történtek hitelességét firtatta, hanem előítéleteit látta bizonyítva. Gyilkosság, emberevés büntetése nyilvánvalóan csak halál lehetett, a végrehajtást pedig tudatosan összekötötték a cigányság megfélemlítésével.
1782. augusztus 24-én 15 elítéltet kocsikon szállítottak a Kemence határában (kemence és Perőcsény között) húzódó Nyúzóvölgybe, ahol már állt a magasra ácsolt vérpad, hogy a környékről összeterelt cigányok jól láthassák, mi vár akár rájuk is, ha nem vigyáznak. Először nyolc nő fejét csapták le egymás után pallossal, majd öt férfi lépett a felállított akasztófák alá.
Ezután két férfit kerékbe törtek, vagyis testüket egy nagy kerékre kötözve addig ütötték vasrudakkal, míg minden csontjuk darabokra tört, végezetül egy férfit felnégyeltek, testrészeit a környék településein karóra szúrva tették közszemlére. A következő napokban folytatták a kivégzéseket, mindösszesen 41, bűnösnek mondott férfit és nőt öltek meg a fenti módokon, mígnem II. József közbe nem szólt.
A halált legalább elkerülték
A történtekről értesülve az uralkodó azonnal leállította a kivégzéseket és újabb vizsgálatot rendelt el. Végh József megjegyzi, nem valamiféle humanitárius indíttatásból, vagy a bizonyítékok gyengesége okán, hiszen az „emberevő cigányok” bűnösségéről ő maga is meg volt győződve. Formai hibára hivatkozott, miszerint halálos ítéletet csak királyi jóváhagyással lehetett végrehajtani, Hont vármegye bírái pedig elmulasztották felterjeszteni döntésüket.
A büntetőügy újratárgyalásának köszönhetően mintegy 110 ember menekült meg a haláltól, bár borzalmas heteket élhettek át: továbbra is sok halálos ítéletet hoztak, az érintettekkel csak az utolsó pillanatban – amikor a kötél már a nyakukon volt – közölték, hogy kegyelmet kaptak. De felmentést nem, a hasonló esetek elkerülésére többeket Törökországba száműztek, másokat a Temesvári erőd építéséhez rendeltek kényszermunkára, gyermekeiket elvették, és parasztcsaládok gondjaira bízták, ma úgy mondanánk, nevelőszülőkhöz adták.
A szakember értékelése szerint egyértelműen előítélet motiválta koncepciós perről van szó, a közvélemény bizonyítékok nélkül is hitt a vádlottak bűnösségében.
Miért Nyúzóvölgy?
Ma egy bitófát szimbolizáló faoszlop állít emléket a borzalmaknak Kemence és Perőcsény között a Nyúzóvölgyben. Valahol a mezőn, földutak találkozásánál, a burkolt útról tábla nem jelzi az irányt, az érdeklődő legfeljebb GPS-koordináták vagy egyes turistatérképek segítségével találhat rá.
Végül egyetlen kérdésünk maradt Végh Józsefhez: honnan származik a Nyúzóvölgy elnevezés? A hiteles választ sajnos nem ismerjük. Ahogy nekünk logikusnak tűnik, úgy eleink az elmúlt bő két évszázad során az „emberevő cigányok” kivégzésével hozták kapcsolatba, sok legenda született. Csakhogy a völgyet már 1782 előtt is így említik, feltehetően azért, mert már a megelőző évszázadokban is itt folytak a „hivatalos” kivégzések.
Ami pedig a mendemondákat illeti, íme egy minden alapot nélkülöző, ámde csattanós magyarázat: néhány száműzött cigány visszatért, elfogta az egyik egykori bírót, és bosszúból társaik kivégzésének helyszínén élve megnyúzták.
Kiemelt kép: Vándorcigányok sátra 1896-ban. Fotó: Fortepan /Budapest Főváros Levéltára /Klösz György fényképei
