Ludwig van Beethoven Bonnban született, valószínűleg 1770. december 16-án. Legidősebb életben maradt fia volt Johann van Beethoven muzsikusnak, aki Köln érsekének alkalmazásában állt. Ludwig flamand születésű nagyapja, akit szintén Ludwignak hívtak (flamandul Lodewijk), bonni karmester, a város zenei vezetője, befolyásos ember volt, akinek öröksége büszkeséggel töltötte el nevének ifjú viselőjét.
Apjában már sokkal kevésbé bízott az ifjabb Ludwig. Johann igyekezett fenomenális előadót faragni a tehetséges fiúból; nem csoda, hogy Beethovennek később mindig meggyűlt a baja az olyan tekintélyelvű figurákkal, akik igyekeztek a zongorához láncolni őt. Értékes segítséget kapott viszont zeneszerzés-tanárától, Christian Gottlob Neefétől, valamint Habsburg–Lotaringiai Miksa Ferenc kölni érsektől és választófejedelemtől, aki még bécsi útját is finanszírozta, hogy Wolfgang Amadeus Mozartnak bemutathassa játékát. Bécsben azonban minden arra irányuló terve, hogy Mozarttól fog tanulni, hamarosan füstbe ment: anyja súlyosan megbetegedett, sietve visszautazott Bonnba, hogy vele lehessen. Anyja halála után apja az alkoholizmusba menekült.
Mire 1792-ben visszatért Bécsbe, Mozart is meghalt. Waldstein gróf, egy fontos bonni pártfogó ezért Joseph Haydnhoz küldte tanulni, lelkére kötve, hogy „Mozart szellemét Haydntól sajátítsa el”.
Gyűlölte Bécset
Beethoven szerette szülővárosát, tágas egyetemével, intellektuális lakosságával és szélesen kitáruló, hívogató folyóparti tájképeivel − de soha többé nem látta viszont. Két évvel később, 1794-ben Bonaparte Napóleon már Bonnt is hódításai közé sorolhatta, így még különösebb, hogy Napóleon továbbra is Beethoven eszményképe maradt egy ideig. Nem mintha a zeneszerző helyeselte volna a francia forradalom véres következményeit: Napóleonban inkább a nagy hatalmú, önerőből lett vezért és a szabad embert csodálta, azt az embertípust, aki maga is lenni igyekezett. Amikor Napóleon 1804-ben császárrá nyilvánította magát, nagyon kiábrándította Beethovent.
A szókimondó heves ifjú muzsikus Bécsben, a Habsburg-fővárosban telepedett le, a paloták és hercegek városában pedig a társadalmi elvárások és igények voltak a legfontosabbak. Európa ekkor már kezdett ráébredni Beethoven zsenialitására, és széltében-hosszában Mozart utódaként emlegették. Ám az arisztokrata pártfogók körében, akiknek szalonjaiban először otthonra talált, csiszolatlan modorával (nem hordott parókát, nem tartotta be az étkezési időket) idegen benyomást keltett.
Az ellenszenv kölcsönös volt. Beethoven több mint 30 évig élt Bécsben, miközben ki nem állhatta e várost.
A bécsiek, a császártól kezdve a cipőpucolóig, mind hitványak
− szögezte le. Tisztességtelennek, aljasnak és érzéketlennek tartotta őket – még akkor is, amikor az újságok „Európa legnagyobb zeneszerzőjének” nevezték.
Beethoven csak egy van
Hogyan is kellene élnie egy „nagy zeneszerzőnek”? Ez a kérdés a XIX. század kezdetén már önmagában problematikus volt. Mozarthoz hasonlóan Beethoven is elutasította azt a tipikus felfogást, amely a muzsikust „libériás udvari szolgának” tekintette, és elhatározta, hogy a büszke szabadúszó független életét fogja élni. Ez azonban nem egy, hanem egyszerre sokféle pártfogó lekötelezettjévé tette, és az Ausztria kettős (az arisztokráciára, illetve a közemberekre vonatkozó) jogrendszere által a nemességet és a köznépet elválasztó szakadék gyakran megkeserítette az életét.
Ezt egy 1806-os incidens is jól megmutatja. Mialatt Beethoven pártfogójának, Lichnowsky hercegnek vidéki palotájában tartózkodott, az arisztokrata erővel igyekezett rávenni őt, hogy akarata ellenére lépjen fel egy társadalmi eseményen. Beethoven kiviharzott a szobából, a következő levelet hagyva maga után:
Ön születésének körülményeinél fogva herceg. Én a magam erejéből vagyok az, aki vagyok. Hercegek ezrével voltak és vannak. Beethoven csak egy van.
Ez az önérzetből fakadó dühroham jövedelmének egynegyedébe került: Lichnowsky addig évi járandóságot fizetett neki. Ha Beethoven rugalmasságának Bonnban már fiatalon túl nehéz próbát kellett kiállnia, akkor most még szörnyűbb csapás várt rá.
Heroikus korszak
1802 nyarát Heiligenstadtban töltötte, ahol egy pékség mögött volt a szállása. Egy általa itt írt dokumentum csak halála után került elő. Az úgynevezett heiligenstadti végrendelet részben kétségbeesett jajkiáltás, amely két fivérének szólt. A még ekkor is csak harmincas évei elején járó zeneszerző felfedi hallásának rohamos elvesztését, amire valószínűleg nincs gyógyír. (Manapság sokan úgy vélik, hogy egy otoszklerózis nevű elváltozásban, a belső fül csontosodási zavarában szenvedett.)
Az öngyilkosságot fontolgatta, amitől „csak a művészet tartotta vissza”. Aztán, miután elhatározta, hogy „torkon ragadja a sorsot” (ahogy korábban egy gyermekkori barátjának mondta), sikeresen összeszedte magát. Megszabadult régi komponálási módszereitől, hogy „új utat” keressen – amely egyes zenetörténészek szerint a komolyzenében később a romantika megszületéséhez vezetett. Ezt nevezzük a zeneszerző „heroikus” korszakának. Ennek első manifesztációja a III. szimfónia, az Eroica volt. Mi több, a Theater an der Wien házi zeneszerzőjeként belevetette magát egy opera, a Fidelio komponálásába, amelyben egy odaadó feleség megmenti férjét a politikai fogságtól és a gyilkosságtól.
Szenvedélyes udvarlás
Beethoven magánéletében, ha csak futólag is, újból felcsillant a remény. 1799-ben két fiatal magyar grófnő, Brunszvik Teréz és Jozefin, akik anyjukkal látogattak el Bécsbe, zongoraleckéket akartak venni tőle. A 20 éves Jozefinen megakadt a szeme, de a lányt néhány hét múlva hozzáadták Deym József grófhoz, egy panoptikum tulajdonosához. A barátság az évek során folytatódott, Deym még zenét is rendelt Beethoventől galériájának géporgonája számára.
Miután Deym 1804-ben meghalt, és Jozefin négy kisgyermekkel özvegyen maradt, Beethoven szenvedélyes udvarlásba kezdett. Jozefinhoz írt szerelmes levelei közül 13-at 1957-ben publikáltak először, ezek kétségbeesett rajongásról árulkodnak. Jozefin mégis köteles volt elutasítani őt, mert ha egy közemberhez megy férjhez, akkor a törvény megfosztotta volna őt gyermekei felügyeletének jogától.
Mire a cenzúra 1805-ben engedélyezte a Fidelio bemutatását, Napóleon megszállta Bécset. Az opera premierje mérsékelt sikerrel és – mivel sok bécsi elmenekült a városból – szerény közönség előtt zajlott le. Beethoven barátai és pártfogói másnap összegyűltek, hogy megkérjék a zeneszerzőt, dolgozza át a művet, de ő csak akkor állt rá, amikor Lichnowsky herceg édesanyja térden állva könyörgött neki. Bár az új változatot, a Leonorát 1806-ban bemutatták, a mű csak 1814-ben nyerte el végső formáját. A világ addigra szinte a felismerhetetlenségig megváltozott, és Beethovennek vele együtt kellett változnia.
Napóleon uralma alatt
1809-ben Napóleon csapatai újból megtámadták Bécset, a francia erők ezúttal 20 mozsárágyúval lőtték a város falait. A szörnyű zaj elől a zeneszerző fivére pincéjébe menekült, és ott párnákat szorított a fülére, hogy maradék hallását megóvja. Ennél azonban több forgott kockán. Napóleon felforgatta a világ évezredes rendjét: a Német-római Birodalom felbomlott, II. Ferenc császárt hatalmának nagy részétől megfosztották, a Napóleon uralma alá került Ausztria pedig köteles volt katonák ezreivel gyarapítani a seregeit, többek között az 1812-es katasztrofális oroszországi hadjárat idején is.
A felfordulás közepette elszabadult infláció 1811-ben az osztrák papírpénz leértékeléséhez vezetett: értéke a korábbinak ötödére csökkent. Beethoven 1809 óta éves fizetésből élt, amit Kinsky herceg, Lobkowitz herceg és Rudolf főherceg közösen fedezett, de most közülük legalább ketten gyakorlatilag tönkrementek. Beethoven 1812 nyarán orvosi tanácsra Teplice fürdővárosba utazott. Útközben Prágában megállt, ahol találkozott Kinsky herceggel, és sikerült 600 forint előleghez jutnia.
Ugyanott július 3-án váratlan körülmények miatt lemondta egy barátja ebédmeghívását, ami megint Deym Jozefin személyével függött össze. Jozefint elcsábította fiainak tanítója, Christoph von Stackelberg báró, akitől házasságon kívül teherbe esett. 1810-ben kelletlenül hozzáment Stackelberghez, de házasságuk nehéz időket élt meg, és 1812 nyarára végleg zátonyra futott.
Július 6-án Beethoven egy rendkívüli szerelmes levelet írt, amelyet halála után a lakásán, a heiligenstadti végrendelettel együtt találtak meg. Címzettjét csupán „Halhatatlan Kedves”-ként jelöli meg. Kilenc hónappal később, 1813. április 8-án Jozefin kislánynak adott életet, akit Minonának nevezett el. (Visszafelé olvasva: Anonim.) A róla készült fényképek döbbenetes hasonlóságot mutatnak Beethoven portréival. Jozefin nem tudott házasságából kiszabadulni, ami szörnyű hatással volt egészségére és anyagi helyzetére, 1821-ben, 42 évesen halt meg.
Keserű sorok
Ezek a sorsfordító – politikai és magánjellegű – események Beethoven egész életét felborították. Leverten, gyakran betegen és pénztelenül tengődött, ezért – hogy valamiként megéljen – kénytelen volt fizető megbízásokat vállalni, vagy leplezetlenül az általános tetszésre törekedni. Beethoven már nem engedhette meg magának, hogy a Pasqualati-házban lakjon, ezért 1815-ben kisebb szállások végtelennek tűnő sorozatát bérelte, néhány hét után mindig tovább állva. Hogy a helyzet még rosszabb legyen, fivérének 1815-ben bekövetkezett halála után szerencsétlen harcba kezdett unokaöccse, Karl örökbefogadásáért, valószínűleg azért, hogy betöltse az űrt, ami azzal keletkezett, hogy nem lehetett az apja saját biológiai gyermekének.
A sógornője elleni per a következő öt évben sok energiáját felemésztette – és a közemberekre és arisztokratákra felosztott jogrendszer ismét megmutatta Achilles-sarkát. Beethoven az ügyet valamiért a Landrecht, az osztrák nemesi bíróság elé terjesztette, de miközben ott Karl iskoláztatásáról beszélt, véletlenül elszólta magát, mondván, szerette volna a fiút egy különleges intézménybe íratni, ha nemesi származású lenne. Bécs elképedt, amikor kiderült, hogy az ünnepelt Ludwig „van” Beethoven valójában nem „von”, vagyis nem nemesi származású.
Beethoven életének utolsó nyolc évében – beleértve utolsó zongoraműveit, a IX. szimfóniát, a Missa Solemnist és öt késői vonósnégyesét – a lépték és az ambíciók szempontjából teljesen új zenei útra lépett. Pontosabban olyan volt, mintha mindenféle utat elutasított volna az égi szabadság kedvéért. Máig vita tárgyát képezi, hogy ennek részben a süketsége miatti elszigeteltség volt-e az oka.
Ilyen zenét korábban még nem hallott a világ, és azóta sem sok ütötte meg ezt a színvonalat. Talán ez az egyedülálló erő az, ami Beethovent – utólag meggondolva − végül is a romantikus zene első képviselőjévé avatta. Bárhogy van is, hatása továbbra is lenyűgöző. Amikor 1827-ben, 56 évesen májbetegségben meghalt, már minden készen állt az érintése által örökre átformált zeneszerzés következő évszázadához.
A teljes cikk a BBC History magazin 2020. decemberi számában olvasható.
